Mire felébredtem, az édesanyja már elment dolgozni. Habár korán kelő vagyok, meglepett, milyen sokáig aludtam. Talán ennyire megnyugtatott a jelenléte?

A szobába beszűrődött nem csak a napfény, de a virsli ínycsiklandó illata is, mire a hasam azonnal megkordult. Ahogy kiértem a konyhába, virslihegyek vártak.

- Nem tudtam, hogy vendéget várunk - néztem értetlenül az asztalra, mire elnevette magát.

- Ez csak kettőnknek lesz.

- Oké, lehet, hogy néha sokat eszek, de nem ennyit.

- Igazából én imádok enni - vigyorgott.

Enyhe rossz érzés kerített hatalmába. Nálunk csupán feleennyi étel volt hármunknak. Ezek szerint hiába volt mit enni, kiéheztettem? De mi már hozzá voltunk szokva, hogy keveset eszünk, hiszen sok-sok évig alig jutott pénz ennivalóra.

- Mi a baj? - kérdezte komolyan.

- Én csak... - néztem a tömérdek ételt -, én nem akartalak éheztetni.

Az ajka megrándult, de nem tudtam eldönteni, hogy a nevetését akarja visszafojtani, vagy megütközött azon, amit mondtam.

- Egyáltalán nem éheztem nálatok - ingatta a fejét. - Én csak itthon tudok ilyen sokat enni, mert másoknál általában zavarban vagyok. Nálatok az izgatottságtól néha enni is alig bírtam.

Ezt furcsálltam, hiszen én nem vettem észre rajta semmi ilyesmit. Olyan nyugodtnak tűnt, irigyeltem is érte, mert az én szívem folyton ki akart ugrani.

A kiadós reggeli után, ahol is sikerült degeszre ennem magam, útra keltünk. Nem mondta, hova akar vinni, „meglepetés" - kuncogott, de én bárminek örültem volna.

Fővárosi Állatkert állt a táblán, és én teljesen ledöbbentem. Még sosem jártam ilyen helyen. A falusi állatokon, meg persze az erdein kívül nem láttam másféléket, csak a tankönyvekben és a filmekben, videókban.

Megvette a belépőket. Ki akartam fizetni, de visszautasította, hiába mondtam, hogy van egy kis megtakarításom, amit direkt ilyen helyzetre hoztam magammal. Nem tudtam, vajon szánalomból teszi-e, vagy náluk így szokás, ha vendég jön. Végül ráhagytam, hiszen, ami bent várt, teljesen elvonta a figyelmem.

- Sokszor jártál már itt? - kérdeztem érdeklődve.

- Még gyerekkoromban - bólintott. - Mióta anyáék elváltak, nem tettem be ide a lábam.

- Akkor miért? - csúszott ki a számon.

- Mire körbe érünk, megérted - mosolyodott el. A mosolya titokzatos volt, de olyan melegséget sugárzó, ami teljesen megmelengette a szívemet.

Jobban ismerte a helyet, így nem tettem mást, csak követtem. Ez volt addig, míg meg nem érkeztünk a legelső látnivalóig. Az Ócenárium első pillantásra magával ragadott. Apró, színes halacskák úszkáltak jobbra-balra, aztán kicsivel arrébb cápa jelent meg. Tátott szájjal bámultam, ahogy mozog. Utánunk épp egy kisiskolás csoport nézelődött, beállhattam volna közéjük, nem hiszem, hogy bárki is észrevette volna a különbséget, csak a magasságommal tűntem volna ki.

Különböző fajok, színpompásak, gyönyörűek, lélegzetelállítóak. Minden egyes üvegnél megálltam nézelődni, de őt nem zavarta. Vidáman mosolygott rám, én pedig elképedve fogadtam be a látványt. Kéken világító medúzák. Nem tudtam eldönteni, hogy maguktól ilyenek, vagy megvilágítják őket. Egyszerűen csak álltam, és bámultam, ahogy lebegnek a vízben.

Aztán kiértünk, és mintha egy kicsi őserdőben találtuk volna magunkat. Nem messze picinyke vízesés húzódott. Azonnal kedvet kaptam, hogy alá álljak, persze ezt nem engedték meg, sajnos. Minden olyan csodálatosnak tűnt. Látni olyan állatokat, melyekhez soha életemben nem volt még szerencsém, ráadásul vele... Ez igazán felemelően hatott rám.

Mire visszajutottunk az Ócenárium bejáratához, ezernyi dologgal gazdagodtam, de fogalmam sem volt arról, hogy ez még csak a kezdet.

Nem messze fókashow következett, mi helyet foglaltunk a lelátón.

