Megbeszélések. Ebből állt Castiel minden órája mióta feljöttek a mennyekbe. Néha kaptak pár szabad percet, így az angyal körbe tudott menni a folyosókon. Minden egyes szobánál megállt egy pillanatra és elgondolkodott az illető életén. Lassan haladt, de legalább már mindenkit névről ismert. Aztán egy nap, egy új ajtóra talált. Teljesen friss volt és a tábla szerint egy "Michael Davies" nevű ember lakott mostmár bent. Castiel összevont szemöldökkel ízlelgette a nevet. Davis, Davis... Honnan olyan ismerős? Aztán, mintha villám csapott volna be mellé, egy kép ugrott be a fejébe. Hosszú, barna kabát és borosta. Igen, az a jellegzetes brit akcentus.

- Mick? - Suttogta maga elé, alig hallgatóan a nevet.

Nagyon óvatosan a kilincsre helyezte kezét, majd lenyomta és résnyire nyitotta az ajtót. Beszélgetés foszlányok szűrődtnek ki, de nem értett belőle sokat, így még kintebb tárja azt. A férfi neki háttal ült egy székben, míg vele szemben egy ismerős ember foglalt helyet.

- El akartam mondani, de Ketch... - Kezdte a brit, de elakadt a hangja.

- Semmi gond. Már vége. Mindennek vége. - Mondta a másik nyugodt hangon, majd ahogy felkelt a helyéről, Castiel felismerte benne a fiatalabbik Winchestert.

Mick-hez sétál és mellé ülve, átkarolja a vállát. A férfi óvatosan nekidőlt, és felsóhajtott.

- Igen, vége. - Motyogta és valószínűleg elaludt.

Castiel nem akarta tovább zavarni ezt a pillanatot. Így is túl sokat látott. Szóval Mick szerette Sam-et, annyira, hogy még a külön mennyországa is ő volt. Lassan becsukta az ajtót és még egyszer a táblára nézett. Elolvasta a nevet, majd homlokát nekidöntötte a névtáblának. Michael Davies. Vajon Sam tudja, hogy meghaltál? Vagy még mindig vár rád, hogy megjelenj és rá mosolyogj? Egy viszont biztos. A férfi most igazán boldog. Nem ezt akarja az összes ember az életében?

Cas megfordult és visszament a tárgyalóba. Csak az a gondolat járt a fejében, hogy egyszer ne Dean ajtaján kelljen így benyitnia.

- Apám, add, hogy azt a percet ne kelljen átélnem. - Fohászkodott magában.