*Hoseok szemszöge*

-Holnap bemész dolgozni? – feküdtem le Jimin mellé az ágyba aznap este, és átölelve őt, hajával kezdtem játszadozni.
-Valószínűleg igen – fordult felém halványan mosolyogva, miközben derekamnál ölelt át.
-Nem maradsz itthon? Kiveszek én is egy nap szabadságot és lehetnénk együtt, emellett te is tudsz pihenni – ajánlgattam, de ő csak óvatosan megcsóválta a fejét.
-Szeretem a munkám, és még csak most volt hétvége. Konkrétan egy napot dolgoztam ezen a héten, mert a mai nap nem számít semmit, olyan kevés ideig voltam bent – mondta.
Elhúztam a számat és sóhajtottam, majd hozzá közelebb hajolva megcsókoltam őt.
-Minden egyes nap annyira hiányzol – mondtam szomorúan, amikor elválasztottuk ajkainkat egymástól.
-Te is nekem. De ilyen a felnőtt élet, nem igaz? – mosolyogott aranyosan, mire én is kénytelen voltam kissé elmosolyodni.
-Igen, sajnos ilyen – mondtam, majd közelebb húzva magamhoz hunytam le szemeimet, várva, hogy elnyomjon az álom.

...

A reggelünk rohanósan telt, ugyanis volt szerencsénk visszaaludni, miután kinyomtuk az ébresztőt, Jiminnek azonban héttől órát kellett tartania, annak ellenére is, hogy konkrétan 6:30-kor ébredtünk.
Tehát reggelizés nélkül, a ruháinkat gyorsan magunkra kapva, a táskáinkba minden esetlegesen szükséges dolgot bedobálva indultunk útnak hét óra előtt öt perccel.

-Legyen szép napod! – mosolyogtam Jiminre, amikor sietősen kiszállt az autóból az iskola melletti parkolóban.
-Neked is! – mondta gyorsan, és már ott sem volt.

Még egy kis ideig néztem siető alakja után és halványan mosolyogtam magamban. Nem tudom, pontosan miért, egyszerűen csak kissé mulatságos volt látni, ahogy Jimin rohan, mert most kivételesen hatalmas késésben van.

Már éppen indultam volna tovább, ugyanis munka előtt még venni akartam magamnak valamit enni, de megéreztem valamit: figyelnek.

Körülnéztem a környéken, mindent alaposan megfigyeltem, azonban senkit sem láttam. Talán csak képzelődök... – gondoltam magamban, majd ezzel a gondolattal indultam tovább Szöul utcáin.

...

*Jimin szemszöge*

Sietős léptekkel mentem végig a folyosókon. A diákok, akiknek elmaradt a nulladik órájuk, még a folyosókon beszélgettek, a tanárok, akik csak nyolctól tanítottak, szintén teljes nyugalomban voltak, akik pedig héttől tartottak órát, már a szükséges tankönyvekkel a kezükben sétáltak a termük felé. Én voltam az egyetlen – illetve egy-két későn érkező diák -, aki rohanva lépdelt végig a folyosón.

Beléptem a tanáriba, és azonnal az asztalomhoz sietve tettem le a táskám, illetve a kabátom.
-Jó reggelt! – köszönt rám Jisoo.
-Aha, neked is! – mondtam gyorsan, miközben előkaptam a kilencedikesek ének tankönyvét a táskámból.
-Órád van? – kérdezte a nő.
-Nem egyértelmű? – kérdeztem vissza, és bár utólag megbántam ezt a megszólalásom, abban a pillanatban nem igazán érdekelt, melyik szavam hat bunkón és melyik nem. Csak kiviharzottam a tanáriból és sietve mentem az első emeleti folyosó másik végébe, ahol a kilencedik osztály volt.

-Jó reggelt mindenkinek! – léptem be az osztályterembe, ahol a nulladik órát tartottam aznap. – Elnézéseteket kérem, amiért késtem, őszintén... elaludtam – nevettem fel kissé kínosan, mire az osztály is elmosolyodott. – Köszönöm, hogy ilyen fegyelmezetten vártatok! – tettem hozzá mosolyogva, majd bele is kezdtem az órába.

...

-Jimin, mit csinálsz délután? – nézett rám Jisoo, miközben egy kávét iszogatott a tanáriban az egyik lyukasóránk alatt. Csupán ketten voltunk a helyiségben, a többiek mind órát tartottak vagy lyukasórájukban elmentek valamerre.
-Umm... valószínűleg otthon leszek. Miért? – kérdeztem vissza, ő pedig csak mosolyogva kavargatta a kávéját, miközben minden figyelmét a barna löttynek szentelte, mintha ahhoz beszélne és nem éppen hozzám.
-Arra gondoltam, hogy... tudod, már egy ideje kollégák vagyunk, de alig beszélünk. Valamiért sosem ülök össze senkivel sem beszélgetni a tanárin kívül, pedig elég sok mindenkivel ismerkedhetnék, hiszen sokan vagyunk tanárok ebben az iskolában. Szóval... délután esetleg lenne kedved eljönni velem meginni egy kávét vagy valami, vagy az otthon ülés és unatkozás csábítóbb? – mosolygott, immár ismét rám emelve tekintetét. Azonnal értettem a célzást: Jisoo akar tőlem valamit.
-Ne-Nem tudom – hebegtem zavartan. Nem akartam, hogy Jisoo haragudjon rám, de eszem ágában sem volt megcsalni Hoseokot, főleg nem egy nővel, emellett alig vártam, hogy ismét páromhoz bújhassak egy újabb fárasztó nap után.