- Úgy látom, tetszik - szólalt meg, míg vártunk.

- Viccelsz? - vigyorogtam. - Elképesztő.

A mosolya újra és újra előbukkant, és megjelent az a kis gödröcske is az arcán, amiért úgy odavagyok. Hirtelen úgy éreztem, hogy ha így folytatódik a nap, estére szívrohamot fogok kapni a boldogságtól. Mikor otthon feküdtem rozoga ágyacskámon, és a halál járt a fejemben, nem hittem volna, hogy ilyen csodálatos dolgok várnak még rám. Hálát adtam az égieknek, hogy nem voltam képes eldobni magamtól az életet.

Aztán a show elkezdődött. Ámuldozva néztem, ahogy a fókák összeütögetik uszonyaikat, mintha tapsolnának, elkapják a karikákat, vagy, ahogy átugranak rajtuk. Ámulva és nevetve tapsoltam meg őket, akár egy gyerek.

Mire véget ért, a tenyereim már vörösek voltak és égtek, de kicsit sem érdekelt. Olyan felvillanyozó volt az egész, csakúgy tombolt bennem az energia. Majd ismét séta következett. Elmentünk a sirályok, szarvasok, bébifókák mellett, aztán a jegesmedvék következtek. Kicsit fullasztó volt a nyári hőség, így az állatok nagy része inkább pihent, ahogy ők is. Sajnáltam, de nézni alvó pofácskájukat, teljesen megnyugtatott. Nem voltam tisztában azzal, hogy ennyire szeretem az állatokat. Kedvem lett volna mindhez odamenni, és megsimogatni, átölelgetni, de valószínűleg egy-kettőtől nem jöttem volna ki élve.

Majd sétáltunk tovább. Teve, orrszarvú, strucc, zsiráf, zebra, oroszlán, olyan hihetetlenül gyönyörűek voltak. A többi látogató simán elment mellettük egy-két másodperc után, én meg csillogó szemekkel bámultam őket.

Aztán elérkeztünk a parasztudvarhoz. Tisztára olyan érzésem támadt, mintha a falumban lettem volna. Csirkék, nyuszik, lovak, kecskék... Csak annyi volt a különbség, hogy itt a szülők, de főleg a gyerekek, ámuldozva nézték őket. Megsimogattam egy pacit, miközben enni adtam neki. Kedvem lett volna megülni, habár még otthon sem lovagoltam.

Leültünk az egyik padra, ő egy-egy szelet pizzát hozott. Tisztára úgy éreztem magam, mintha randin lennénk. Habár, ha mindent ő fizet, akkor én vagyok a "lány". Ez már nem tetszett annyira. Szerettem volna, ha én kényeztetem őt, nem pedig fordítva.

Miután kellően pihentettük a lábainkat, tovább indultunk. Útközben egy fémorrszarvúval találkoztunk, és ismét feléledt bennem a gyerek.

- Oké, én most erre fel fogok ülni huszonnégy éves létemre - közöltem vele, mire felnevetett.

- Én nem tartalak vissza - emelte fel a karjait, majd előhalászta a mobilját, és készített rólam egy fotót. Egy kicsit zavarba jöttem, pláne, mikor a gyereküket fogva tartó szülők kikerekedett szemekkel néztek rám, de abban a pillanatban nem érdekelt más, csak hogy együtt szerzünk felejthetetlen élményeket.

- Oké, most te jössz - kacsintottam rá.

- Kizárt - ingatta a fejét. - Már túl öreg vagyok ehhez.

- Tudtommal legalább két évvel idősebb vagyok, és most szálltam le róla. Ez nem lehet kifogás - kacsintottam.

- Megőrültem - sóhajtotta, de láttam, hogy egy apró mosolyféle akar előbújni a szája szegletében. - De nincs fotó.

- Oké - bólintottam. Mikor felült, nem bírtam magammal, elkiáltottam magam. - Csak tessék, csak tessék, a világ legfiatalabb orrszarvú idomárja.

Még láttam, ahogy fülig pirul, aztán leszáll, és felém fut, de én nem vártam meg, azonnal elrohantam, szlalomozva az emberek között. Dőlt belőlem a nevetés. A mellékhelyiségeknél ért utol, lihegve-nevetve dőltem neki az épület falának.

- Ez szemétség volt - szegezett a falnak, a nevetésem pedig hirtelen elhalt. A szemében volt némi neheztelés.

- Bocsáss meg - komolyodtam el. - Nem gondoltam volna, hogy megbántalak vele.

A keze a falhoz tapadt, épp a fülem mellett. Túl közel volt, hogy ellen tudjak állni bárminek is, amit tenni akar.

