A nap további része összefolyt, sok minden teljesen ki is esett az emlékezetemből. Annyira emlékszem, hogy az iskolához rengeteg rendőr érkezett, akik kiterelték a diákokat az épületből, majd a mentősök is kiértek és bevittek engem és Hoseokot a kórházba. Aggódtam a páromért, de az ő vállát már a helyszínen lekezelték és úgy tűnt, teljesen jól viseli a helyzetet... Vagy csak fel sem tűnt neki a fájdalom, mert túlzottan is aggódott értem, nem tudom.
Végül engem altatásban megműtöttek, amiből csak reggel tértem teljesen magamhoz. Azóta is egy zavaros álomnak tűnik az egész.

-Hogy vagy? – simogatta Hoseok az arcom. Már megint akkora déjà vû-m van...
-Egész tűrhetően – mondtam halkan, kissé rekedtesen. Körülbelül húsz perccel azelőtt ébredtem csak fel, így azt hiszem, még annál is jobban néztem ki mosott szarnak, mint alapból. – Te hogy vagy? Nem fáj a vállad? – kérdeztem vissza, mire ő elmosolyodott.
-Csak ha megerőltetem – mondta. – Minden rendben. Most ne rám koncentrálj, hanem a gyógyulásodra – tette hozzá, miközben félresimított egy tincset arcomból. – Megkeresett egy diákod ma Instagrammon, az állapotod felől érdeklődött, szóval írtam neki, hogy mettől-meddig vagyok bent nálad a kórházban és hogy abban az időintervallumban bejöhet, ha mondja, hogy én hívtam be. Szóval... elméletileg hamarosan jön. Remélem, nem gond – mondta, én pedig csak mosolyogva megráztam a fejem.
-Nem baj, jöhet nyugodtan. Csak készüljön fel arra, hogy borzalmasan festek – nevettem fel kissé.
-Dehogy festesz borzalmasan. Te mindig gyönyörű vagy – mondta, és már éppen közelebb hajolva megcsókolt volna, mikor egy erőteljesebb női hangra lettünk figyelmesek.

-Fogalmam sincs, ki az a Jung Hoseok, de nem is érdekel. Holmi Jung Hoseok nevű idegenek nem fogják nekem megmondani, kiket engedhetek a kórtermekbe és kiket nem – magyarázta egy dühös ápolónő, mire Hoseok a szemeit forgatva sóhajtott egyet és kiment a kórteremből.

Hamarosan nem más lépett be az oldalán, mint Yizhuo.
-M-Mr. Park – hajolt meg a lány, amint belépett a terembe, én pedig már ültem volna fel az ágyamban, hogy ne csak feküdjek ott, mint egy farönk, ha Hoseok nem vet felém azonnal egy figyelmeztető pillantást.
-Feküdj csak vissza! – mondta, mire én a szemeimet forgatva ereszkedtem vissza a párnámra. – És ne forgasd a szemeidet! – szidott le újra.
-Te meg ne anyáskodj már felettem! Ez olyan idegesítő – duzzogtam. Igen, a diákom előtt. Most, hogy belegondolok, magam sem tudom, hogyan voltak képesek tisztelni engem a diákjaim.

-Gyere, ülj csak le! – húzott az ágyam mellé egy széket Hoseok, Yizhuo pedig helyet foglalt azon.
-Jobban van már? – kérdezte tőlem a lány.
-Jelenleg egyáltalán nem fáj semmim, de ez valószínűleg csak a fájdalomcsillapító miatt van – nevettem fel, a lány pedig ezen elmosolyodott. – Mi járatban vagy erre? – kérdeztem, ő pedig azonnal elkomolyodott, és gondolkozva szegte le tekintetét.
-Szeretnék segíteni a nyomozásban – nézett ismét rám, néhány másodperc csend után, mire az én szemeim elkerekedtek.
-Nem vonhatunk be senkit a nyomozásba – jelentette ki érzelemmentesen Hoseok, mire Yizhuo ijedten nézett fel rá.
-De Mr. Park is... – kezdte, de Hoseok végig sem hallgatta.
-Jimin 16 éves kora óta benne van az ügyben. Nem külsősként akart belépni a nyomozásba, hanem ő volt Joonie egyik fő célpontja. Örülj neki, amíg nincs okod részt venni ebben a borzalomban – mondta, kissé talán durva hangsúlyban, mire a lány újra lehajtotta a fejét és csendesen nézte az ölébe ejtett kezeit.

