A következő, amire emlékszem az-az, hogy feküdtem a padlón. Nem nyitottam ki rögtön a szemem. A kocsi zötykölődött és én csak feküdtem.

Egy röpke percig azt hittem, hogy minden csak álom volt. De a mellkasomban érzett fájdalom valóságos volt és még most is éreztem a sós könnyeimet az arcomon.

Egyszer csak az autó megállt. Zörgést hallottam az ajtóból, szemhéjaimon keresztül átszűrődött az erős fény. Kinyitottam a szemem. Dante állt a kocsi ajtajában. Olyan gyorsan kecmeregtem fel, mintha egészen eddig éber lettem volna. Kiugrottam és neki estem. Mind a ketten a földön kötöttünk ki. Ő alattam és én a mellkasán ültem.

- Gyűlöllek! Annyira gyűlöllek! - üvöltöttem és ököllel ütni kezdtem az arcát.

Nem érdekelt, hogy az ujjaim már véresek voltak és sajogtak. Az sem, hogy az ő arca is csupa vér. De aztán hárman oda léptek és lefeszegettek róla... Nem figyeltem, hogy kik azok. Ekkor hallottam meg az öcsém hangját.

- Hol van anya?

Térdre estem. A testvérem közelebb araszolt hozzám és mellém guggolt. A szemeiben kétségbeesés és a néma kérdés. Megráztam a fejem. Az arcára kiült a hitetlenség. Magamhoz öleltem és sírva fakadt. Én a karomban ringattam és a mellkasomban azt a fajta fájdalmat éreztem, amire azt hittem lehetetlen túlélni.

A szívem megtört.

Páran körül állt minket és mindenki néma volt. Dühös voltam. Ők miért élték túl, amikor az én anyukám nem? Lydia megtörölte Dante arcát. Dante pedig egyenesen engem figyelt. Eltolta Lydia kezét és közelebb jött hozzám.

- Nissa – suttogta. Reszketeg lélegzetet vettem. Soha többé nem láthatom a mosolyát. Soha többé nem fog bátorítani. Soha többé nem ölel át.

Nem Dante volt a hibás, de azokban a percekben gyűlölnöm kellett valakit.

Hibáztatnom kellett egy személyt.

Pedig valójában saját magamat kellett volna utálnom. Én tehettem az egészről. Minden az én hibám volt.

Ám én minden bánatomat rá zúdítottam, arra a személyre akit szerettem. Enyhén megráztam a fejem és Jorden hajába rejtettem az arcomat. Hallottam, ahogy feláll és elmegy. Aztán lassan mindenki magunkra hagyott a gyászunkkal. Ott voltunk mi ketten. Bár én már nem voltam gyerek, mégis elveszettnek éreztem magam anya nélkül.

Jorden pedig még olyan kicsi volt... Sosem szabadott volna így történnie.

A farmon voltunk...

Már lassan egy hete. A hely nem volt túl nagy, de hatalmas hektár földek tartoztak hozzá. Viszont az évek során senki sem gondozta, így a termőtalaj már nem volt jó minőségű, néhol begazosodott.

Nem tudtam, hogy a többiek mit csináltak. Nem is érdekelt, hogy mit mondanak. Senkivel sem beszéltem. A környezetemre se figyeltem... Máskor egy ilyen helyet sokkal inkább megfigyeltem volna.

Bár a kis szobát, ahol voltunk nagyon bememorizáltam. Akár csukott szemmel is megmondtam volna mi hol van. Az egész hetet abban szobában gubbasztottam. Az ablakai be voltak deszkázva, de némi fény még így is beszűrődött. A színekben a barna dominált. Az ággyal szemközt volt egy nagy, régimódi tölgyből készült szekrény. Mellette egy fésülködőasztal, de a tükör része meg volt repedve. Mintha valaki belevágta volna az öklét. Erre a gondolatra enyhén felröhögtem...

Eszembe jutott az a nap, amikor megláttam a fekete járműveket.

