Cassie eldobta a labdát. Felugrottam, de nem értem el. Nem volt újdonság, hogy bénáztam. Sóhajtva néztem, ahogy az erdős területen lehuppan a fűbe és begurul a sűrű növényzet közé. Magamban már puffogtam, hogy megint nekem kell kajtatnom utána. Most, hogy Dante elment az őrségbe, valahogy mindig nekem kellett a labda után futkosnom.

Az utóbbi két nap készülődéssel telt. A költözködésünk részletei még nem voltak teljesen tiszták és még mindig nem tudott róla mindenki. Viszont elhatároztam, hogy elmondom a Belső-kör tagjainak és azoknak is akikről tudom, hogy megbízhatóak.

Hatalmas nagy kő esett le a szívemről. Tényleg könnyebb volt így, hogy nem egyedül kellett megbirkóznom ezzel az egésszel. A kék szeművel pedig minden tökéletes volt.

Jó, persze csupán két napról volt szó... De úgy éreztem már egy örökkévalóság óta vagyunk együtt. Bár azt hiszem ez nem is csoda, hiszen olyan régóta ismertük egymást.

Kocogva indultam el. A kezemmel eltoltam egy ágat. Nem láttam a labdát, úgyhogy kicsit beljebb mentem. Végre megpillantottam és győzelemittasan kaptam a kezeim közé. De a mosolyom lefagyott az arcomról. A labda kiesett a kezemből. Hátrálni kezdtem, aztán futásnak eredtem. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. Amint kiértem az erdős területről kiáltozni kezdtem.

- Jorden! Azonnal menjetek be a házba! Most!

A testvérem összezavarodottan nézett rám, de hallotta a hangomból kicsendülő ijedtséget. Megfogta Cassie kezét és futni kezdtek. Én jobbra fordultam és szaladtam a műhelybe. Szinte beestem az ajtón. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt.

- Chris, riasztást!

A vörös hajú egy percig megfagyva ácsorgott, aztán kiestek a szerszámai a kezéből. Nagyokat csilingelve és koppanva értek földet. Szemei elkerekedtek de máris futott, hogy bekapcsolja a vészjelzőt. Minden házban volt egy adóvevő, ami arra szolgált, hogy veszély esetén tudjunk jelezni.

A zombik valahol bejutottak. Ezek nem az erdőből kószáltak elő. A francba is! Gyorsan elhagytam a műhelyt és a fegyverraktárba rohantam. Már majdnem kiköptem a tüdőmet, de akkor sem lassítottam. A lábam erősen csapódott az aszfalthoz. Kivágtam a helyiség ajtaját és gyorsan betáraztam az első kezembe akadó pisztolyt. Elvettem még egyet és azt is megtöltöttem. A hátamra pedig egy kardot akasztottam. Elraktam a késeimet is. Mire kiléptem a raktárból már többen is az utcán voltak.

Dante rohant oda hozzám és kissé ijedten nézett végig rajtam. Kezét az arcomra csúsztatta és feltette a néma kérdést.

A fáknál, a déli-keleti részen. Elég sokan vannak – hadartam. Azok akinél nem volt fegyver gyorsan hoztak maguknak, majd mindannyian elindultunk a tábor széléhez. A zombik már az utcán csatangoltak. Kapásból tizenötöt számoltam, de voltak többen is. Feltartottam a két pisztolyt és elszánt tekintettel lőni kezdtem. Gyorsan haladtam, a lőszer is gyorsan fogyott. Eldobtam a fegyvereket és előhúztam a kardot. Forogva vettem nagy lendületet és lekaszaboltam a közelemben lévő szörnyet. Mellettem valaki felsikított. Női hang volt. Odapillantottam és láttam, hogy Laylat három zombi a földre teperi. Rögtön marcangolni kezdték a húsát.

Már nem tehettem semmit, de azt nem fogom hagyni, hogy élve felzabálják. Dühösen vágtam magamnak utat. Az egyik zombiba hatalmas erővel belerúgtam és rögtön a fejébe szúrtam a kardot. A másik kettőt lelőtte valaki. Layla vért hörögve nézett fel rám és szemeiből könnyek folytak. Mély levegőt vettem, aztán lecsaptam rá. Vége volt.

Ray egy baseballütővel ütötte agyon az egyik rohadékot. Néhányan sikoltva menekültek be a házakba. Fegyver ropogás visszhangzott a fülemben. A dögök pedig nem akartak elfogyni. Lihegve emeltem fel a kardomat és megforgattam a kezemben. Újból lesújtottam. Nem hagyhattam, hogy így érjen véget!

