Másnap már biztos lehettem benne, hogy Dante haragszik rám.

Csak éppen azt nem tudtam, hogy miért.

Az első ami feltűnt, hogy reggel nem ő ébresztett. Pedig mindig bevágtatott a szobámba és addig ordítozott és rázogatott, amíg fel nem keltem. Egyszer még rám is ugrott. Aztán reggeli közben sem jelent meg. Anya és a tesóm is megjegyezte, hogy ez mennyire szokatlan.

Aztán amikor átmentem hozzá az ajtót Melody nyitotta ki – nagyon hiányos öltözetben- és azt mondta Dante nem ér rá.

- Nem ér rá!

De hát rám mindig szakít időt. Mindig!

Szóval a „nem ér rá", egyenlő volt a "nem akar beszélni veled"-del.

Ráadásul arra se vette a fáradtságot, hogy köszönjön nekem. Megrántottam a vállamat és elsiettem. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ez rohadtul bosszantott.

Sőt... Inkább fájt.

Haza mentem, felkaptam az íjamat és elindultam arra a helyre, ahol képes voltam lenyugodni. Hatalmas léptekkel indultam meg a kapu felé. Semmit sem szóltam, csak kimentem. Az őrök kicsit döbbenten pillantottak rám, de inkább nem kérdeztek.

Átszlalomoztam az akadályokon, aztán az erdő felé vettem az irányt. A száraz ágak és levelek zizegtek a cipőm talpa alatt. Előttem egy mókus éppen fel rohant a fára. Itt a sűrű növényzet között sokkal sötétebb volt. A nap sugarai nem tudtak rendesen áthatolni a levelek között.

Átlépkedtem a sekély kis folyón, ami csillogva folydogált. Az egyik kezemet végig húztam egy vadrózsa bokor virágaink. Csodálatos illatuk volt. Ilyenkor mindig kicsit úgy éreztem, hogy minden normális. Bár az erdőben is felszoktak tűnni a zombik, de én igen ritkán találkoztam csak velük.

Ha itt sétálgathattam, kicsit úgy éreztem mintha újra átlagos lány lennék. Egy fiatal lány, aki éppen túrázik az erőben és az a legnagyobb gondja, hogy a suliban rossz jegyet kapott.

Végre elértem a sziklámhoz. Feljebb húztam magamon a nadrágomat. Szorosabbra kötöttem a cipőmet. Végül a tenyereimet alaposan a nadrágomba töröltem. Mély levegőt vettem, ahogy felnéztem a magasba emelkedő kőtömegre. Előre léptem és felkapaszkodtam az egyik kiálló részbe, aztán a lábammal lendületet vettem és feljebb emelkedtem. Egyre magasabbra másztam. A lábam néha megcsúszott, amikor a megfelelő helyezkedési pontot kerestem, de én csak másztam tovább. Apró kis kavicsok hullottak le, de nem törődtem velük. Mire végre a szikla tetejére értem már lihegtem, a homlokomon pedig vízcseppek gyöngyöződtek.

A kézfejemmel letöröltem az arcomat. Körülbelül két emelet magasan lehettem. Valamelyik fa jóval magasabb volt, mint ez a szikla. Viszont számomra ez a kis hely volt a világ teteje. Még tisztán emlékszem, amikor először felmásztam. Annyira büszke voltam magamra, hogy sikerült. Pedig nem nagy dolog...

Másnap elrángattam magammal Dantet is.

Morcosan összébb húztam a szemöldököm. Felegyenesedtem és megfordultam. Készítettem ide fentre magamnak egy amolyan céllövöldét. Két fa olyan közel helyezkedett el a mini hegyemhez, hogy kényelmesen elértem őket. Így a kérgükre festettem és a nyilaimat is simán kitudom húzni, ha végeztem. Levettem a hátamról az íjamat és a nyilakat.

A megfelelő helyre illesztettem a nyilamat. Két ujjam közé csippentve megfeszítettem a húrt és amennyire csak lehetett hátra húztam. Céloztam és eleresztettem, hadd repüljön. A nyíl sebesen szelte át a levegőt és apró kis puffanással a fába fúródott. Nem a közepébe, ahogy eredetileg terveztem...

Bár nem volt túl messze. Újabb nyíl, újabb lövés. A végén már fájtak az ujjaim és a karom. Az égre pillantottam és észrevettem, hogy a Nap már narancsos színűre festette. Ilyen késő lenne már? A szikla széléhez lépkedtem és kifeszegettem a nyilakat a fatörzsből. Az egyik nagyon alaposan belegyógyult, de azért sikerült kihúznom. A hátamra dobtam a cuccomat és elindultam lefelé.

