Azt hiszem elájulhattam, mert amikor kinyitottam a szemem már nem esett az eső. Felettem az égen csillagok milliónyi terültek el. Gyönyörű látványt nyújtottak.

Körülöttem pedig sötétség. Csupán a Hold sápadt derengése nyújtott némi fényforrást.

Nyugodt voltam. De azt kívántam bár újra elájulnék, mert nem bírom ezt a fájdalmat. Nagy nehézségek árán ülő helyzetbe tornásztam magam.

Csupa mocsok volt mindenem a sártól és mindez összekeveredett a rászáradt vörösséggel. Észrevettem, hogy a lábam természetellenesen kifacsarodott állapotban áll. Ám amikor rá pillantottam, akkor sajnos már láttam is, hogy rettenetesen néz ki. Lihegve vetettem hátra a fejem és összeszorítottam a szemeimet, meg a fogaimat.

Esélytelen, hogy én innen magamtól felkelek. Vajon meddig lehettem eszméletlen? Amikor eljöttem négy óra körül járhatott. A Hold magasan az ég tetején volt, de én sose voltam jó abban, hogy az égitestek által meghatározzam a pontos időt. Az biztos, hogy már későre járt. Vajon keresnek már? Vagy még mindig nem? Mindenki tudja, hogy jobb békén hagyni ha zaklatott vagyok. De azt is tudják, hogy napokra nem tűnnék el. Szóval ha ma még nem is, holnap biztos elindulnak megkeresni. Viszont mi lesz, ha rám talál egy zombi? Felállni sem tudok, nemhogy megvédeni magam. Ráadásul annyira gyorsan elviharoztam, hogy csak a késeim vannak nálam.

Felkaptam a fejemet, amikor zörgést hallottam meg a bokor mögül.

Óh, kérlek! Ne már! - gondoltam. Hörgés. Pedig, de... Lehunytam a szemeimet és éreztem, ahogy könnyek folynak végig az arcomon. Nem akarok így meghalni. Előre dőltem, hogy kihúzzam a késemet a cipőmből. Nos, ez nem volt túl egyszerű művelet. A lábam feldagadt a kés nem akart kicsúszni. Beszorult a bőröm és a bakancs közé. Nyöszörögve feszegettem. Ahogy a lábamhoz ért leírhatatlan fájdalom cikázott végig a testemen. Muszáj volt újra felegyenesednem, mert egyszerűen nem kaptam levegőt. Bár így egyenesen is nehézkes volt a minden lélegzetvétel. Mindet tűszúrásként éltem meg. A hátam és a gerincem sajgott. Ahogy az előbb előre hajoltam, rájöttem, hogy tuti a bordáimmal is van valami. Teljesen leizzadtam a nagy erőlködéstől. Az ocsmány élőhalott elővánszorgott a növényzet mögül.

Egy nagydarab férfi. A szemei üveges fehérek voltak és ijesztően villogtak a félhomályban. A nyakából hiányzott egy hatalmas darab. Egyre gyorsabban vert a szívem. Újra előredőltem, újra hatalmas fájdalom hasított mindenembe. Megint nem sikerült. A zombi észrevett és egy ingatag lépéssel elindult felém.

- Ne, ne, ne – suttogtam, ahogy újra előrevetettem magam. Gyerünk már! A járkáló hulla nyöszörögve hegyezte a fülét, a mozdulatai kissé akadoztak. Nagyot nyeltem. Záporoztak a könnyeim és már szipogtam, mert az orrom is folyni kezdett. Végre kirántottam a késemet. Remegett a kezem, ahogy kihúztam a tokból. Azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán képes voltam megtartani. Az élőholt újabb lépést tett felém. Kínzó lassúsággal közeledett. Összecsattant az állkapcsa. Még mindig remegett a kezem. Megtámaszkodva a hátam mögött megpróbáltam hátrébb csúszni. Először is rettenetes fájdalommal járt, másodszor túl lassú volt. Megragadtam egy követ magam mellett és hozzávágtam a testhez.

