-Látjátok? Így rögtön könnyebb megrajzolni. A fej egy... – beszéltem a diákokhoz, azonban mondandómat félbe kellett hagynom, ugyanis hirtelen valakik berontottak az osztályterembe. Méghozzá nem is akárkik.

-H-Hoseok? Mégis mit...? – kezdtem, elkerekedett szemekkel nézve az érkezőkre, mire ők feltartották a rendőrségi – illetve Taehyun a nyomozói – igazolványaikat.

Tekintetem a diákokra vezettem, akik egytől egyig meredtem bámultak az érkezőkre - történetesen főként Hoseokra.
-Ne ijedjen meg senki, nem lesz semmi gond – nézett a diákokra Mr. Jung is. Mindenki elmondhatatlanul feszült volt. Dehát melyik 16 éves nem lenne feszült, ha betörne a rajzórájára egy csapatnyi rendőr? – Nektek csupán annyit kell tennetek, hogy mindannyian kitörlitek a kódot a telefonotokból, majd kihozzátok a készülékeket a tanári asztalra. – A diákok erre csak még ijedtebben néztek össze.

-Nekem nincs itt a telefonom – szólalt meg gyorsan az egyik fiú, mire Hoseok azonnal elindult felé, majd leguggolva mellé, kinyitotta a táskája legkisebb rejtett zsebét, és kivette belőle a telefont. Felvont szemöldökkel, a telefont a kezében tartva nézett a fiúra.
-Akkor ez meg micsoda? – kérdezte, majd felállt és kihozta a telefont az asztalra. – Ne feledjétek, én is voltam 16 éves. Méghozzá a ti korotokban már rendőrségi ügyekben vettem részt, 17 évesen pedig lebuktattam egy sorozatgyilkost a saját baráti körömből. Előlem nem igazán tudtok elrejteni egy egyszerű telefont – mosolyodott el kissé, ennek ellenére azonban láttam rajta, hogy rendkívül feszült ő is.
-Hol vannak azok a telefonok? – kérdezte a diákoktól Mr. Jung, mire mindenki egytől egyig vette elő a telefonját, törölte a kódot, majd hozta ki azt a tanári asztalra.

-Mi folyik itt? És mégis miért kell kihozniuk a telefonokat? – kérdeztem halkan, nehogy a diákok hallják, mire ők stresszel tekintetükben néztek rám.
-Szökés 1012 – szólalt meg Hoseok kódnyelven, az én szemeim pedig azonnal elkerekedtek.
-Mi? – Csupán ennyit tudtam kinyögni.
Az 1012... Joonie rabszáma. Ez azt jelenti, hogy...?
-Jól vagy? – simította meg a karomat Hoseok, mire én rákaptam a tekintetem.
-Persze – bólogattam serényen, de persze egyáltalán nem ez volt a helyzet.

-A telefonokat pedig a képek és videók miatt nézzük át – jelentette ki egyszerűen Taehyun, mire én értetlenül néztem rá.
-Mégis honnan tudtok a... – kezdtem, azonban Taehyun közbevágott.
-Valami Jisoo hívott minket, és elmondta, mi történt – mondta, én pedig bólintottam, miközben kissé előre dőlve támaszkodtam a tanári asztalra. Elmondhatatlanul hányingerem volt.

-Jimin! Jimin, ülj le és vegyél mélylevegőket! – szólt ijedten Hoseok, miközben kihúzta a tanári asztalnál lévő széket, és segített nekem leülni arra, majd leggugolt mellém, és mutatóujjával az arcom kezdte simogatni. – Nincs semmi baj, minden rendben lesz, oké? – próbált nyugtatni. – Mindent meg fogunk oldani együtt. Előzőleg is megcsináltuk, pedig még csak gyerekek voltunk.
-Namjoon is gyerek volt még, és nem volt 8 éve gyilkosságokon agyalni a börtönben. Ami most vár ránk, kegyetlenebb lesz, mint 8 évvel ezelőtt, Hoseok. Joonie dühös. Mostmár nem az a célja, hogy megöljön néhány konkrét embert. Mindenki veszélyben van – mondtam el a gondolataimat, miközben a könnyek elkezdtek végigfolyni arcom két oldalán.

A diákok azonnal beszélgetni kezdtek, hirtelen halk zsivaj alakult ki az osztályteremben. Talán nem kellett volna annyira nyíltan beszélnem Joonieról és arról, mekkora veszélyben vagyunk, azonban abban a helyzetben egyáltalán nem tudtam gondolkozni.

