Szóval a kérdés már csak az volt, hogy; Egy maréknyi ember miképpen foglaljon el egy jól őrzött kutató bázist? Velem szemben ültek a többiek.

Most először szembesültem azzal, hogy milyen kevesen is maradtunk. Megint szíven ütött a mindent elsöprő bánat, de tartottam magam.

Lydia, Chris, Ray, Noah, Amanda, Jorden, Cassie, Soren, Tatjana és Max.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy Papi sincs itt...

Mindenki elvesztése szörnyűséges csapás volt a táborunkra nézve. Mindenkin látszott, hogy meggyötört. Csupa életunt szempár nézett vissza rám. Lydianak igaza volt; Nem csak én szenvedek. Itt az ideje, hogy egy kis lelkesedést csepegtessek beléjük. Persze, ez nem volt könnyű feladat – főleg úgy, hogy az én lelkesedésem is nullán volt.

Mivel is néztünk szembe? Zombi katonák, védősisakban... Ugyan, mi az nekünk? Mintha csak leugranánk a sarki boltba.

- Először is szeretnék mindenkitől elnézést kérni a viselkedésemért – kezdtem bele. A hangom kicsit megcsuklott. Túl nehéz volt erről az egészről beszélni, szóval nem szerettem volna belemenni a részletekbe. A csapat amúgy se várta el tőlem és láttam rajtuk, hogy teljes vállszélességgel mellettem állnak. Nem ítéltek el. Tudták jól, hogy az utóbbi napokban mit éltem át. Sőt mi több; ők is hasonlóan érezhették magukat. Dante kicsit közelebb húzódott és nagy tenyerét a combomra simította.

- Gondolom szeretnétek tudni, hogy hogyan tovább? - tettem fel az költői kérdést. - Elég nagy örültségét találtam ki és teljesen megértem, ha valaki nem szeretne részt venni benne.

A kijelentésemet hallva egyesek mocorogni kezdtek és kicsit jobban kihúzták magukat ültükben. Feszülten várták, hogy folytassam. Rá tettem a kezem a kék szeműére, hogy erőt merítsek a beszédemhez.

- Nem fogunk menekülni! Nem fogunk meghátrálni! Támadni fogunk – jelentem ki és elszántan néztem a csapatra. - Beszéltem Corennel és Nickel – mindezt sokkal halkabban közöltem. A várt hatás nem maradt el. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Hatalmas hangzavar támadt. Ray még fel is ugrott és összevissza mutogatott. Chris a tenyerébe csapkodta az öklét és úgy magyarázott. Még Cassie is megmutatta a hangját és kiabált. Szinte egy szót sem lehetett kivenni abból, amit mondtak – de voltak ötleteim. Ezt durván negyed órán keresztül csinálták, majd elhallgattak.

- Szóval befejeztétek? - néztem rájuk kérdőn. Mire egyesek újra kinyitották volna a szájukat, de felemeltem a tenyeremet, jelezve, hogy most szeretnék én beszélni. - Jól tudom, hogy mit éreztek... De nincs más mód. Ismerik a helyet és az embereket. Szükségünk van rájuk.

- Miért kell egyáltalán nekünk az a hülye bázis? - csattant fel Jorden. Megilletődötten bámultunk rá. Nem csak én, hanem mindenki más is. Az öcsém csak ritkán emelte fel a hangját. Általában mindig csöndes volt és különösebben ki sem nyilvánította a véleményét. - Nem akarom ezt az egészet! - kiabálta.

- Ott biztonságban leszünk – magyaráztam.

- És, ha nem sikerül? - nézett rám nagy barna szemeivel. Ugyanolyan volt a szeme, mint anyunak...

- Sikerülni fog – vágtam rá.

- Hazudsz! - ordította. - Mindig hazudsz! Mindenki hazudik! Ugyanúgy hazudsz, mint anya! Azt mondta, hogy örökre együtt maradunk, de mégis elmenet!

Egyszer csak sírni kezdett. Dacosan letörölte a könnyeit az öklével, majd összeszorította a fogait. Felugrott és kirohant a szobából. Utána kiáltottam, de nem állt meg. (Mondjuk nem is számítottam rá.) Összenéztem Danteval, mire aprót biccentett. Felálltam és elindultam, hogy megkeressem. Nem kellett sokáig kajtatnom utána. A szobánkban volt és bezárkózott. Rángattam a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Kopogtattam és szólongattam őt. Leültem az ajtó elé és a hátamat neki döntöttem, majd a fejemet is.