Ha időben eljövünk a táborból, akkor ez az egész meg sem történik. Akkor kellett volna cselekednem. Én tehetek mindenről.

A repedések olyanok voltak akár egy kusza pókháló... Ezernyi beesett arcú, karikás szemű lány nézett vissza rám. Nem ismeretem magamra. Az ágy mellett volt még két kis éjjeliszekrény és ennyi. Kicsit a régi szobámra emlékeztetett.

Leginkább csak sírtam. Aztán, amikor már elapadtak a könnyeim, csak meredtem magam elé.

Alig ettem. Inni is csak annyit, amennyit muszáj volt. Ramaty állapotban voltam. Egy hét alatt simán fogytam öt kilót. Szinte minden időmet az öcsémmel töltöttem,aki ott kuporgott mellettem. Egy szót sem szólt, ahogy én sem. Éjjelente rémálmaim voltak.

Jorden pedig csak nehezen tudott elaludni.

Aztán egyik nap kimerészkedtem a farm körüli kis erdőbe és mindent megöltem, ami csak mozgott. De ez sem sokat segített, csupán a dühömet enyhítette kicsit...

Úgy jártam keltem, mint egy lelketlen szörnyeteg. Annak is éreztem magam; Egy érzéketlen gépezetnek, akinek már minden mindegy.

Éjjel négy körül, amikor próbáltam visszaslisszanni a házba, Lydia elkapott.

- Beszélned kell velünk. Beszélned kell vele... - szólalt meg a hátam mögül. Dühösen meredtem magam elé. Megráztam a fejem. - Tudod jól, hogy nem tudta volna kinyitni azt az ajtót és csak attól óvott meg, hogy lásd...

Ökölbe szorítottam a kezeimet. Nem akartam ezt a beszélgetést. Senkit sem akartam a közelemben. Tudtam, hogy szörnyen viselkedem. Tudtam, hogy csak segíteni szeretnének... De azt is tudtam, hogy csak egyedül akartam lenni.

- Azt hiszed csak neked rossz? Mindannyian elveszítettünk valakit. Tudjuk, hogy mit élsz át. Egyesekkel még rosszabb is történt...

Megragadtam a mellettem lévő asztalon heverő üveget, megfordultam és egyenesen a feje mellette a falhoz vágtam. Ahogy az üveg szétpattant az egyik szilánk megvágta Lydia arcát, de neki még csak a szeme sem rezdült. Azt akartam, hogy fogja be! Azt akartam, hogy meneküljön el a szörnyű viselkedésemtől, ahogy mindenki...

- Soha nem meséltem neked róla, mert még most is nehéz... - kezdte.

- Nem akarom hallani. Nem érdekel a történeted! - kiabáltam nem törődve azzal, hogy esetleg felébresztek valakit.

- Pedig el fogom mondani! Elegem van ugyanis a hisztidből! Tudom, hogy most nehéz, de nem teheted meg azt a luxust, hogy összeomlassz! Itt mindenki bízik benned! Mindenki számít rád! - kiáltotta és felém lépett egyet. - A testvérem az elsők között kapta el a vírust. Arra mentem haza az iskolából, hogy az anyámnak a kezén lóg és az anyám az antik órával veri a fejét. Sehogy sem tudta leszedni magáról, bepánikolt. Megfogtam a húgomat és próbáltam segíteni anyámnak, de a testvérem gondolhatod milyen állapotban volt.

- Nem akarom hallani ezt az egészet! - sikítottam és fülemre szorítottam a kezeimet.

- Ellöktem őt, mire bevágta a fejét az asztal sarkába és vége volt. Anyám őrjöngött. Én kétségbeestem. Akkor még nem tudtuk, hogy mi történhetett. Elástuk a húgomat a kertben... Anya félt, hogy börtönbe kerülnénk. Amikor az apám haza ért és rákérdezett anya kezére azt mondta, hogy egy veszett kutya tette és a húgom egy barátnőjénél alszik. Anyám remekül tudott hazudni – mosolygott a barátnőm.