A kapuban Chris várt és nagyon idegesnek tűnt. Semmi hangulatom nem volt a féltékenységi hisztijét hallgatni. Biztosan Coren miatt fog nyafogni.

- Hol a fenében voltál? - dörrent rám.

- Nem tartozok beszámolóval – válaszoltam, ahogy átfurakodtam mellette. Az egyetlen, aki tudott a titkos helyemről az Dante. Bár szerintem nem is gondolta volna, hogy még mindig oda szoktam járni, ha dühös vagyok.

- Lydia egész nap a két srácon lóg – És kezdődik...

- Lydia már nagylány. Nem mondhatom meg neki, hogy mit tegyen – sóhajtottam.

- Tudom – csattant fel. - De akkor legalább oszd be őket valahova, hogy ne legyen ennyi szabadidejük.

- Jó – válaszoltam tömören. - Láttad ma Dantet?

- Óh, tényleg. Ma még nem is láttalak titeket együtt. Amúgy Ericaval nyalakodott. Elég gusztustalan volt – mondta és megborzongott, mintha kirázta volna a hideg. Szóval nem is keresett... Helyette inkább egy újabb lánnyal flörtölt. Ökölbe szorítottam a kezemet. Nem érdekel! Azt csinál, amit akar.

A vörös hajú újra belekezdett a mérges karattyolásba. A szemeimet forgattam és legszívesebben a szobámba futottam volna, hogy bezárkózzak. Ez a fiú néha olyan hisztis tud lenni, mint egy kislány. Szeretem őt, de néha igazán az agyamra tud menni. Pont, mint egy kistestvér. De mondjuk abban igaza van, hogy valahova be kell osztani a két srácot. Anyuval már tegnap beszéltem róla, de nem született végleges döntés.

Elindultam, hogy megkeressem őket. Chris pedig a sarkamban volt és még mindig mondta a magáét.

Lydia és Coren a kék ház előtt ültek. Volt előtte egy farönk és azon terpeszkedtek. Valamin nevettek. Úgy tűnt nagyon jól szórakoznak. A barátnőm kivételesen kitett ma magáért. A kedvenc szoknyája volt rajta és a haját szép fonott frizurába fogta. Nagyon leszerette volna nyűgözni az ibolyaszeműt. Nick pedig egy könyvet olvasott a tornácon. Coren vett észre minket először. Az arca kicsit elkomorodott. Hű, de örült valaki nekem... Tök jó érzés, ha ilyen népszerűek vagyunk. Megálltam előttük és csípőre tettem a kezem.

- Lydia, nincs dolgod? - kérdeztem bosszúsan. Elvileg ma Papinak kellett volna segítenie a gyógyszerek leltározásában.

- Ne már, Nissa! - nyafogta és nagy boci szemekkel nézett rám.

- Lydia – mondtam ki a nevét olyan hangsúllyal, ahogy anyu szokta, ha mérges a testvéremre és rám. A barátnőm sóhajtva felkelt a farönkről és búcsút intve elsietett. Most, hogy leválasztottam a lányt Corenről, már Chris sem tartotta érdekesnek a szituációt és elhúzta a csíkot.

- Nissa, a buligyilkos – morogta Coren az orra alatt. A fekete hajú összecsukta a könyvét és közelebb jött hozzánk. - Hol van az ölebed?

Dantera célzott. A nyelvembe kellett harapnom, hogy ne küldjem el a fenébe. Nem veszekedni jöttem. A normálisabb testvérhez fordultam.

- Értesz a szereléshez?

- Nem igazán. Viszont gyorsan tanulok – mondta.

- Arra gondoltam, hogy segíthetnél Chrisnek. Sokszor nyafogott már, hogy kéne neki egy segéd.

A fiú először döbbentnek tűnt, aztán szégyenlősen elmosolyodott.

- Szuper. Ez tök jó. Mármint mindig is érdekelt a dolog.

Örültem, hogy tetszik neki az ötlet. A szöszi a testvérére pillantott és kedvesen elmosolyodott. Coren boldog volt attól, ha a másik boldog és most már kicsit barátságosabban pillantott rám is. Ebben azért egyeztünk. Én is sokkal jobban éreztem magam, ha valaki kedves volt az öcsémmel.

- És nekem mit szánsz? - kérdezte vigyorogva. Ürülék lapátolást... Gondoltam ki hirtelen. Csücsörítettem, hogy elrejtsem a mosolyomat.

- Beteszlek az őrségbe.