-Doyoung az unokatestvérem volt – mondta szomorúan. Én persze tudtam mindezt és sejtettem, hogy ez hozta ki belőle az érzést, miszerint be akar lépni a nyomozásba, de Hoseoknak igaza volt. Ez sajnos nem így működik.
-Sajnálom – mondta Hoseok. – És azt is, ha túl durván beszéltem az előbb, csak... annyira összevissza van most a fejem és egyszerűen fogalmam sincs, hogyan védhetném meg az apámat, a barátaimat és Jimint is ebben a helyzetben. Sok már ez az egész – dörzsölte meg az arcát gondterhelten, mire én aggódva húztam le magamhoz egy ölelésre.
-Minden rendben lesz – mondtam neki halkan. Tudtam, hogy ez egyáltalán nem nyugtatja meg őt, de nem tudtam mást mondani abban a szituációban. Hiszen reménykedni kell a legjobbakban, akkor is, ha minden inkább a legrosszabb felé hajlik. Máskülönben nem lehet átvészelni ilyen dolgokat.

Egy kis ideig csak csendben agyaltunk mind a hárman. Hoseok hozzám bújva próbált lenyugodni, míg én az ő haját simogatva nyugtatgattam, Yizhuo pedig csak lehajtott fejjel ült és az ujjait piszkálgatta. Valószínűleg azon gondolkozott, mit kezdjen a szituációval.

-Igazából Doyoung csak kiváltotta belőlem azt, hogy segíteni akarjak, de már amikor a képek elkezdtek futótűzként terjedni, be akartam lépni a nyomozásba – szólalt meg újra a lány, mire Hoseok elhúzódott tőlem és összeráncolt szemöldökkel kezdte figyelni minden szavát. Én is hasonlóan kíváncsian néztem Yizhuóra. Érdekelt a folytatás, tudni akartam az okot erre az egészre. – Amikor 8 évvel ezelőtt elkezdődött ez az egész, meghalt egy fiú, Choi Yeonjun. A szüleinek sokáig fogalma sem volt arról, hogy a fiuk miért lett öngyilkos, de néhány hónap múlva megtudták, hogy a fiú volt Namjoon, pontosabban Joonie első áldozata, akit lelkileg terrorizált és öngyilkosságba kergetett. És ugyebár nem csak őt ölte meg Joonie, hanem kijátszotta a barátai bizalmát és képes lett volna az egyik legjobb barátját is megölni, csak mert ő az egyik áldozatjelöltjével szoros barátságba került. Vagy inkább párkapcsolatba... – mesélte el az évekkel azelőtt történteket, az utolsó mondatánál kissé elmosolyodva pillantva ránk. – Tudok Soobinról is, miszerint Joonie társaként dolgozott, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy most ő Taehyun párja. Aki pedig az Ön volt párja, Mr. Jung – pillantott Hoseokra.
-Honnan tudsz minderről? – kérdezte Hoseok összeszűkített szemekkel a lánytól, mire ő csak elmosolyodott.
-Choi Yeonjun a mostohatestvérem volt – mondta ki, mire az én szemeim elkerekedtek. Azt hiszem, talán még a szám is nyitva maradt kissé. Miért nem tudtuk ezt eddig Yizhuóról? – 8 éves voltam, amikor meghalt, és már akkor érdekelt az ügy. Kihallgattam a szüleim beszélgetéseit és minden egyes szavuk megragadt bennem. Hamarosan lezártátok az ügyet, de engem továbbra is foglalkoztatott ez az egész. Voltak benne kérdőjeles dolgok. Például... a szüleim nem vittek magukkal Yeonjun temetésére és soha nem mesélték el, pontosan hogy is halt meg a bátyám. Tudni akartam, hogy miért titkolóznak előlem, bele akartam folyni jobban a témába, miszerint talán valójában egy sorozatgyilkos áldozata lett ő is, néhány másik emberrel egyetemben. Akkor, 8-9 éves fejjel nyilván ez volt a fő kérdésem. Aztán csak egyre jobban foglalkoztatott a téma, ahogy idősebb lettem. 13 éves korom óta nyomozok folyamatosan ebben az ügyben, és végre kiraktam a képet, hogy mi történt nyolc évvel ezelőtt, egyetlen dolgon kívül. Mi történhetett valójában Yeonjunnal? Miért nem búcsúzhattam el tőle soha? Miért titkolják előlem a halála körülményeit a szüleim azóta is? Most pedig újabb családtagom vált Joonie áldozatává. Talán van valami közünk ehhez az egészhez? Van valami közünk ahhoz, ami abban a beteg elmében rejtőzik? Fura ez az egész – magyarázta, mi pedig totálisan megrökönyödve pislogtunk rá.