- Anya, anya, pipilni kell - hallatszott egy kislány sürgető hangja, mire mindketten összerezzentünk. Eltávolodott tőlem, és én nem tudtam mire vélni a tekintetében bujkáló csalódást.

Mikor tovább indultunk, hirtelen közénk férkőzött a csend. Nem tudtam, miért. A csúnya vicc, vagy az utána történtek, illetve meg nem történtek miatt.

- Még egyszer bocsi - nyögtem ki, miután már kezdett kínossá válni az egész. Fújt egyet és rám nézett.

- Nem haragszom, csak... - látszott, mennyire vacillál, elmondja-e, ami a szívét nyomja. - Azt hiszem, erről még nem beszéltem veled.

Kíváncsian néztem rá. Azt hittem, sok mindent tudok róla, de nyilván nem ismerhettem az egész életét.

- Utálom, ha rám szegeződik az emberek tekintete.

- Oké - bólintottam. Nem akartam faggatózni, látszott, hogy rosszul érinti az ügy. Nem állt szándékomban elrontani a napunkat. Ám úgy látszott, hogy ő szeretné kiönteni a lelkét.

- Lehet, hogy jól titkolom, de baromi parázós tudok lenni - húzta el a száját. - Ennek ellenére általánosban a jó jegyeim miatt mindig szerepelnem kellett az iskolai előadásokban. Verset szavaltam, és senki sem kérdezte meg, hogy akarom-e. Mintha olyan természetes lett volna, hogy igen. Közben meg majd' megevett az ideg.

- Akkor meg miért nem mondtál nemet? - kérdeztem értetlenül.

- Egyrészt a bátyám miatt. Tudod, elég nehéz valakinek az árnyékában felnőni. Pláne, ha olyan tökéletes, mint ő. Vagyis inkább, ha mindenki azt hiszi róla.

- Nincs tökéletes ember.

- Ezt én is tudom, de gyerekként még annyi mindent gondol az ember. Nem akartam kevesebb lenni nála.

Mondani akartam valami vigasztalót, hogy megértem, de nem akartam, mert fogalmam sincs, milyen egy testvér mellett felnőni. Sokszor kívántam azt, hogy bárcsak tudnám, talán akkor nem éreztem volna magam sokszor magányosnak.

- A ballagásunkkor én voltam az egyik, akinek fel kellett szólalnia. Izgatott voltam, hogy másnaptól végre valahára lekerül rólam ez a teher. Mikor én következtem, nagy levegőt vettem, és...

Megállt. Az arca olyan vörös lett, mintha piros festékkel mázolták volna be. Látszott, hogy nem akarja kimondani, vagy inkább nem tudja.

- Ennyi elég volt - bólintottam, és mintha mi sem történt volna, magam után húztam egy árushoz. Gondoltam, vehetnék apának valamiféle szuvenírt, hogy itt jártam.

Bár a hangulat, még negyedóra múlva is hűvös volt, mégis lassan kezdtünk visszatalálni a reggeli izgatottsághoz. Fél óra múlva pedig szinte már szárnyaltam tovább. Fehér tigrisek, fekete párducok, medvék, farkasok, hóbaglyok... Végül elérkeztünk az elefántokhoz. Hatalmasak voltak, és megbabonáztak. Percekig csak álltam, és bámultam őket.

- Fél óra múlva le lehet velük fényképezkedni - lépett oda mellém.

- Tessék? - néztem rá értetlenül.

- Ha akarod, készítenek velük egy közös fotót. Szeretnéd?

Feleltem volna, de a mosolya elárulta, már tudja a választ. Az emberek gyűlni kezdtek, és mi sorba álltunk. Mielőtt sorra kerültem volna, láttam, ahogy a családok körbeveszik az elefántot, aki épp almát vett a szájába, és beugrott, miért csak én leszek rajta a képen.

- Te nem jössz velem? - néztem rá érdeklődve.

- Nem, nem - komorult el kissé. - Nem szeretem, ha fényképeznek.

Azt hiszem, nem lepődtem meg. A közösségi oldalon se láttam róla képet, és nekem is csak az volt, amit álküldött. Ezt mindig is furcsállottam, hiszen közben meg úgy néz ki, mint egy szívtipró. Biztos vagyok benne, miközben az állatkertet jártuk, legalább öt-hat lány összesúgott, mikor elmentünk mellettük.

Ennek ellenére az ajkaim azonnal lebiggyedtek. Itt volt a vissza nem térő alkalom, hogy közös képen szerepelhessünk, hogy megörökíthessük ennek a csodálatos napnak egy szeletét, és ezt ő meg akarta tagadni tőlem.