-Oké, ha jól jönnek össze a dolgok, akkor... elmehetünk valahová. Viszont négy-öt óra körülre szeretnék hazaérni – mondtam végül. Baszd meg, Jimin! Hogy lehetsz ennyire egy bizonytalan idióta!?
Jisoo szemei azonnal felcsillantak utolsó mondataim hallatán.
-Ötre hazaérsz, ígérem – bólintott.

Ekkor csörögni kezdett a telefonom, én pedig azonnal a kijelzőre vezettem a tekintetem, mely Hoseok nevét írta ki, így fogadtam a hívást.
-Szia! – köszöntem a telefonba.
-Szia kicsim! – jött a válasz. Hallottam Hoseok hangján, hogy mosolyog, ezen pedig kénytelen voltam én is mosolyra húzni ajkaimat. – Csak meg akartalak kérdezni, hogy ma déltől van-e órád.
-Umm... pillanat és nézem – mondtam, majd pakolászni kezdtem az asztalomon, keresve az órarendem. – Van. Miért?
-Ó – mondta szomorúan. – El akartalak vinni ebédelni.
-Miért nem hétvégén találsz ki ilyeneket? – nevettem fel kissé.
-Mert... most akartam – magyarázta meg logikusan, mire én ismét kuncogtam egy keveset.

-Mikor végzel? – tette fel a következő kérdést. Nem adja fel egy könnyen...
-Eredetileg kettőkor, viszont... egy kollégám elhívott kávézni, szóval... olyan 4-5 óra között – válaszoltam óvatosan, és szemem sarkából láttam, hogy Jisoo kérdő pillantással méreget engem.

Csend következett, Hoseok hosszú másodpercekig nem mondott egy szót sem.
-Itt vagy? – kérdeztem, miközben elemeltem fülemtől a telefont és megnéztem, folyamatban van-e még a hívás.
-Persze, csak... elgondolkoztam – mondta szomorkás hangon.

-Meggy és barack – mondtam, ezzel próbálva arra terelni barátomat, hogy az említett kollégám egy nő.
-Mi? – kérdezte értetlenül.
-Meggyeset és barackosat kérek – vettem fel magamra egyfajta álruhát, elterelve Jisoo gondolatait arról, hogy bizonyára róla beszélgetek valakivel telefonon.
-Várj... – gondolkozott Hoseok a vonal másik végén. – Meggy és... Óóó! Ettől függetlenül továbbra sem vagyok nyugodt... – mondta komoly hangon, amikor megértette, mire akarok kilyukadni.
-Akkor nyugodj meg! – tanácsoltam bölcsen, és tudtam, hogy ezen végre elmosolyodott.
-Oké – mondta kurtán. – Akkor várlak haza délután.
-Rendben – mosolyodtam el kissé.
-Szeretlek – mondta mosolygós, mégis kissé gondterhelt hangon.
-Én is várom – folytattam az álcám mosolyogva. – Szia!
-Szia! – köszönt el ő is, majd kinyomta a hívást, én pedig elemeltem fülemtől a készüléket és egy sóhajtás kíséretében letettem azt az asztalra.

-Ki volt az? – kérdezte Jisoo a szemöldökét ráncolva.
-Csak a legjobb barátom – mosolyodtam el ismét. Nem fogja bevenni...
-Á! – bólintott, majd ismét a kávéjára nézett. Mondtam, hogy nem fogja bevenni...

Ekkor megszólalt az életmentő iskolacsengő, én pedig végre megnyugodhattam, amint a többi tanár, akiknek addig órájuk volt, elárasztotta a tanárit, és nekem végre nem kellett kettesben lennem Jisooval. Hiába ő a legkedvesebb kollégám, elég lesz vele eltölteni a délutánt ebben a jelenleg kialakult szörnyen kényelmetlen helyzetben...

—————————————————————

Ouhh de régen volt már rész:((
Sebaaj, most hosszúhétvégém lesz, szóval valamelyik nap ismét publikálok, illetve holnap várható egy Kényszer cselekedetek rész is, mert már azt is szeretném folytatni, van is hozzá ihletem uwuwu

Nekem személy szerint annyira nem tetszik ez a rész, olyan kis... béna, de mostmár hamarosan alakulni fog a sztori 🤭 Most jön egy kis dráma egymás után több témával, közben meg kezdetét veszi a ✨lényeg✨

2021.05.20. 17:53 - mindjárt kijön a Butter *-*