- Menj innen! - sikítottam. Mit művelek? Ez nem egy állat, amire rá lehetne ijeszteni. Kitartóan bicegett felém. A lábfeje hiányzott. Szinte majdnem felnevettem, ahogy elképzeltem, hogy útközben elhagyta.

Nevetés helyett azonban valami fura visítás szerű hang jött ki a torkomon. A zombi tett egy újabb lépést felém, aztán hirtelen elkezdett dőlni. Megint próbáltam eliszkolni, de nem ment. A test teljes súlyával nekem vágódott. Először nem kaptam levegőt, aztán megint hallottam valami reccsenést. De most túlbuzgott bennem a túlélési ösztön és mielőtt az élőhalott felemelhette volna a fejét - ami most éppen a sárba nyomódott - én beleszúrtam a késemet. A vére rám ömlött és még mocskosabbnak éreztem magam. Felzokogtam a megkönnyebbüléstől. Élek. Nem haltam meg. Alig hiszem el. Megpróbáltam letuszkolni magamról a zombi tetemet, de túl gyenge voltam hozzá. Csak apró lélegzetvételeket tudtam venni. Felnéztem az égre. Orrfacsaró bűz áradt a rothadó testből. Próbáltam nem öklendezni és próbáltam minél távolabb fordítani tőle a fejem.

Már egy ideje ott pihegtem és könyörögtem magamban, hogy valaki találjon meg végre.

Hirtelen ötlettől vezérelve dudorászni kezdtem. Egy régi film altatódala ugrott be elsőként. Már sokadjára kezdtem újra a dalt. Mióta vagyok már itt? Nagyon álmosnak éreztem magam. Lehunytam a szemeimet.

- Nissa!

Valaki a nevemet kiáltozta. Hallottam ugyan, de nem bírtam kinyitni a szemem. Magába ölelt a sötétség. Nem akartam elszakadni tőle. Jó volt ez nekem így. Kellemes volt.

- Nissa! - újabb kiáltás. Ismerős volt a hang, de valahogy nem tudtam beazonosítani. Fellélegeztem, mintha legördítettek volna rólam egy hatalmas terhet. Az arcomat paskolgatták.

- Ébredj fel! - bárki is volt az, remegett a hangja. Valami nedveset éreztem meg az arcomon. - Könyörgöm!

Dante? Ez Dante? Hát megtalált?

Megremegtek a pilláim.

- Igen, ez az kicsim – nevetett fel keserűen. - Nyisd ki azokat a szép szemeidet!

Lassan felemelkedett a szemhéjam. Kábán néztem a felettem lévő arcra.

- Szia – suttogtam.

- Szia – köszönt vissza, de elcsuklott a hangja. Könnyek csillogtak a szemében. Óvatosan magához szorított. Nagyo gyengéd volt. Remegtek a vállai és kicsit ringatózott velem. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna sírni azelőtt. Lebiggyedt a szám és én is sírni kezdtem. Úgy szorítottam a felsőjét, mintha az életem múlna rajta.

- Előbbre vártalak – akadozva beszéltem és a szavaim összefolytak, nem is voltam biztos benne, hogy megértette, amit mondtam. A fejét a vállamba temette.

Most, hogy kezdett elmúlni a mámorító öröm és a megkönnyebbülés, hogy nem itt fogok elpatkolni, újra kezdtem megérezni a sérüléseimet. Fájdalmasan felnyögtem, mire a barna hajú távolabb tolt magától és elszörnyedve nézett végig rajtam. Csodás látványt nyújthattam.

- Mid fáj? - kérdezte. Ha nem lett volna megerőltető, akkor tuti a szemeimet forgatom. De jelenleg még ezt is túl nehéznek tartottam.

- Mindenem – nyögtem ki. - Mázli, hogy nem a tetejéről zúgtam le – kicsit akadozva beszéltem.

- A gerinced? - nézett rám nagyon aggódva. Hm... nem igazán tudtam megállapítani. Megmozdítottam az ép lábamat. Sikerült és nem is volt vészesen rossz, szóval nem bénulhattam le. Picit megráztam a fejem. - Oké, akkor most felfoglak emelni – magyarázta gyengéden és kisimított egy sáros tincset az arcomból. - Nem lesz kellemes, de bírd ki!