- Még a kedvemért se? - néztem rá esdeklő tekintettel, de mikor újból megláttam azt a szomorúságot a szemében, amit nemrég, hirtelen mintha pofon csaptak volna. - Ne haragudj! - húzódtam hátrébb szemlesütve. - Nem kell jönnöd, ha nem akarsz.

- Köszönöm - sóhajtotta megkönnyebbülten, és kiállt a sorból.

Már csak három család állt előttem. Próbáltam elővenni a legjobb kedvemet, de valahol eltűnt abban a sóhajban, ami akkor is fájt, ha tudtam, hogy nem nekem szólt. Igyekeztem arra gondolni, hogy talán sose lesz még egy olyan pillanat az életemben, amikor egy elefánt mellett állhatok. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de valahogy csak egy szánalmas bájvigyor lett belőle. Az utolsó család következett előttem.

Nagyot fújtam, mire valaki mellém lépett. Ahogy kinyitottam a szemem, ott állt mellettem, és úgy tűnt, mint egy harcos, aki épp most készül élete utolsó harcára.

- Mit csinálsz? - értetlenkedtem.

- Nem hagyhatom, hogy szegény elefánt egy ilyen komor képű fiúval fényképezkedjen. Még a végén a lelkére veszi, és este nem tud tőle aludni.

Viccnek szánta, mégis a mosolya csak látszatmosoly volt. Mintha minden erejére szüksége lett volna, hogy azt mutassa, minden rendben.

- Nem kell ezt tenned - ellenkeztem.

Rám nézett, és a tekintete hirtelen megtelt melegséggel.

- Együtt jöttünk ide, azt hiszem, menni fog.

Legszívesebben megfogtam volna a kezét, de túl sokan voltak körülöttünk, biztos nem nézték volna jó szemmel.

- Köszönöm - suttogtam.

Teltek a másodpercek, végül mi következtünk. Izgatottan lépkedtem az elefánt felé. Olyannyira ideges voltam, hogy még rá se mertem nézni. Megmondták, hova álljunk, hogy nézzünk a kamerába. Éreztem, ahogy a kezemre lehelt, mialatt az ormányára tettem. Egy elefánt... a kezemre... lehelt... Feledhetetlen élmény volt.

Utána még várnunk kellett a képre. Addig eltébláboltunk. Megnéztük a lámákat, a hódokat, az őzeket, a bölényeket, a teknősöket... Olyan jó érzés volt. Életem legcsodásabb napja. Körülvéve káprázatosabbnál káprázatosabb teremtményekkel, közben vele lenni, vele, akinél nincs fontosabb személy számomra. Akiért az életemről is lemondanék egy szempillantás alatt. Talán nem kell mondanom, milyen lélegzetelállítóan nézett ki a képen. Én persze közel sem, de számítottam rá. Kincsként szorítottam magamhoz. Ő és én egy közös fotón... Boldog voltam, felhőtlenül boldog.

Aztán azt vettük észre, hogy eltűntek az emberek, miközben mi az utolsó állatokat próbáltuk megtalálni, akiket még nem láttunk. Mikor ránéztünk az óránkra, meglepve tapasztaltuk, hogy záróra, és fogalmunk sem volt, hogy merre van a kijárat.

- Oké, nem fogok bepánikolni - mondtam kissé idegesen. - Nem zárhatnak be ide, ugye?

- Fogalmam sincs - rázta meg a fejét. - Gyerekként sose töltöttem itt ennyi időt.

- Akkor mi a fenét csináljunk?

- Fussunk - iramodott neki, és közben nevetett. Én meg rohantam utána, és miközben ott volt bennem a félsz, a csilingelő nevetése valami teljesen mást mozgatott meg bennem.

Szerencsére pár perc múlva összefutottunk egy dolgozóval, aki útba igazított minket. Megnyugtatott, hogy mindennapos az ilyen, én viszont csak akkor nyugodtam meg teljesen, mikor már a kapun kívül voltunk.

- Hát ez necces volt - vigyorgott.

- Jah - bólintottam. - Nem számítottam a nap végére ilyen izgalmakra.

- Én se, de azt hiszem, feledhetetlen lett a nap.

- Igen, én is azt hiszem.

- Nincs kedved enni valamit? Éhen halok.

Bólintottam, mire elindultunk.

- Egy pizza?

- Jöhet.

A hely dugig volt fiatalokkal. Szerencsére volt még egy szabad asztal, ahova leülhettünk. Furcsa volt ez a nyüzsi a falusi élet után. Képzelhetem, milyen unalmas lehetett neki, mikor nálunk csak ültünk, és a csendben horgásztunk. Itt minden zaj és tömeg, pezseg az élet. Nem rossz, csak más.

