Ez a fejezet is a nagyszerű és zseniális Rowling érdeme.

"A mellvéd előtt álló Dumbledore arca holtsápadt volt, de félelemnek nyoma sem látszott rajta. Nyugodtan ránézett lefegyverzőjére, és így szólt:
– Jó estét, Draco!
Malfoy kilépett az ajtónyílásból, és gyorsan körülnézett, hogy Dumbledore egyedül van-e. Szeme megakadt a két seprűn.
– Ki van még itt?
– Ezt inkább én kérdezhetem. Egyedül dolgozol?
– Nem vagyok egyedül. Vannak társaim. Halálfalók érkeztek az iskolába.
– No lám. – Dumbledore úgy beszélt, mintha Malfoy egy ügyesen megoldott iskolai feladatról számolna be neki. – Elismerésre méltó teljesítmény. Megtaláltad a módját, hogy bejuttasd őket?
– Igen – zihálta Malfoy. – Itt, a maga orra előtt, és észre se vette!
– Nagyszerű! Csakhogy – már megbocsáss – sehol nem látom őket. Hol vannak?
– Összetalálkoztak a maga őreivel. Odalent harcolnak, de nem lesz hosszú csata. Én előrejöttem, mert... el kell végeznem valamit.
– Akkor hát láss hozzá, és végezd el, kedves fiam! – biztatta Dumbledore. Hallgatás következett. Malfoy pedig nem tett mást, csupán rámeredt Dumbledore-ra, aki, hihetetlen módon, mosolygott. – Draco, Draco, te nem vagy gyilkos.
– Honnan tudja? – vágta rá dacosan Malfoy. Bizonyára azonnal rájött, milyen gyermetegen hangzott a kérdés, mert a zöldes fényben úgy tűnt, mintha elpirult volna. – Nem is sejti, mire vagyok képes! – fakadt ki. – Fogalma sincs, mit tettem!
– Dehogynem, tudom – felelte szelíden Dumbledore. – Kis híján Katie Bell és Ronald Weasley halálát okoztad. A tanév folyamán egyre elkeseredettebb kísérleteket tettél arra, hogy megölj engem. Már megbocsáss, Draco, de ezek roppant ügyetlen próbálkozások voltak...őszintén szólva annyira ügyetlenek, hogy kétséget ébresztenek szándékod komolysága felől...
– Komoly volt a szándékom! – erősködött Malfoy. – Egész évben a feladaton dolgoztam, és ma este...
Valahol az épület mélyén tompa kiáltás harsant. Malfoy összerezzent, aztán hátranézett a válla fölött.
–  Valaki odalent hősiesen állja a sarat – jegyezte meg csevegő hangon Dumbledore. – De hol is tartottunk? Tehát sikerült bejuttatnod a halálfalókat a kastélyba, amit én, bevallom, elképzelhetetlennek tartottam... Hogyan csináltad?
Malfoy nem válaszolt. Minden idegszálával fülelt, hallgatta, mi történik odalent, és oly dermedtnek tűnt, mintha sóbálvány-átkot szórtak volna rá.
– Lehet, hogy egyedül kell befejezned a munkát – jegyezte meg Dumbledore. – Elképzelhető, hogy az őreim feltartóztatták a bajtársaidat. Bizonyára tudod, hogy a Főnix Rendjének tagjai is itt vannak ma este. De hát nincs is igazán szükséged segítségre... a pálcám nélkül védtelen vagyok.
Malfoy ismét Dumbledore-ra meredt, de nem felelt, és meg se mozdult.
– Értem – bólintott Dumbledore. – Félsz cselekedni, amíg nincsenek itt.
– Nem félek! – csattant fel Malfoy. – Itt magának van félnivalója!
– Miért? Nem hiszem, hogy megölsz, Draco. Gyilkolni nem olyan könnyű, mint az ártatlanok hiszik... De amíg a barátaidra várunk, meséld el, hogyan csempészted be őket ide! Elég sokáig tartott, mire megtaláltad a módját.