- Hagyd abba! - suttogtam és hiába próbáltam kizárni a hangját, egyszerűen nem ment. Leguggoltam és összehúztam magam.

- Éjjel kiáltásra ébredtem. A szüleim hálószobájából jött a hang...

- Lydia! - süvített az éjszakába a mély és összetéveszthetetlen, erős hang. Felemeltem a fejem. Észre se vettem, de patakokban folytak az arcomon a könnyek. Dante felhúzott a földről és végigsimított az arcomon. Remegett az ajkam. Kétségbeesetten kapaszkodtam a felsőjébe. Remegett a lábam is, sőt az egész testem, és attól féltem, hogy menten összeesek. Lydia nagy levegőt vett, bólintott és magunkra hagyott. Lebiggyedt az ajkam és a homlokomat a mellkasának döntöttem.

- Nem bírom – suttogtam, mire magához ölelt és szorított. Szükségem volt erre, annyira nagyon szükségem volt rá és én egészen addig megvontam magamtól. Annyira rettegtem, hogy el kell veszítenem valaki igazán fontosat és most majdnem saját akaratomból eltaszítottam a maradék szerettemet. - Emlékszel még arra, amikor azt mondtam, hogy remélem mi vagyunk a főszereplők? - kérdeztem halkan.

Nem válaszolt. Biztos voltam benne, hogy nem felejtette el, így nem is várva a válaszára folytattam;

- Úgy tűnik hiába reménykedtem.

Még jobban magához szorított. Órákig ücsörögtünk ott a sötétben. A kék szemű egy percre sem eresztett el. Olyan szörnyen viselkedtem vele és ő még most is itt volt mellettem. Mindenki mellettem állt. Mindenki aggódott miattunk; Jordenért és értem.

Azt szokták mondani, hogy a gyásznak öt szakasza létezik.

Ám nekem meg kellett gyorsítanom mindezt és át kell ugranom párat. Itt az ideje, hogy összeszedjem magam. Még mindig rettenetesen fáj és fájni is fog. Sosem fog elmúlni. Egy szerettünk elvesztése után hatalmas űr marad bennünk, de meg kell tanulnunk ezzel az űrrel tovább élni.

- Hányan maradtunk? - suttogtam a barátom mellkasába. Féltem feltenni a kérdést, de muszáj volt.

- Tizenketten...A gyerekekkel együtt - motyogta Dante. Mély levegőt vettem. Ilyen kevesen?

- Hogyan? - hebegtem. - Hiszen az ajtóban... Az alagutaknál még olyan sokan voltunk.

A barna hajú elhúzta a száját és egy percre a tekintete távolinak tűnt.

- Követtek minket és leszedtek két kocsit... - A kezemet a szám elé kaptam és csüggedten hajtottam le a fejem. - És itt van Coren, meg Nick is...

Értetlenül toltam el magamtól Dantet.

- Hogy mi?

- Ők is itt vannak – nézett rám komoly arccal.

- Hol? - kérdeztem érzelemmentes hangon és az agyamat elöntötte a vörös köd.

- Bezártuk őket a pincébe.

Vissza a gyász öt szakaszához; Jöjjön a harag!

- Kifogom őket nyírni – sziszegtem és ökölbe szorítottam a kezeimet.

- Tudom mit érzel – simított végig az arcomon a kék szemű. Legszívesebben rá vágtam volna, hogy dehogy tudod. De tudtam, hogy a dühömet nem szabad rá zúdítanom... Már így is eleget kapott belőle.

- Ideje, hogy meglátogassam a fiúkat – húztam el a számat és felkecmeregtem a földről. Dante aggodalmasan nézett rám.

- Biztos vagy benne?

