*Jimin szemszöge*

Az ébresztő kellemetlen hangjára ébredtem reggel. A gyér téli napsütés az arcomba sütött, ami szintén elég kellemetlenül hatott.
-Hoseok, a te éjjeliszekrényeden van a telefonom – nyöszörögtem, mire Hoseok is nyafogott egy sort, majd kicsit feljebb támaszkodva az ágyban, kikapcsolta az ébresztőt.
Visszadőlt az ágyba, és megdörzsölte szemeit, én pedig mellkasára helyeztem a fejem, hogy még pihenhessek egy keveset párom jelenlétében.
-Vissza ne aludj! – szólalt meg, és hangján hallottam, hogy mosolyog.
-Tudod, hogy nem alszok vissza – forgattam a szemeimet, bár ezt ő nem láthatta, hiszen fejem pont tőle elfordítva volt. – Csak szeretnék még egy kicsit így maradni – mondtam, ő pedig egyik kezével simogatni kezdte meztelen oldalam. Érintése bizsergető érzést váltott ki testemben. Még annyi év után is annyira jó volt vele lenni, mellette ébredni reggel, hozzábújni, és nem foglalkozni a hétköznapi problémákkal, csak azzal, mennyire szeretem ezt a férfit.

-Mikorra kell ma bemenned? – kérdezte.
-Kilenctől tartok órát a tizedikeseknek – mondtam.
-De luxus élete van valakinek! – nevetett fel, mire én elmosolyodtam és felemeltem fejem mellkasáról, hogy egy csókot adjak ajkaira.
-Szeretlek – mondtam halkan.
-Én is téged – mondta, majd ismét egy csókban forrtunk össze.

...

-Akkor... kettőre jövök érted – mondta, mire én mosolyogva bólintottam.
-Rendben – mondtam. – Sajnálom, hogy nem köszönhetek neked soha normálisan, amikor hozol és viszel a munkából – húztam el a számat.
-Kicsim, tudod, hogy nem haragszom – mondta aranyos hangon. – Végülis a szerelmünk otthonra való, nem kell a többi embernek is tudnia róla.
-Oké – sóhajtottam. – Szeretlek – mosolyodtam el, mire ő is elmosolyodott.
-Én is szeretlek. Nagyon – viszonozta, aznap már sokadjára, én pedig kiszálltam az autóból és elindultam a gimnázium bejárata felé, ahol dolgozom.

Az iskolába való jelentkezésemkor, mint tanár, beszélnem kellett az igazgatóval, aki viszont, mint kiderült, ismeri Hoseokot, és tisztában van azzal, hogy mi egy pár vagyunk. Szóval közölte velem, hogy a kapcsolatom nem kerülhet nyilvánosságra még véletlenül sem, hiszen ez ártana az iskola hírnevének. Sok szülő azonnal kiíratná a gyermekét az intézményből, amint megtudnák, hogy a gyerekek egyik tanára meleg.

Beléptem a gimnáziumba, ahol azonnal köszönni kezdtek a boldogan mosolygó diákok és tanárok. Szerettem ezt a közösséget, kellemes volt belépni, hiszen igazán kedvesek és figyelmesek voltak egymással az emberek.

-Jó a kabátod, Jimin – nézett rám az egyik kollégám, Jisoo, amint beléptem a tanáriba.
-Köszi – jöttem azonnal zavarba.
-Hmm... értem már, miért kezelnek téged velük egykorúként a diákok és mondják azt, hogy „Mr. Park olyan aranyos" – jegyezte meg Yunho, aki egy férfi kollégám volt, utalva a zavaromra, mire én duzzogva néztem rá.
-Pedig nincs okuk ezt mondani. Én egy teljesen komoly felnőtt férfi vagyok – húztam fel az orrom, miközben az asztalomhoz léptem és letettem a táskám.
-Azt mondod? – nevetett fel kissé Jisoo.
-Azt – bólintottam magabiztosan, és kivettem az első órámhoz szükséges kellékeket a táskámból. Rajzóra a tizedikesekkel...

Szerettem a tizedik osztályt, viszont elég nehéz esetek voltak. Állandóan ment a veszekedés, vitatkozás, verekedés, összeszólalkozás, és nem egyszer beszóltak már a tanáraiknak, köztük nekem is. Ennek ellenére úgy vettem észre, engem a laza, fiatalos stílusom miatt egészen kedveltek, szóval én sem tudtam nem kedvelni őket.