- Jorden... Anya sosem hazudott nekünk – kezdtem. Az öcsém is teljesen magába zuhant és én voltam olyan önző, hogy egészen eddig csak a saját nyomorom érdekelt. Már rég beszélnem kellett volna vele. - Velünk szeretett volna lenni és betartotta volna az ígéretét, de a rossz emberek nem engedték neki. Ezeket a rossz embereket szeretném most legyőzni.

- De közben téged is elfoglak veszíteni! - jött a szipogó és hisztérikus hang. A szívem összeszorult. Ilyennek hallani őt, felért egy kínzással. - Nem akarom, hogy magamra hagyj!

Jorden ugyan gyerek volt, de nem hülye... Nem hazudhattam neki, kertelés nélkül kimondtam az igazat.

- Lehet, hogy nem jövök vissza. De vállalnom kell ezt a kockázatot a biztonságunk érdekében. Akárhányszor kimentem portyára mindig meg volt az esélye, hogy nem jövök vissza. - Kicsit elfordultam és tenyeremet az ajtóra simítottam. - Jorden, nyisd ki! - kérleltem. Pár percnyi néma csend következett, aztán zörgés és kattant a zár. Ott állt előttem a testvérem és potyogtak az apró könnyei. Már csak mi maradtunk. A mi kis családunk. Szomorúan elmosolyodtam és kitártam a karjaimat, ő pedig befészkelte magát. Elkezdtem a hátát simogatni.

- De nekem csak te kellesz és Dante. Miért nem mehetünk el jó messzire?

- Mindenhol vannak rossz emberek – magyaráztam. - Nekünk egy olyan hely kell, ami jól védett, biztonságos. Normális életünk lehetne.

- Már amennyire – tette hozzá a Jorden, mire kicsit elnevettem magam.

- Igen... Már amennyire.

- Szerinted lesz még valaha igazán normális életünk? - nézett fel rám. Elhúztam a számat.

- Fogalmam sincs. Ha nekünk nem is, talán majd a következő generációknak. Menjünk vissza a többiekhez és beszéljük meg a haditervet.

- Oké – sóhajtotta a testvérem.

Kihoztuk a pincéből a két ibolyaszeműt. Utálkozó tekintettekkel kellett megküzdeniük, de el kellett ismernem, hogy jól bírták. Jorden mondjuk tettlegességig is elment; bokán rúgta Corent és Nicket is, méghozzá jó erősen. A srácok egy szót sem mertek szólni. Ha lehet ezen még inkább meglepődtem, mint az előbbi kiborulásán. Büszkén csaptam a tesóm tenyerébe. Nos, a vér nem válik vízzé.

Senki sem visszakozott és mindenki részt akart venni a tervben. Mást nem is vártam volna a csapattól és szükségünk volt minden harcképes emberre. Főleg mivel a két gyerekkel valakinek itt kell maradnia. Én Lydiára gondoltam, de ő ezt még nem tudta.

- Mindent el kell mondanotok, amit csak tudtok. Még azt is mondjátok el, ami nem tűnik fontosnak – utasítottam őket, mire ők rögtön belekezdtek. Az egészet azzal kezdtük, hogy rajzoltunk a helyről egy alaprajz szerűséget. Hatalmas volt és olyan, akár egy labirintus... Az E. V. K. E. -n kívül még kamerák és mozgásérzékelők is védték a helyet. Három bejárata volt, de mindegyik távol egymástól.

- A főbejárat az erdő északi területén van, de ezt védik a leginkább – mutatott a papíron az egyik pontra Nick. - Szóval az a legideálisabb, ha a Déli ponton támadunk. A déli ponton, csak négy őr áll.

- Chris megpiszkálja a zárat – mosolyogtam a vörös hajúra.

-Igen – bólintott Coren. - De nekünk előtte ki kell iktatnunk a kettes számítógépet.

- Az mi? - kérdezte Dante.