-Mindenki nyugodjon meg! - próbálta csitítani a diákokat Mr. Jung.
-Hogy nyugodnánk meg? Most lett kimondva, hogy mind meg fogunk halni - kiabálta be Haruto, mire különösen nagy egyetértés hangzott az osztályteremben.
-Senki sem fog meghalni. Mindenki biztonságban van ebben az osztályteremben jelenleg, és a rendőrség azon dolgozik, hogy bárhol bármikor biztonságban legyetek. Most azzal tudtok nekünk segíteni, ha megpróbáljátok nyugodtan kezelni a helyzetet - magyarázta Mr. Jung, mire a diákok csendesen próbálták legyűrni idegességüket.
-Gondolkozz, mielőtt beszélsz, Park - sziszegte nekem Taehyun, én pedig kissé elszégyelltem magam.

-Oké – mondtam, próbálva összeszedni magam, és terelni a témát Joonieról. - Nézzük át a telefonokat! – vettem a kezembe egyet, Taehyun azonban kivette a kezemből azt, mire én értetlenül fordultam felé. Úgy tűnik, ma ő is elég ideges. Bár nem csodálom, biztosan benne van a félsz, miszerint a párja segített Joonienak kijutni a börtönből...
-Neked nincs jogod ezekhez hozzáérni, sajnálom – mondta.
-Belenézni sem lenne jogod, de mivel szokás szerint részt veszel az ügyben, mi illegálisan is bevonunk a dologba – tette hozzá Mr. Jung, kissé mosolyogva. Tudtam, hogy igazából csak a figyelmem próbálta elterelni, hiszen tudta, hogy az ájulás vagy hányás elkerülése érdekében tereltem gyorsan a témát a telefonokra. Nem akartam Jooniera és a gyilkosságaira gondolni, vagy legalábbis minél kevesebbet szerettem volna foglalkozni azokkal, beszélni róluk pedig a legrosszabb dolog, amit tehettem.

Taehyun megnyitotta a kezében lévő telefonon az üzeneteket, és elkezdte egyenként, tüzetesen végignézni a képeket és videókat, majd az egyiknél ki is nagyította a képet.
-Miért pont ezt nagyítod ki? – néztem elborzadva a képre, melyen éppen Hoseokkal szeretkeztem. Jobbat is választhatott volna...

(Letiltották a képemet, amit 5 órán át szerkesztettem :)) köszi, Wattpad, aranyos vagy - írói megjegyzés)

-Mert ezen látszik a legjobban... ez - közelített rá a bal alsó sarokra. Pontosabban az ott található aláírásra.

Letette az asztalra a telefont, és elővette a jegyzettömbjét. A telefonról másolva beleírta a füzetbe a furcsa firkát, majd egyéb észrevételeit a képekkel kapcsolatban.

-Figyelj csak, Jimin... – kezdte Mr. Jung, mikor már egy ideje csendben voltunk, mire én érdeklődve néztem rá. – Hol van az egyik diákod? – kérdezte, egy pontot szuggerálva, mire én is odanéztem.
-Doyoung? Kiment mosdóba, még... – kezdtem gondolkozva. – Még azelőtt, hogy ideértetek - fejeztem be a mondatot. Kezdtem pánikba esni. Hiszen azóta már eltelt vagy fél óra!

Gondolkodás nélkül álltam fel és rohantam ki a tanteremből, nem foglalkozva a többiek utánam való kiabálásával, és Taehyun „Ez teljesen megőrült..." megjegyzésével.

-Jimin, mégis mi a fenét művelsz? – szólt utánam Hoseok, a következő pillanatban pedig a csuklómnál megfogva fordított maga felé.
-Doyoung... eltűnt... fél óra... a mo-mosdóban... – hebegtem össze-vissza, könnyes szemekkel nézve Hoseokra. Ekkor már gyakorlatilag az emeleti férfi mosdó mellett álltunk, így csupán annyi dolgunk lett volna, hogy benyitunk, és megnézzük, minden rendben van-e odabent.

Hoseok az említett helyiség felé nézett és erősen gondolkozott valamin.
-Hoseok, tegnap berángattál engem egy elhagyatott házba, majd különváltál tőlem, miközben egy gyilkos után kutattunk. Be kell mennünk ebbe a kibaszott mosdóba, hogy megnézzük, bent van-e a diákom, és megtudjuk, hogy egyáltalán életben van-e – magyaráztam nyugodtan, azonban hangomban valójában elég erőteljes idegesség csengett. Hoseok sóhajtva nézett rám, majd nagy nehezen rábólintott a dologra.

Félve nyúltam a mosdó kilincséhez, majd magamban háromig számoltam, mire kinyitottam azt.
És azzal a mozdulatommal a rémálom elkezdődött... Ismét.

—————————————————————-
Halikaa! Remélem, a négy órán át tartó szerkesztésem elfogadható lett, ugyanis elég sokat dolgoztam vele. A sztoriba elég bénán tudtam csak beleépíteni, de mostmár muszáj villognom vele, szóval ez van :'))

Egyes helyeken sántít maga a fejezet is, de így átírás után talán elfogadható... nyeh

2021.08.10. 19:39