Malfoy olyan arcot vágott, mintha üvölteni lenne kedve vagy a hányinger környékezné. Nyelt egyet, azután mélyeket sóhajtott, s közben izzó tekintettel bámulta Dumbledore-t, pálcáját az igazgató szívére szegezve. Végül, mintha kényszerítenék rá, megszólalt:
– Meg kellett javítanom hozzá a régi volt-nincs szekrényt. Azt, amiben tavaly Montague elveszett.
– Ááá - Dumbledore sóhaja szinte nyöszörgésnek hangzott. Behunyta a szemét egy pillanatra. – Nagyon okos... felteszem, kettő van belőle.
– A párja a Borgin & Burkesben van – magyarázta Malfoy. – Eredetileg át lehetett járni egyikből a másikba. Montague elmondta, hogy amikor belökték a roxfortiba, és bent rekedt a kettő közti átjáróban, egyszer azt hallotta, ami az iskolában történik, máskor meg azt, ami a boltban, mintha a két hely között ingázna, de őt senki nem hallotta... Végül sikerült kihoppanálnia, pedig a vizsgát még nem tudta letenni. Majdnem bele is halt. Ezt mindenki csak egy jó sztorinak tartotta, de én rájöttem, mit jelent igazából... hogy ha megjavítom az elromlott szekrényt, lesz egy út, amin be lehet jutni a Roxfortba.
– Kitűnő – dünnyögte Dumbledore. – Tehát a halálfalók átjöttek a Borgin & Burkesből az iskolába, hogy segítsenek neked... Okos terv, nagyon okos terv... és jól mondtad, mindez az orrom előtt történt...
– Igen! – vágta rá büszkén Malfoy, bizarr módon önbizalmat merítve Dumbledore elismerő szavaiból. – Az orra előtt!
– De voltak pillanatok – folytatta az igazgató –, ugye, voltak, amikor kételkedtél benne, hogy sikerül megjavítanod a szekrényt? Akkor folyamodtál más, primitív és átgondolatlan módszerekhez: elküldted nekem a megátkozott nyakláncot, pedig sejthetted, hogy rossz kezekbe fog kerülni... és a mérgezett mézbort, amiről szintén aligha hihetted, hogy valóban én fogom meginni...
– De maga nem jött rá, hogy én voltam! – vágott vissza Malfoy. A mellvédnek támaszkodó Dumbledore közben kicsit lejjebb csúszott, mintha lábai nem bírnák már tartani.
– Ki kell, hogy ábrándítsalak: rájöttem – felelte Dumbledore. – Biztos voltam benne, hogy mindez a te műved.
– Akkor miért nem tett semmit?
– Az túlzás, hogy nem tettem semmit. Utasítottam Piton professzort, hogy figyeljen téged...
– Ő nem a maga parancsára figyelt, hanem mert megígérte anyámnak...
– Hát persze, neked azt mondta, de...
– Piton kettős ügynök, maga vén bolond, nem magának dolgozik, csak úgy tesz!
– Ebben nem értünk egyet, Draco. Feltétlenül megbízom Piton professzorban...
– Akkor teljesen bolond! – feleselt Malfoy. – Piton folyton ajánlgatta, hogy segít nekem! Azt hitte, hagyom, hogy az övé legyen a dicsőség... Folyton faggatott, miben mesterkedek – hogy az ő szavaival éljek. Kérdőre vont a nyaklánc miatt, ostobaságnak tartotta, ami mindent elronthatott volna... De én nem árultam el neki, miért járok a Szükség Szobájába, és mikor holnap reggel felébred, már túl leszünk az egészen, és már nem ő lesz a Sötét Nagyúr kedvence! Egy nagy senki lesz hozzám képest!
– Megérdemelt jutalom – mondta csendesen Dumbledore. – Valóban annak jár az elismerés, aki megdolgozott érte... De segítőtársra akkor is szükséged volt. Kellett valaki Roxmortsban, aki odaadja Katie-nek a... a... áááá...
Dumbledore ismét behunyta a szemét, és lassan bólintott. – ...hát persze... Rosmerta. Mióta áll az Imperius-átok hatása alatt?