Elindultam az osztályterem felé, mert már csupán egy perc volt a becsengetésig, és mosolyogva nyitottam be az ajtón, azonban abban a pillanatban meg is torpantam. Az osztályban ugyanis mindenki egy ponton volt, és egy verekedést néztek. Pontosabban azt, ahogy az egyik fiú, Asahi a földön fekvő Doyoungot rugdossa.

A cuccaimat azonnal az asztalra tettem és a diákokhoz rohantam, majd arrébb tolva a többieket, elrántottam Asahit Doyoungtól.
-Menj a pokolba, buzi gyökér! – kiabálta Asahi, mindezt Doyoungnak címezve, de azonnal felismertem benne azt a bizonyos undorítóan bántó szándékoz, ami Namjoonban is volt évekkel azelőtt.

-Mindenki üljön a helyére! Most! – emeltem fel a hangom. A legtöbben teljesítették a kérésem, de néhányan, köztük Asahi is, tovább álldogáltak, nézve, ahogy felsegítem Doyoungot és megkérdezem tőle, jól van-e. – Ez rátok is vonatkozik – néztem végül a még mindig egy helyben álldogálókra, akik erre szemforgatva a helyükre ültek.

Visszasétáltam a tanári asztalhoz. Időközben becsengettek az órára, és haragosan nyugodt tekintetemtől az osztály is teljes csendbe burkolózott.
-Szóval... – kezdtem, miközben előre dőlve az asztalra támaszkodtam. – Valaki el tudná nekem magyarázni értelmes ember módjára, hogy mégis mi volt ez a... konfliktus az előbb? – kérdeztem, de az osztály csak csendben ült. – Asahi? – vontam fel a szemöldököm, a fiúra pillantva.
-Tegnap láttuk a srácokkal Doyoungot... amint egy hozzá hasonló fiúval csókolózik az utcán – röhögött fel Asahi.
-És ezért kellett őt bántani? – néztem rá kérdőn. Szívem mindeközben hevesen vert, hiszen teljesen beleláttam a helyzetbe. Doyoung csak egy ártatlan meleg srác, Asahi pedig Joonie...
-Persze. Hiszen ezt érdemli, nem? – röhögött tovább a kis szemét... akarom mondani a diákom, vele együtt pedig az osztály egy nagyobb része is.
-Nem – vágtam rá. – Ő bántott téged? Megvert? Rugdosott? Szidott? Tudtommal egyiket sem tette, csupán élte az életét – keltem a fiú védelmére, aki zavartan, arcán lassan végigfolyó könnyekkel ült a terem másik végében.

-Kinek volt már ebből az osztályból párkapcsolata? – tettem fel a kérdést, mire az osztály nagy része a levegőbe emelte kezét. – És ki az közületek, aki valaha csókolt már meg valakit az utcán? – Kérdésemre csupán néhányan tették le a kezüket. – Látjátok? Ti is a nyilvánosság előtt élitek a magánéleteteket, mégsem bánt titeket érte senki. Pedig ugyanannyira magánügy a heteroszexuális emberek párkapcsolata is, mint a homoszexuálisoké – mondtam, a diákok pedig csendben hallgatták a hegyibeszédem.
-Mr. Park, Önnek van párkapcsolata? – tette fel a kérdést Yizhuo, az egyik lány diákom, mire én elmosolyodva kaptam tekintetem az ablak irányába.
-Igen, van – válaszoltam, ismét a lányra nézve.
-Nővel vagy férfival? – kérdezte Haruto, egy másik fiú az osztályból.
-Nem szeretném kitárgyalni a magánéletem, és remélem, ez nem probléma – mosolyogtam a diákokra, akik erre bólintottak, jelezve, megértették.
-Miért nem láttuk még soha a párjával? – kérdezte Yizhuo.
-Az igazgató megkért rá, hogy a diákok előtt ne tegyem feltűnővé a párkapcsolatom, amit teljes mértékben meg is értek – válaszoltam, de nekik ez továbbra sem volt elég.
-Együtt él a párjával?
-Miért mondott ilyet az igazgató?
-Ms. Manobannak is van párja, ő még az iskolában is találkozott vele.
-Igen, láttunk már tanárokat a párjukkal.
-Fogadjunk, hogy nincs is párja!
-Mióta van együtt a párjával?
-Hogy hívják a párját?
-Felesége van vagy nem házasodtak még össze?
-Hogyan ismerték meg egymást a barátnőjével?