- Hogy? - döbbent meg. Újoncokat nem szokás az őrségbe tenni, de Nathaniel helye megüresedett. Mivel még nem bízok a srácban, ezért eleinte valaki mindig vele fog járőrözni.

- Jól hallottad. Holnap már kezdenetek kell. Elég volt ennyi semmittevés. Chris majd mindent elmond neked – néztem Nickre. - Te viszont gyere velem! - mutattam a másikra és meg se várva a válaszát elindultam. Coren gyorsan utánam iramodott és máris mellettem lépdelt. Csendben haladtunk, nem beszélgettünk. Meg sem próbáltam felvetni valami témát, ahogy ő sem. Amint a falhoz értünk felvezettem őt a toronyba. A tornyot mi építettük és leginkább egy vadászlesre hasonlított.

- Innen belátni az egész tábort. De neked leginkább az utcákat kell figyelned. Három óránként pedig körbe kell járni a kerítést – magyaráztam. A szöszi bólintott. A korlát mellé lépett és körbe nézett. A távolban láttam pár kósza zombit. Innen kis pacáknak tűntek. Ha túl közel merészkedtek, akkor lelőttük őket, de általában mindig fennakadtak a torlaszokon.

- Elég uncsi meló ez, egyedül.

- Nem leszel egyedül – horkantottam fel. - Annyira nem bízom meg benned.

Rám nézett és kutakodó tekintettel figyelt.

Lehajtotta a fejét és felsóhajtott.

- Nézd... Én sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled odakint... Akkor helyesnek éreztem a felháborodásomat...

Döbbenten nyílt el az ajkam. Bocsánatot kér? Az arca halvány piros árnyalatú lett és nehezen nyögte ki a szavakat.

- Nem volt jogom ítélkezni. Ráadásul befogadtatok és nekünk alkalmazkodnunk kell a szabályaitokhoz. Ráadásul tudom, hogy a plázában a frászt hoztam rád – nevetett és zavartan megvakarta a tarkóját. - Szóval szeretném, ha tiszta lappal indulnánk. Szeretném, ha jóban lennénk – felnézett és lágyan elmosolyodott.

- Ettől még ugyanúgy nem bízom meg benned – morogtam. Mit művelek? Elég lett volna annyit mondani, hogy megbocsájtok, vagy oké. Neeem, nekem kötekednem kell. Miért vagyok ennyire ellenséges, amikor ilyen kedves velem? Mintha direkt azt akarnám, hogy utáljon. De ahelyett, hogy lehordott volna elnevette magát.

- Rendben, rendben. Igazad van, a bizalmat el kell nyerni.

Bólintottam. Kicsit össze voltam zavarodva. Coren sosem úgy reagált, ahogyan elvártam volna. Nagyot sóhajtottam és én is megeresztettem egy mosolyt. Elkerekedtek a szemei és döbbenten nézett. Gyorsan hátra pillantottam, de semmi rendelleneset nem láttam.

- Mi az? - kérdeztem kissé ijedten.

- Öhm... Nem, semmi... - mondta elvörösödve.

- Amúgy... Ma lesz a megemlékezés, ha szeretnétek eljönni.

- Persze – vágta rá. - Hol lesz?

- A tábor déli részén van az az erdős rész és előtte van egy kis tisztás. Ott szoktuk megtartani az ilyesmiket – magyaráztam.

- Ott leszünk – mondta komoly hangon. Nagy csend állt be közöttünk és én végül is már mindent elmondtam, amit szerettem volna...A hajamat a fülem mögé tűrtem és elindultam lefelé a létrán.

- Holnap kezdesz, hatkor. Ne késs! – mondtam, ahogy földre ugrott mellettem. - Még nem tudom ki lesz veled párban – töprengtem. Az biztos, hogy Lydia nem. Az minden lenne csak őrség nem. Dante meg még a végén kinyírná...

- Rendben. Szükséged van még rám?

Megráztam a fejem. Coren mosolyogva búcsút intett és futva elillant. Talán mégse volt rossz döntés, hogy maradhattak. Nem is olyan rosszak. Nick a maga csendes és visszafogott stílusával nem sok port kavar. Ráadásul olvas! Az aki olvas nem lehet rossz. Coren személyisége pedig igazán sziporkázó, ami egy kis színt visz a mindennapokba.

Egy kicsit beszélgettem Dallasal, ma ő volt őrségben. Önként bevállalta, hogy a holnapi nap lesz Coren párja. Szóval legalább ezen nem kellett gondolkodnom. Kezdett egyre sötétebb lenni.

Hamarosan elkezdődik a megemlékezés is. Gyorsan haza felé vettem az irányt, hogy előtte átöltözhessek és megmosakodhassak.