- A kettes számítógép irányítja a külső elektronikai ketyeréket. A riasztók működésbe lépnek, ha bárki a területre téved és kiküldenek egy csomó őrt. Még azelőtt végeznének velünk, hogy bejutottunk.

- De mi nem értünk a számítógépekhez – töprengtem gondterhelten. - Chris, összetudsz dobni valami ketyerét, ami kisüti a rendszert?

A vörös hajú úgy nézett rám, mintha örült lennék.

- Elméletileg igen... De felszerelés nélkül elég nehéz – mondta végül.

- Mennyi idő még összegyűjtöd hozzá a cuccot?

- Pár nap, ha szerencsénk van.

Bólintottam.

- Kettőre lesz szükség – szólalt meg Coren és ujját végig húzta a papíron, hogy jobb oldalt egy nagy helyiségen állapodjon meg. - Ki kell iktatni a főszámítógépet is. Ez irányítja a zombikat. A főszámítógép nagyon jól őrzött... De muszáj azt is likvidálni, különben esélyünk sincs. Elméletileg van hozzá egy mesterkulcs, ami a dokinál található. De nem tudom, hogy mekkora esélyünk lesz még időben elvenni tőle.

- Oké – bólintottam és kezemet az állam alá helyeztem. - Szükségünk lesz még bombákra is. Olyanra, amivel a levegőbe röpítettük a műhelyt.

- Vért ne adjak? - háborodott fel Chris. - Ez rengeteg meló!

- Majd segítünk – veregette vállon Ray. A szeplős srác durcásan nézett vissza rá és a mellkasa előtt összefonta a karjait.

- Egy hét alatt kész kell lennie – mondtam. Erre persze kaptam egy utálkozó pillantást a vörös hajú fiútól, de végül bólintott.

- Szóval; Miután kiiktattunk a számítógépeket, magunk köré gyűjtjük a szövetséges nulladik betegeket és elintézzük az ellenállókat. Ti mindeközben bejöttök és hozzátok a fegyvereket, amikkel őket is felszereljük. Az egyes folyosón fogunk találkozni. - Mutattam rá a térképen az említett helyre. Mázli, hogy a táborból a legtöbb fegyvert el tudtuk hozni. Bár messze nem elengedő és a muníció is vészesen kevés. De legalább kések és egész szúró fegyverek terén jól állunk. Plusz íjat és nyilakat is tudunk készíteni. - Túszokra nincs szükség.

- Így olyan egyszerűnek tűnik – szólalt meg Amanda egy sóhaj kíséretében.

- Akkor bonyolítsuk kicsit! – kezdte gúnyosan a szöszi. - Íme a terv buktatója – dőlt hátra a székén Coren. - A belső ember... Mi van, ha David nem segít nekünk. A múltkor is sokat kockáztatott.

- Le akarja győzni ezt a Dr. Roberts-et, szóval biztosan mellénk fog állni – vélekedett Dante. Tudtam, hogy csak próbál derűlátó lenni és valójában ő is a „mi lesz, ha?" dolgokon agyal.

- Mi van, ha megölnek minket? - kérdezte Coren. - Vagy titeket? - biccentett Dante és felém az állával. Erre én is gondoltam már. De kockáztatnunk kell. Megrántottam a vállam. Egyelőre nem volt kedvem ezen aggodalmaskodni.

Megkértem, hogy mindenki memorizálja a bázis alaprajzát. Aztán megkértem Nicket, hogy készítsen egy térképek az útvonalról, ahogyan eljuthatunk a bázisig. Hiszen a többiek a farmon fognak maradni és csak egy hét múlva jönnek utánunk. Ez idő alatt nekünk a szépen fokozatosan meg kell győznünk az embereket. Mindezt óvatosan, hogy Dr. Örült fülébe még véletlenül se jusson. Nem lesz egyszerű és sok a rizikó, de valahogy sikerülni fog.

Aztán beszéltem Lydiával. Teljesen kiborult és tiltakozott.

- Te vagy a legmegfelelőbb erre. Mindenki más a harcban jártas, te pedig az életmentésben.

- Ezért lenne jó, ha veletek mennék. Ha valaki megsérül tudnék segíteni – tiltakozott hevesen.

- Dante is ért valamilyen szinten az elsősegélyhez.

- De...