Hátrálásra kényszerültünk. Ekkor jutott eszembe valami. Chris múltkor mesélt valami kísérleti stádiumban lévő gránátról. Végig néztem a zilált társaságon, azokon akik még megmaradtak. Mind kezdtek fáradni. Lehunytam a szemeimet, ujjaimat a kard markolatára szorítottam. Kifújtam az eddig benntartott levegőt. A raktár nincs messze, csak oda kell csalni őket.

- Van egy ötletem! - kiabáltam túl a zajt. - Tereljük őket a műhely felé!

A társaim nem szóltak semmit, de azt tették, amit mondtam. A zombik követtek minket. Ordítoztunk, csapkodtunk és a levegőbe lövöldöztünk. A műhelyhez érve Chrishez fordultam.

- Hol van az a gránát vagy micsoda, amiről meséltél?

A vörös hajú döbbenten pislogott rám.

- Az asztalon, de még kíséreti stádiumban van.

- Itt az ideje, hogy kipróbáljuk – mondtam és a vállára csaptam nyugtatólag. A többiek felé fordultam. - Bemegyünk és a hátsó ajtón fogunk kijönni.

Elindultunk. A nyöszörgő élőholt horda követett minket. Felkaptam az asztalról a ketyerét. Volt rajta egy csomó gomb és egy számláló is. Odadobtam Chrisnek, hogy indítsa be. Közben elértük a hely hátsó részét és már nem volt hova tovább mennünk. A fejemmel az ajtóra böktem, mire egyesek megindultak. Addig is tovább kiáltoztunk és hangoskodtunk, hogy magunkra vonjuk a dögök figyelmét és még többet csaljunk csapdába. A gond csak az volt, hogy most már vészesen közel jártak hozzánk.

- Chris, igyekezz már azzal a cuccal! - sürgette a mellettem álló Dante.

- Nem megy olyan egyszerűen – motyogta a szeplős srác. Vékony ujjai villámsebesen jártak a kütyün. Egyszer csak a szerkezet kattant egyet, Chris pedig boldogan elvigyorodott. Lerakta a földre. - Mehetünk!

A műhelyben már csak mi hárman voltunk. Kiszaladtunk az ajtón és bezártuk magunk mögött, aztán futottunk tovább. Levettük magunkat a földre és vártuk a detonációt. Pár perc múlva felemeltük a fejünket. Felvontam a szemöldököm és bután meredtem előre.

- Nem kellett volna felrobbannia? - kérdeztem aggodalmasan. Chris a kezén lévő órára pillantott.

- De. Ke... – kezdte, de ekkor hatalmas robaj kíséretében megtörtént az, amire vártunk. Az arcom elé emeltem a kezemet, ahogy a törmelékeket felénk sodorta a robbanás szele.

A műhely nagy lángok közepette égni kezdett. Mind döbbenten figyeltük a helyet. Ejha, ekkora robbanásra nem számítottam. Chris valóban egy zseni – állapítottam meg. Dante elismerően bólogatott és összepacsiztak a vörös hajú fiúval.

Az emberek már az utcán lévő hullákat takarították, illetve végeztek a maradék pár zombival. A csapat másik fele elkezdte a műhely oltását, hogy a lángok ne terjedhessenek tovább. Mi pedig elindultunk, hogy megnézzük a kerítést.

Rövid fél óra múlva megtaláltuk a helyet, ahol bejutottak a dögök.

- Nissa, ezt elvágták – nézett rám Papi gondterhelten, ahogy a kerítéshez érintette a kezét. Összeráncoltam a homlokomat. Elvágták... Emésztgettem a szót. A többiek mögöttem szitkozódtak. Nekem meg még mindig azon a szón járt az agyam. Elvágták... Rohadt életbe!

- Nissa! - kiáltotta egy hang. Megfordultam és Kira futott felénk. Lihegve a térdeire támaszkodott. - Baj van...

Ne már! Még az elvágott kerítésnél is nagyobb?

- Micsoda? - kérdeztem.

- Soren látta, hogy Nicket megharapták. Coren pedig bezárkózott vele a szobájukba. Nem nyitják ki az ajtót.

Vettem egy mély lélegzetet, majd kifújtam. Bólintottam.

- Kezdjétek el összefoltozni a kerítést. Ezt Dante és én elintézzük – néztem a többiekre, majd a barátom és én elindultunk. Nem beszéltem a szőkével a kis kirohanásunk óta...

Szinte be se akartam menni a piciny házba, ám megtettem. Felrobogtunk a lépcsőn. Az emeleten már ott állt Ray és Dallas.