A kérdések folyamatosan repkedtek, én pedig már kezdtem elveszíteni a kontrollt a diákjaim felett. Össze voltam zavarodva, féltem, hogy esetleg olyat mondok, amiből kiderül, a párom egy férfi.
-Csendet kérek! – emeltem fel a hangom kissé, mire mindenki elhallgatott. – Mint mondtam, nem szeretném kitárgyalni a magánéletemet és ezzel együtt a párkapcsolatomat. Ha beszélgetős órát szeretnétek, térjünk vissza az eredeti témára – mondtam.
-Oké, térjünk vissza, csak ne kelljen rajzolni! – kiabálták be többen egyszerre, mire én kissé elnevettem magam.

-Szóval... – vettem át a szót ismét. – Az, hogy bántjátok egymást ilyen dolgokkal, nem is gondolnátok, mennyire veszélyes. Ismerek valakit, akinek egy barátja rettentően homofóbiás volt, amikor gimnazisták voltunk. Bántotta az LMBTQ tagokat, szavakkal és tettekkel egyaránt, ez az ismerősöm pedig rengeteg időt töltött ezzel a homofób fiúval, mivel legjobb barátok voltak. Viszont ez az ismerősöm, legyen a neve... grillezőfiú69 homoszexuális, ezért nagyon fájt neki azt hallgatni, hogy az egyik barátja... gyilkoslélek5 szidja az LMBTQ-t – meséltem, a gyerekek pedig jót derültek a neveken, amiket kitaláltam. – Grillezőfiú69 tehát depressziós lett. Vágta a karját és öngyilkossági kísérletei is voltak, főleg miután meghalt egy fiú gyilkoslélek5 miatt. Grillezőfiú69 is meghalt volna egy májusi napon, ha... 16évesszerencsétlen nem küld neki egy üzenetet arról, hogy a szüleit megölték. Bármilyen hihetetlen, grillezőfiú69 16évesszerencsétlen megmentésére sietett, és azóta is rengeteget segítenek egymásnak, hogy egyikőjük se legyen depressziós, hiszen... rengeteg traumát átéltek – fejeztem be a saját magamról és Hoseokról való mesélést. A diákok sokkoltan néztek rám.

-De ugye jól van már ez a... grillezőfiú69? – kérdezte Bangsieun, az utolsó szón pedig elmosolyodott.
-Igen, mostmár minden rendben van vele, párkapcsolata is van elég régóta, és úgy látom, nagyon boldogok együtt – mosolyodtam el.

-Maga mióta ismeri ezt a grillezőfiút? – Yizhuo.
-Umm... egy évvel járt fölém a gimnáziumban, szóval körülbelül olyan 16-17 éves koromban kezdtem el vele egyre gyakrabban beszélgetni, és én is próbáltam neki segíteni a depresszió legyőzésében – mondtam el burkoltan a valóságot.
-Az a ...16évesszerencsétlen az a fiú, akinek megölte a családját az a sorozatgyilkos? Tudja, az a... Joonie... talán – tette fel a kérdést Haruto, én pedig megsemmisülten néztem rá. Próbáltam visszavenni magamra a mesélő szerepét, de ez nagyon nem volt egyszerű. A halott szüleim és Jungkook képe utat tört az emlékeimben.

-Mr. Park? Jól van? – kérdezte Asahi. Furcsán, visszhangosan hallottam a hangját. Szédültem, a fejemben tompa érzés volt, és fogalmam sem volt, mit tegyek az adott szituációban.
-Pe-Persze – válaszoltam. Nem ájulhatok el a diákjaim szeme láttára. Nem lehet.

Kihúztam a tanári asztalnál lévő széket és leültem, miközben tompán hallottam az osztályban kialakult zajt.
-Valakinél van bontatlan ásványvíz? – hallottam a kérdést. Fogalmam sem volt, ki tette fel. Olyan volt, mintha a fejemben beszélne.

Annyit érzékeltem, hogy néhány diák odalép mellém, próbálták a vizet a kezembe adni, hogy igyak, amit meg is tettem, valami vizes dolgot érintettek az arcomhoz, én viszont folyamatosan csak remegtem, és továbbra is borzalmasan szédültem.
-Valaki hívjon mentőt! – kiabálta egy fiú hang... Vagy csak én hallottam kiabálásnak, nem tudom.

A következő pillanatban minden elsötétedett körülöttem. Elájultam... A diákjaim szeme láttára.

—————————————————————

Hosszú és látszólag értelmetlen rész... na mindegy, kell néha ilyen is :')

2021.05.04. 17:51