A kérdés valójában ez lett volna; Készen állsz? De a kék szemű inkább udvariasabban kérdezett rá. Bólintottam. Ő is felállt és összekulcsolta ujjait az enyémmel. Enyhén megszorította a kezemet, hüvelykujjával apró köröket rajzolt a kézfejemre és biztatón rám mosolygott.

- Hiányoztál – suttogta. Szégyelltem magam a viselkedésemért. Szabad kezemet az arcára simítottam és közelebb vontam magamhoz.

- Bocsáss meg! – motyogtam az ajkaiba és lágy csókot leheltem a szájára. Amikor újra a szemeiben néztem, esdeklőn meredtem rá. - Nagyon gyűlölsz?

- Nem tudnálak – mosolygott és most ő csókolt meg. - Anyukád büszke lenne a jobb horgodra – mondta szomorúan. Enyhén felnevettem és egyetértően bólogattam.

Anya mindig büszke volt rám. Még akkor is, ha ostobaságot követtem el, és épp most kezdett kibontakozni az elmémben az egyik legnagyobb ostobaság, ami csak létezhet...

Ott álltunk a pincében. Fényt csak az elemlámpáink szolgáltattak. Coren és Nick keze fel volt bilincselve az egyik csőre. Mindkettejük feje lefelé lógott, talán éppen elbóbiskoltak. Nem lehetett kényelmes. Látszott rajtuk, hogy kaptak egy két ütést is.

Sajnáltam őket? Nem egy cseppet sem. Ez volt a minimum, amit kaphattak.

Viszont... Oldalra billentettem a fejemet. Azt gondoltam, hogy amikor meglátom őket, késztetést fogok érezni arra, hogy megöljem mindkettőt. Azt gondoltam, hogy majd elönt a mérhetetlen gyűlölet. Ez helyett inkább csak szánalmat éreztem.

Végül is ki vagyok én, hogy ítélkezzem bárki felett?

Gúnyosan elmosolyodtam.

- Hali, srácok! Hiányoztam?

A szöszi lassan felemelte a fejét. Elég csúnyán festett. Sóhajtottam egyet.

- Dante, leeresztenéd őket?

A kék szemű döbbenten meredt rám. Egy percig tétován ácsorgott mellettem, de aztán előre lépett és kioldotta a két testvér bilincsét. Mind a ketten a földre zuhantak. Coren a csuklóit dörzsölgette, Nick pedig mozdulatlanul ült csupán.

- Mire készülsz, Nissa? - kérdezte Dante. A két fiú mögött állt és a biztonság kedvéért rájuk szegezte a pisztolyait.

Leguggoltam a testvérek elé.

- Adok nektek még egy esélyt – mondtam rájuk nézve. Erre már a fekete hajú is felkapta a fejét. Nehezemre esett meghozni ezt a döntést, de nem csak magamat kellett néznem. Biztonságos helyen szerettem volna tudni a testvéremet és a barátaimat. - Elfogjuk foglalni a bázist – jelentettem ki.

- Ez őrültség! - tiltakozott Dante. Rá néztem.

- Nem, nem az. Van két emberünk, akik ismerik a helyet. Ha okosan csináljuk, akkor nem lesz gond. Csak egy jó tervre van szükség.

Coren felhorkantott.

- Nem hittem volna, hogy ez megtörténik, de Danteval értek egyet.

- Szerintem működhet – suttogta Nick maga elé. - Ha lázadást szítunk, akkor a nulladik betegek és néhány orvos is mellénk állna... Ráadásul mi ketten tényleg jól ismerjük a helyet.

A szöszi felé kapta a fejét és összeráncolta a homlokát. Hosszasan figyelte a testvérét és már megint úgy néztek egymásra, mintha gondolatban vitatnák meg a dolgokat.

- Akkor is ostobaságnak tartom az ötletet – morogta végül a Coren. A kék szemű elrakta a pisztolyokat és összefonta maga előtt a karjait, majd elhúzta a száját.

- Menni fog – suttogtam magam elé. Muszáj sikerülnie!