-Oké, erre nem számítottam – szólalt meg elsőként Hoseok, felocsúdva a döbbenetből. – Szóval a bátyád miatt érdekel téged ennyire az ügy?
-Részben. De leginkább azért, mert túl sok kérdés merül fel bennem, ahogy vizsgálom az ügyet. Eddig is történt sok kérdőjeles dolog, de a tegnapelőtti történések a legfurcsábbak mindközül. Valaki még Joonie szökése előtt követte magukat, valaki, aki tudta, merre fognak járni. Ez pedig egy olyan ember, aki láthatóan közrejátszik Joonieval. Valószínűleg a szökésében is ő segédkezett. Mr. Park, Kim Jisooval találkozott aznap, elmentek kávézni, majd ő meg akarta Önt csókolni, amit Mr. Jung látott, ezek után elmentek egy elhagyatottabb utcába és összevesztek, igaz? – nézett rám a lány, mire én félve bólintottam. – Másnap reggel Ms. Kim arcán semmiféle félelmet nem láttam megjelenni, ahogy belépett az iskola épületébe és órát tartani is úgy jött be az osztályunkba, mint egy átlagos napon. Totális érzelemmentességgel. Túlzott érzelemmentességgel. Én elsősorban őt kérdezném ki, fura nekem az a nő – tanácsolta.

Teljes sokkhatás alatt voltunk Hoseokkal, azt hiszem, mind a ketten. A lány teljesen úgy beszélt, mint egy profi rendőr vagy nyomozó, talán még Taehyunnál, a hivatásos nyomozónál is hitelesebbek voltak a szavai. Az első, ami megfogalmazódott bennem, csupán annyi volt, hogy „hűha", de ezt hamarosan le is váltotta a félelem. Furcsa volt nekem a lány, gyanús volt az, hogy annyi mindent tudott. Nem volt konkrét tippem arra, mi lehet az oka annak, hogy Yizhuo mindennel tisztában van, mégis furcsának találtam és nem láttam benne értelmet. Miért érdekli ennyire Yizhuót az ügy, akkor is, ha már nem a bátyjáról szól ez az egész?
Közben azonban mégis felkeltette az érdeklődésem. A kérdések, amiket feltett ott, a kórházi ágyam mellett ülve, beindították a gondolkodásomat. Leginkább pedig az, ami a lányt is oly' nagyon foglalkoztatta már gyerekkorától kezdve: Mi történt valójában Choi Yeonjunnal?

——————————————————————————

Sziasztook!
Elég régen volt már fejezet, ez pedig elkeserítően béna, de a következőben folytatom ugyanezt a témát, hogy újabb dolgok is érthetővé váljanak számotokra Yizhuóval kapcsolatban.
Nagyon összevissza ez a fejezet, remélem, azért nagyjából érthető 🥲
Próbálok most nem hónapokra eltűnni, de addig is szép napokat nektek, sziasztok! <33

2022.01.23. 4:05p.m.

----------------------------------------------------------

Nem tudom, kaptatok-e erről értesítést, de ez a fejezet már egyszer megíródott és publikálódott, csak szüksége volt egy kis átírásra.
Hamarosan viszont, közel három év után folytatom ezt a csodát, illetve a Megmentőt is kicsit olvashatóbbra fogom dolgozni.
Remélem, várjátok, addig is olvassátok vissza az eddigieket emlékezetfrissítésként.
Puszi<3

2024.11.24.