- Merre voltál egész nap? - szegezte nekem a kérdést anyu aggodalmasan.

- Csak körbe néztem és beosztottam Corent és Nicket.

- Tényleg? - lepődött meg. - Dante nélkül?

Morcosan elhúztam a számat. Mindenki ezzel jön. Hol van Dante? Dante nélkül csináltad? Nahát, ma még nem is láttam veled Dantet. Nem vagyunk összenőve. Jézusom!

- Nem kell mindenhez kikérnem a véleményét.

- Jó, jó – nevetett anya védekezőn felemelve a kezeit. - Összevesztetek?

Erre legszívesebben hangosan felnyögtem volna, de türtőztettem magam. Mindig a lényegre tapint.

- Én aztán nem – csattantam fel. Anyu tudta kezelni a dühkitöréseimet és sosem vette magára őket. - Ma reggel átmentem hozzá, hogy beszéljünk. De képzeld! Volt képe kiküldeni Melodyt azzal, hogy nem ér rá! - kiabáltam dühösen. - Még csak azt se tudom mi baja. Gondolom nem keresett – tettem hozzá a végén. Anya megrázta a fejét. Csüggedten oldalra pillantottam.

- Szerintem féltékeny – tette a kezét anya a vállamra. Prüszköléshez hasonló hangot adtam ki. Ne nevettessük egymást! A kék szemű és a féltékenység? Jól tudom, hogy engem nem kezel úgy, mint a többi lányt.

- Mindegy. Lezuhanyzom.

Elindultam a fürdőszoba felé. Becsaptam magam mögött az ajtót és fáradtan pillantottam a tükörbe. Tegnap nem aludtam túl jól, szóval a szemeim alatt karikák sötétlettek. Barna hajam szanaszét állt és inkább madárfészekhez hasonlított. Megfogtam a fésűt és kísérletet tettem a kigubancolására. Jajgatva inkább úgy döntöttem, hogy megmosom. Nem mintha vizesen könnyebb lenne a helyzet...

Észrevetettem, hogy az államat sikerült megvágnom valamivel – biztos az erdőben történt. Felemeltem a kezeimet és kibújtam a toppomból. Gyorsan lerúgtam a bakancsaimat is. Aztán letoltam a nadrágomat. A ruhákat a bedobtam a szennyes kosárba. Beléptem a zuhanykabinba és elfordítottam a csapot. Chris eszkábált össze valami zuhanyzásra alkalmas szerkezetet, amit ugyan mindig újra kellett tölteni, de legalább a hideg vizet kissé megmelegítette. A langyos víz felüdülés volt a bőrömnek. Örömmel vetettem hátra a fejemet.

Amikor végeztem magamra tekertem a törölközőmet és nekikezdtem a hajam kifésülésének. Már olyan sokszor gondolkodtam rajta, hogy le kéne vágnom. De valahogy nem volt szívem megszabadulni tőle. Bár nem volt vészesen hosszú, a vállamig ért.

Mezítláb besiettem a szobámba és a komódból előkészítettem a ruhámat. Ekkor hallottam meg anyu hangját.

- Dante, várj! - kiáltotta. Ijedten pördültem meg, ahogy az ajtóm kivágódott. A hatalmas csattanás a szívrohamot hozta rám és egy pillanatig még azt is eltudtam képzelni, hogy az ajtóm egyszerűen kitört a helyéről.

- Elment az eszed? - kiáltottam rá mérgesen és megragadtam a törölközőmet, hogy még véletlenül se essen le rólam. Velem szemben egy rettentő dühös, villogó szemű Dante állt. Az inge gyűrött volt és a gombjai össze vissza voltak bekapcsolva. Sőt fent három gombot szabadon hagyott, így látszódott a napbarnított bőre és a kidolgozott mellkasa. A nadrágja felett egy kis részen be volt gyűrődve az anyag. Biztosan csak gyorsan magára kapta a ruhákat. Bár nekem is lett volna időm gyorsan magamra kapni valamit...

Legalább egy fehérneműt.

- Neked ment el az eszed! - csattant fel, de nem kiabált és becsapta maga mögött az ajtót. - Bevetetted a Selyemfiút az őrségbe?

Kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy mindezt egy szál törölközőben kellett megvitatnom vele. A fehér anyag épphogy eltakarta a kínos részeket. Az arcom hamar égni kezdett és biztos voltam benne, hogy paradicsom vörös árnyalatban játszik. De egyben mérges is voltam, hiszen egész nap rám se hederített, most meg itt pattog.