- Nem! Neked kell vigyáznod a gyerekekre. Szükségük van valakire. Ha nem jönnénk vissza, akkor pedig olyan messzire kell menned velük, amilyen messzire csak lehet – kinyúltam és megszorítottam a kezét. - Megígéred?

Lydia rám villantotta bánatos kék szemeit, melyekben könnyek csillogtak.

- Pár napja még sárkányokról beszélgettünk...

Igaza volt. Pár napja még minden egészen normális volt. Sokan voltunk és boldogan éldegéltünk. Ő is megszorította a kezemet, aztán megöleltük egymást. Erősen kapaszkodtam a pulcsijába. Utálok búcsúzkodni, de nagyon reménykedem benne, hogy ez nem búcsú.

- Ígérd meg, hogy vigyázol a testvéremre! – könyörögtem neki és minden egyes szót olyan nehéz volt kimondani.

- Ígérem!

- Köszönöm – szipogtam, aztán puszit nyomtam az arcára. - Maximum két napot várjatok. Ha addig nem jön senki, akkor húzzátok fel a nyúlcipőt.

A szőke barátnőm bólintott.

- Most pedig, ha megbocsájtasz – nézett rám komoly képpel. - Mérgemben muszáj széttörnöm valamit.

- Csak nyugodtan – nevettem el magam. Lydia pedig elment, hogy egy kicsit kitombolja magát. Felmentem a szobába. Amikor kinyitottam az ajtót meglepődve láttam meg, hogy Dante nyújtózkodott az ágy közepén. A pólója kicsit felcsúszott, szabadon hagyva a hasa alját. Az ajkamba haraptam.

- Jorden hol van? - kérdeztem, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót és lerúgtam a bakancsomat.

- Azt mondta, hogy Cassievel alszik – mosolyodott el a kék szemű, ahogy az oldalára fordult és felkönyökölt.

- És ez az ő ötlete volt, vagy inkább a tiéd? - kérdeztem, ahogy leültem az ágy szélére és kihúztam a hajgumit a hajamból.

- Lehetséges, hogy rávezettem a dologra – vigyorodott el Dante és fejét az ölembe hajtotta. Lehajoltam, hogy megpusziljam. Mikor felemeltem a fejem még mindig csukva voltak a szemei. Mosolyogva húztam végig az ujjamat az ajkán és az álla vonalán, majd a nyakán. Furcsa, de imádtam őt megérinteni. Azt hiszem az én új hobbim Dante tapizása lett.

- Szeretlek – suttogtam. Erre felpattantak a szemhéjai és kissé döbbenten nézett rám. Enyhén elnyílt a szája és döbbent „ó"-t fromázott. Felült és elhelyezkedett velem szemben.

- Ugye ezt most nem csak azért mondtad, mert lehet, hogy hamarosan meghalunk?

Mérgesen néztem vissza rá.

- Szeretlek, Dante és azt akartam, hogy tudd.

A kék szemű vett egy hatalmas levegőt, aztán kifújta azt. Előrenyúlt és kezét az állam alá csúsztatta, majd közelebb húzott magához és ajkaink szenvedélyesen összeforrtak. Nyelveink vad táncot jártak. A kék szemű bele harapott az ajkamba, mire én felnyögtem. Levegő után kapkodva váltunk szét.

- Én már mondtam, hogy szeretlek – mosolygott rám. - De újra kimondom és még kimondom százszor is; Szeretlek.

- Olyan szemét vagy – nevetem el magam. - Elrontottad a romantikus pillanatomat egy még romantikusabbal.

- Én már csak ilyen nagyszerű vagyok – rántotta meg a vállát féloldalas mosoly kíséretében. A szemeimet forgattam. Majd lovagló ülésben az ölébe ültem.

- Mondd újra! - motyogtam és a számmal az övét súroltam.

- Nagyszerű vagyok – suttogta. Erre meglegyintettem a vállát. - Oké, oké – nevetett. - Szeretlek, Nissa és mindig is szeretni foglak.

Átölelte a derekamat. Aztán hanyatt döntött az ágyon és pajkosan mosolygott le rám.

- Most te mondd! - utasított.

- Én is szeretlek.

- Mutasd meg, hogy mennyire! - jelentette ki, miközben lehajolt és a nyakamba csókolt.