Bólintottam. Összeszorítottam a fogaimat. Dante óvatosan egyik kezét a térdhajlatomhoz illesztette a másikat pedig a hátamhoz, aztán felkapott, mintha csak egy párna lennék. Pedig nem hatvan kiló voltam. De hát Dante már csak ilyen erős.

A mellkasába sikítottam. Rohadtul fájt. Lihegve vettem a levegőt és könnyek folytak le az arcomon. Tuti száz, hogy még a nyálam is végig folyt a felsőjén, de jelenleg ez sem érdekelt. Dante megnyugtató dolgokat suttogott a fülembe, de nem nagyon értettem. Kezdett újra maga felé ragadni a sötétség és én hagyni akartam neki. Ha elájulok az jó.

Most már nem lehet semmi baj... Most már biztonságban vagyok.

A következő pár óra, vagy perc eseményei foszlányokban jutottak el a tudatomig.

Hallottam, hogy körülöttem fémek hangja csilingel. Anya kiabált, Jorden sírt. Fény világított a retinámba. Valakik veszekedtek. Az arcomat vizes ronggyal törölgették.

- Kész csoda, hogy nem lett nagyobb baja – mondta Papi. Anya felzokogott.

Kezek fogtak le.

Hatalmas reccsenés, fájdalom. Felüvöltöttem.

Éreztem, hogy szakad rólam a víz. Néha kinyitottam a szemem, de csak homályos foszlányokat láttam. Újra álomba merültem.

- Nissa – suttogta a nevemet Dante bársonyos hangja. A homlokomat cirógatta, én pedig szerettem volna kiszökkenni a sötétből és belenézni a tengerkék szemeibe. De egyelőre nem ment.

Az oldalamra szerettem volna fordulni, de túlságosan fájt a hirtelen mozdulat. Apró kis lélegzeteket vettem, ahogy kinyitottam a szemem. Nem kellett hunyorognom, a szobában sötét volt. Jobban mondva félhomály, kintről ugyanis beszűrődött némi fény. Az egyik orvosi szobában voltam. Velem szemközt még egy ágy helyezkedett el, ami mellett egy kicsi polc volt. A szoba jobb sarkában pedig egy vitrines szekrény, tele mindenféle gyógyszerrel és kütyükkel, amiknek a nevét nem tudom. Végig pillantottam magamon. A kezem be volt bugyolálva. Az arcomon éreztem valamit, szóval valószínűleg leragasztották az egyik sebemet. A lábam ki volt támasztva és sínbe tették. De ami a legjobb volt; Végre nem ragadtam sártól és vértől.

Egy tenyér simult az enyémbe. Oldalra pillantottam és megláttam a barátomat, ahogy egy fotelban terpeszkedik és a kezemet szorongatja.

Nyitva volt a szája és nagyon természetellenes pózba csavarodott. Annyira vicces volt, hogy elnevettem magam. Ám rá kellett jönnöm, hogy a nevetés fájt.

Dante összeráncolta a homlokát és kék szemei kinyíltak.

- Helló, Csipkerózsika! – köszöntött féloldalas huncut mosolyával. Megszorítottam a kezét és visszamosolyogtam. - Hogy vagy? - kérdezte és az ágy szélére ült, hogy közelebb legye hozzám. Megrántottam a vállam, de ez a mozdulat sem volt a legmegfontoltabb tettem. Grimaszolva sóhajtottam egyet.

- Mint aki lezuhant egy szikláról és megtámadta egy zombi.

Dante megcsóválta a fejét, de mosolygott.

Ekkor vettem észre a bal szeme alatti zúzódást. Aztán az is feltűnt, hogy felrepedt az ajka.

- Mi történt veled? - kérdeztem rögtön.

- Mondjuk úgy, hogy anyukádnak nagyon erős a jobb horga... Meg a bal is...– vakargatta meg a tarkóját. Anyu megütötte? Ejha, nekem volt a legkeményebb anyukám.