- Szóltam volna, ha nem lettél volna túl elfoglalt – gúnyolódtam. Erre előrébb lépett és már felém magasodott, úgy nézett le rám. Nagyot nyeltem. Mondani akart valamit, de becsukta a száját és az ajkába harapva oldalra pillantott. Eltelt pár hosszú másodperc mire kék szemeit újra rám emelte és megszólalt.

- Nem tartom jó ötletnek – a hangja kissé rekedt volt. Megint olyan furán nézett rám. Nagyon kellett koncentrálnom arra, hogy figyelni tudjak.

- Nem olyan rosszak – suttogtam. - Coren ma bocsánatot kért tőlem – mosolyodtam el. A mai napon már másodszor történt meg az, hogy valaki nem úgy reagált a szavaimra, ahogy vártam. Azt hittem, hogy ezzel egy kicsit megnyugtatom őt. Ám, ha lehetséges ez egyáltalán; még dühösebbnek tűnt, mint amilyen eddig volt. Lejjebb hajolt, hogy a fejünk egy szintbe kerüljön. Annyira közel volt az arca, hogy éreztem a leheletét.

- Ne dőlj be neki, Nissa!

Erősen szorítottam a törölközőmet és kicsit hátráltam.

- Eleinte nem lesz egyedül az őrségben. Én sem vagyok hülye, hogy rögtön megbízzak bennük.

- Mehetett volna a kertbe is – tárta szét a karjait barátom.

- A kertbe? - vontam fel az egyik szemöldököm. - Tudod mit? Elegem van. Ha nem vetted volna észre, egy száll törölközőben vagyok.

- Hidd el, észrevettem – motyogta és tetőtől-talpig végignézett rajtam. Égett az egész fejem.

- Menj már ki! - utasítottam az ajtóra mutatva. Morgott valamit az orra alatt, de csak kicammogott. Fellélegeztem és lerogytam az ágyam szélére. Ez meg mi a fene volt? Az ujjammal a halántékomat kezdtem masszírozni. Pár perc múlva anya jött be hozzám kissé ijedten.

- Jól vagy? Mi történt? - záporoztak a kérdései.

- Mérges volt Coren miatt – válaszoltam.

- Próbáltam megállítani.

- Tudom. De ha mérges, akkor megfékezhetetlen – nevettem és beletúrtam a hajamba.

- Megbeszéltétek?

- Azt azért nem mondanám. Én kiabáltam, ő meg morgott. Végül elküldtem a fenébe – húztam el a számat. Anya leült mellém és átölelt. Lehunytam a szemem és szorosan a karjai közé fúrtam magam. Az állát a fejem búbján pihentette.

- Majd megnyugszik, szívem. Nagyon szeret téged – motyogta a hajamba. Bólintottam egy aprót. Nyomott egy puszit a homlokomra és kiment.

A megemlékezésen Dante rám sem nézett. Egy újabb lány lógott a karján, ezúttal Samantha. Sam nem volt csúnya, de azért szépnek se mondtam volna. Hónapokkal ezelőtt már kavart egyszer a kék szeművel. Samet egyébként nagyon-nagyon utáltam. Ha lehetett kerültem bármiféle kapcsolatot vele. Folyton pletykálkodott és mindenféle hazugságokat talált ki. A stílusa pedig egyszerűen flegma volt. Úgy viselkedett, mint az idióta tinik a gimiben. Plusz Dante csak nagyon nehezen tudta lerázni. Erre tessék... A hülye liba valamit a fülébe suttogott, mire a barna hajú ajkaira féloldalas mosoly kúszott. Legszívesebben rájuk kiáltottam volna, hogy ez egy megemlékezés és legalább bírják ki addig amíg szobára jutnak.

- Egy kismadár azt csiripelte, hogy ma egy nagyon mérges macsó vágtatott be a házatokba – hallatszott a hátam mögül. A vállam felett Corenre pillantottam.

- Miféle madár volt ilyen informatív?

- Igazából éppen láttam, ahogy szinte betörte az ajtótokat.

- Kicsit morcos volt.

- Óh, nála ez a kicsi? Akkor sose akarom nagyon morcosnak látni – nevetett fel halkan. Visszafordultam, hogy az eseményeket szemléljem. Papi mondott éppen beszédet. Bár ez csak egy szokásos sablon beszéd volt, amivel mindig befejezzük a megemlékezéseket. Ez után a sírokra tesszük a virágokat és minden megy tovább, mintha semmi sem történt volna.

Megrántottam a vállamat. Oda pillantottam, ahol az imént még Dante és Samantha álltak, de már eltűntek. A számba haraptam, de annyira, hogy kiserkent a vérem.