– Hát felfogta végre? – gúnyolódott Malfoy. Lentről újabb fájdalmas kiáltás szűrődött fel, a korábbinál jóval hangosabban és tisztábban. Malfoy nyugtalanul hátrapillantott, majd ismét Dumbledore-ra nézett, aki időközben folytatta:– Szegény Rosmertát tehát arra kényszerítetted, hogy a saját mosdójában leselkedjen, és átadja a nyakláncot az első roxfortos diáklánynak, aki egyedül lép be az ajtón. És a mézbor... hát persze, Rosmerta megmérgezhette, mielőtt felküldte Lumpslucknak, nekem szánt karácsonyi ajándék gyanánt. Ügyes, igazán ügyes... Frics úr természetesen nem ellenőriz egy Rosmertától érkező palackot... De mondd csak, hogyan érintkeztél Rosmertával? Úgy tudtam, ellenőrzésünk alatt tartjuk a kastély és a külvilág közti összes kommunikációs csatornát.
– Megbűvölt pénzérméket használtunk – adta meg a választ Malfoy. Olyan volt, mintha valami kényszerítené rá, hogy beszéljen. A kezében vadul remegett a pálca. – Nálam volt az egyik, nála a másik, és üzenni tudtam neki...
– Nem ugyanezzel a titkos módszerrel kommunikáltak tavaly a Dumbledore Seregének nevezett csoport tagjai? – Dumbledore hangja könnyed, szinte derűs volt, pedig beszéd közben a háta megint néhány centivel lejjebb csúszott a mellvéden.
– Igen, tőlük vettem az ötletet – felelte undok mosollyal Malfoy. – A mérgezett mézborhoz meg a sárvérű Grangertől."
Nehezére esett kimondani a szavakat, de nem eshetett ki a szerepéből.
"- Hallottam, amikor a könyvtárban azt magyarázta, hogy Frics nem tudja kimutatni a mérgeket...
– Kérlek, ne használd előttem azt a becsmérlő szót – mondta Dumbledore."
Malfoy úgy érezte, hogy teljesen elveszti az eszét, megbolondul és élete végéig a Szent Mungoban fog lakni, ami szerinte még mindig jobb lenne, mint a jelenlegi helyzete. Malfoy élesen, eszelősen felkacagott.
"– Pont a sárvérű szó zavarja, miközben meg akarom ölni?
– Igen. De ami a szándékodat illeti, Draco, hosszú percek óta semmi sem akadályoz a cselekvésben. Nincs itt senki más rajtunk kívül. Védtelenebb vagyok, mint álmodni merhetted, mégsem tudod elszánni magad...
Malfoy önkéntelenül elfintorodott, mintha valami keserűt dugtak volna a szájába.– De térjünk vissza a ma estére – folytatta Dumbledore. – Nem egészen értem, hogyan zajlott a dolog... Tudtad, hogy elhagytam az iskolát?... Hát persze – válaszolta meg a saját kérdését. – Rosmerta látott a faluban, és bizonyára értesített téged a remek kis pénzérmék segítségével...
– Igen – erősítette meg Malfoy. – De azt mondta, maga csak lement a faluba egy italra, aztán visszajön...
– Az ital valóban megvolt... és vissza is jöttem – motyogta Dumbledore. – így hát elhatároztad, hogy csapdát állítasz nekem?
– Úgy döntöttünk: fellőjük a Sötét Jegyet a torony fölé, hogy maga iderohanjon megnézni, ki halt meg. És bele is esett a csapdába!
– Hát igen... vagy mégsem... – felelte Dumbledore. – Viszont ezek szerint nem halt meg senki?
– De, valaki igen. – Malfoy hangja ennél a mondatnál egy oktávval magasabbra ugrott. – A maga egyik embere... Nem tudom, hogy ki, sötét volt... Átléptem egy holttest fölött... Úgyvolt, hogy itt fogom várni magát, de a főnixe az utamba állt...
– Ő már csak ilyen – bólogatott Dumbledore. Durranás és kiáltások szűrődtek fel odalentről, az eddiginél jóval hangosabban: úgy tűnt,mintha a csata már a toronyba vezető csigalépcsőn dúlna.
– Fogytán az időnk, Draco – szólt Dumbledore. – Beszéljük meg a lehetőségeidet."