- Coren! Azonnal nyisd ki! - püfölte a középkorú férfi az ajtót miközben üvöltözött. - Nem viccelek kölyök! Ha nem nyitjátok ki, akkor betörjük.

Dante a összekulcsolta az ujjainkat és közelebb vont magához. Megszorítottam a barna hajú kezét. Könyörögőm ez az egész legyen csak vaklárma.

- Coren! - ordította újra Ray ezúttal dühösebben. Hátra nézett ránk. Én vettem egy nagy levegőt. Biccentettem. Ray és Dallas rugdosni kezdte az ajtót teljes erőből. Az anyag recsegve kezdte megadni magát, de még küszködött, hogy vissza tartson bennünket. Bentről lárma hallatszott, mintha felborítottak volna valamit. Óh, biztos elszeretnék torlaszolni az ajtót. A két férfi erősebben kezdtek rúgni. Hatalmas reccsenés kíséretében kivágódott az ajtó. Velünk szemközt a szöszi állt és fegyvert fogott ránk. Nick csüggedt arccal az ágyon kuporgott. Kibontakoztam Dante karjaiból és előreléptem, aztán félre toltam a két férfit. Coren kezében a fegyver egy kicsit megremegett.

- Coren – szólaltam meg. - Ha Nicket nem harapták meg, akkor nincs mitől tartanotok.

Próbáltam a lehető legmegnyugtatóbban beszélni és tettem egy apró lépést előre.

- Állj meg, Nissa! Nem szeretnélek bántani - utasított a szőke hajú és a hangja határozottan csengett. - Ti ezt nem értitek.

A szívem vad ritmust vert. Egyetlen rossz mozdulat és lelőhetnek.

- Akkor magyarázd el! - kértem. A fiú az ajkába harapott és idegesen a testvére felé pillantott. A fekete hajú aprót bólintott, bár csak a szemem sarkából láttam, mivel minden idegszálammal a másik srácra koncentráltam.

- Örültségnek fog hangzani – motyogta a szöszi. Sóhajtott egy hatalmasat, a szabad kezével beletúrt a hajába. Ideges volt. - Igen, Nicket megharapták...

Hallottam ahogy a mögöttem lévők levegő után kapnak, nekem pedig fájdalom hasított a szívembe.

- Tudod, hogy ilyenkor mit kell tenni. Ismerjük az érzést... - kezdte Ray.

- Nem! Nick nem fog átváltozni.

Igen... Eleinte mindig mindenki azt hitte, hogy valami csoda folytán ez megtörténhet. A táborban lévők viszont már mind megtanulták a saját kárukon a dolgot.

- Tudjuk mit érzel. Mind elvesztettünk már valakit – folytatta Ray.

- Nem! - kiáltotta. - Nem értitek. Mi... Nick meg én... Mi igazából... - akadozva beszélt. - Mi immúnisak vagyunk.

Egy kicsit megtántorodtam. Ez most komoly? Nem az lehetetlen... Biztosan tudtam, hogy hazudik.

- Nem létezik olyasmi, hogy immúnis – válaszoltam és még magam is meglepődtem a hangom jegességén. Coren keserűen felnevetett és felhúzta a pólóját. Harapás nyomok, de már mind be volt gyógyulva... Megfeszült az állkapcsom. Mi a franc ez?

- Elmondom az egészet... Nem titkolózunk tovább - sóhajtott nagyot Coren. - De nem bánthatjátok, Nicket!

A többiekre pillantottam. Csupa zavart arc meredt a két testvére. Nem értették és ezzel én is így voltam. Ha hazudik... Még akkor is van időnk, hiszen Nick nem produkál semmiféle tünetet.

- Rendben, de nem maradhat itt. A nagy-házba visszük.

Coren már tiltakozásra nyitotta a száját, de a fekete hajú felkelt az ágyról és tett felénk pár lépést.

- Csak semmi hirtelen mozdulat – szóltam a többieknek halkan. A két fiú kijött a szobából. A szőke hajú idegesen kapkodta a tekintetét. Elindultunk. Odakint ácsorogtak páran és mind kíváncsiak voltak. Úgy tűnt már mindenki értesült a kialakult helyzetről. Lassan haladtunk a házig. Végig a pásztázó tekintetek között. Amikor beértünk a tárgyalótermünkbe, a két testvér leült az ajtóval szemközti kanapéra. Mi állva maradtunk. Nem helyeztük magunkat kényelembe, ugrásra készen vártuk az esetleges támadást.

- Beszéljetek! - parancsoltam. Dühös voltam. Rettentően dühös és tudtam, hogy a mondókájuk után csak még mérgesebb leszek.