- Ha nevetek az fáj – próbáltam visszafogni magam. Elképzeltem, ahogy anyu szinte kikaparja Dante szemeit. Sajnos a jelent túl vicces volt. Anyu olyan kis apró, Dante meg hozzá képest egy óriás.

- Úgy kellett kikönyörögnöm, hogy itt lehessek – magyarázta. - Anyukád rettentő ijesztő tud lenni. Hárman alig bírták leszedni rólam. Azt hiszem ezek után senki se mer ujjat húzni vele. Veled és Jordennel meg pláne nem. Senki sem akar egy mérges anyával összetűzésbe kerül. A gyereküket féltő anyák rosszabbak, mint bármi amit el lehet képzelni.

- Sajnálom – motyogtam.

- Ne! Totál megérdemeltem – hajtotta le a fejét. - Ha nem ő ugrik nekem, akkor valószínűleg én csinálok valami hatalmas baromságot magammal.

- Nem a te hibád – néztem mélyen a szemébe. - Esőben nem volt jó ötlet sziklát mászni.

- Ott se lettél volna, ha én nem vagyok akkora görény – A hangjából mélységes szomorúság hallatszott. Hát tényleg elég bunkó volt, ez ellen nem vitatkozhattam. - Én... - megakadt, nagyot nyelt. - Nem is tudom mi lenne velem, ha valami bajod esett volna... Annyira nagyon sajnálom, Nissa. Nem akartam olyasmiket mondani. Én csak dühös voltam, de nem rád!

- Hát akkor kire? - vontam fel a szemöldököm.

- Ez bonyolult... - suttogta és egy pillanatra elkapta a tekintetét. Mikor kék szemeit újra rám emelte, hangja komollyá vált. - Megbocsájtasz nekem? Vagy rettenetesen és végérvényesen meggyűlöltél?

- Te vagy a legjobb barátom – mondtam, ahogy felemeltem a kezem és megsimogattam borostás arcát. A tenyerembe hajtotta a fejét és a kezét a kezemre simította. - Sosem tudnálak gyűlölni. Persze néha szívesen agyoncsapnálak egy féltéglával.

A kék szemű halkan felnevetett.

Egy ideig csendesen ültünk és az én kezem még mindig Dante arcát simogatta. A srácot cseppet sem zavarta, sőt olyan volt, mint egy élvezkedő kandúr – már csak a dorombolás hiányzott. Nagyon meghitt pillanat volt és nem akartam, hogy vége legyen. Végül elengedte a kezemet és megpuszilta a kézfejemet. Csak most tudatosult bennem igazán, hogy az elmúlt hetekben mennyire hiányzott nekem. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna és addig szorítottam volna, amíg bírom szusszal. Valószínűleg, ha nem lennék ilyen ramaty állapotban még meg is teszem.

- Amúgy... Anya hol van? - néztem körbe. Rajtunk kívül más nem volt a szobában.

- Hát gondoltam rá férne egy zuhany és normális ágy.

Összeráncoltam a szemöldököm.

- Várj... Mióta voltam eszméletlen?

Dante kissé idegesen túrt bele rövid hajába. Nem nagyon akart megszólalni, szóval csúnyán néztem rá. Végül csak kinyögte;

- Egy hete és két napja.

- Mi? - kiáltottam. - Basszus.

- Nyugi, nyugi – csitított a barna hajú. - Az a lényeg, hogy most már felébredtél.

- És mi van a portyával? - kérdezte.

- Természetesen elhalasztottuk – vont vállat Dante. Bólintottam. - De most ne agyalj ezen. Aludj! Holnap majd mindent megbeszélünk és itt lesznek a többiek is.

Az ajkamba haraptam. Még sok mindent szerettem volna mondani, de igaza volt. Hiába voltam eszméletlen ilyen sokáig, a fájdalom kimerítő dolog volt.

A párna puhaságába süppedtem, felhúztam a takarót az államig és lehunytam a szemem.

- Ugye itt maradsz? - suttogtam félálomba.

- Persze – jött a felelet és éreztem, ahogy elkezdi simogatni a hajamat. Ehhez hozzátudnék szokni.