- Te milyet kérsz? - nézett rám érdeklődve.

- Bármit megeszek.

- Sajtos-sonkás jöhet?

- Persze - bólintottam.

Miután leadta a rendelést, gondoltam, kicsit megtréfálom.

- Biztos, hogy elég lesz neked egy teljes pizza? - ingattam a fejem. - Szerintem legalább kettőt kellett volna rendelned.

Fülig ért a szája, mikor leesett neki.

- Te kis szemét - csípett a karomba, és az arca sugárzott a boldogságtól. - Mintha én olyan sokat ennék.

- Nem is tudom, reggel ki evett meg majdnem egy fél disznót - húztam tovább, mire pír jelent meg az arcán.

- Bocs, de az csak egy negyed disznó volt.

- Aha, hát persze - vigyorogtam.

Semmiségekről beszélgettünk, míg vártunk. Kérdezte, hogy mit szeretnék másnap megnézni, elkísér bárhova. Nem akartam lelombozni, hogy igazából semmi nem érdekel annyira, mint ő maga. Felőlem a szobájában is ellennék, csak élvezhessem a társaságát.

Aztán észrevettem, hogy folyton oldalra pillantgat. Először azt hittem, hogy egy ismerőse ül távolabb, de mivel nem állt fel üdvözölni, így gondoltam, nem lehet fontos. Mikor már a pizza felénél jártunk, megütötte a fülem pár lány kacaja. Mikor láttam, hogy elfintorodik, akkor jöttem rá, hogy ráhibáztam. Rosszul esett, hogy nem akar bemutatni az ismerőseinek. Azt hittem, sikerült kissé adnom magamra.

Már épp kifizette a számlát, mikor az egyik lány odasétált az asztalunkhoz.

- Sziasztok! - köszönt csilingelő hangon.

- Szia! - néztem fel rá. A lány alig lehetett több tizennyolcnál, vékony volt, és alacsony, olyan, akit szívesen magadhoz ölelnél, hogy a széltől is megóvd.

- Nincs kedvetek átülni hozzánk? - mutatott a barátnői felé, ahonnan újabb kacaj hallatszott.

- Bocs, de mennünk kell - állt fel, és rám nézett. A szemében ellenségesség villant, nyoma sem volt a mai örömteli boldogságnak. Sosem szólított meg lány, így először fel sem fogtam, hogy mit akarnak tőlünk.

- Ó, akkor esetleg megadnád a számodat? - nézett rám a lány, és azt hiszem, elvörösödhettem, mert az arcom mintha égni kezdett volna.

- Nem idevalósi - szólt közbe, és újra rám tekintett. - Mehetünk?

- Elnézést - álltam fel, és kissé meghajoltam -, minden jót nektek!

A lány arca bár szomorúnak tűnt, enyhe meglepettség jelent meg rajta. Mikor kiértem, ő ott várt rám az egyik oszlopnál. Nem tudtam, mire fel volt ilyen bunkó, a lány nagyon aranyos volt. Persze tudom, hogy neki barátnője van, és nem kezdene ki senkivel. Én meg ugye őt szeretem, de életem első lehetősége lett volna lányokkal beszélgetni.

- Minden oké? - léptem oda hozzá.

- Persze, csak fáradt vagyok. - Azzal elindult, én pedig követtem, akár egy kiskutya.

- Hé, várj! - hallatszott a lágy hang a hátunk mögül. Mikor megálltam, és hátra fordultam, a lány volt az, és utánunk futott. Mikor beért, egy cetlit nyomott a kezembe.

- Ha egyszer beszélgetni lenne kedved - kacsintott, majd egy puszit nyomott az arcomra. A barátnői nem messze vártak rá, és mindenki vihogott.

- Mehetünk már? - dörrent rám egy szigorú hang, és egyszerűen nem értettem, hogy lehet ez ugyanaz a hang, mint ami egész nap olyan kedvesen csilingelt a fülemben.

- Persze - bólintottam, aztán zsebre vágtam a cetlit.

Mire hazaértünk, az édesanyja már lefeküdt aludni, pedig még csak kilenc óra volt. Fáradtan mentem a fürdőbe, hogy a napi verejtéket lemossa a zuhany. Jót tett a lelkemnek is, mert bár nagyon jól éreztem magam, mégis elfáradtam rendesen. Mikor bementem a szobába, azonnal kisietett, mintha nem akarna a közelemben lenni. Nem értettem a dolgot, hiszen tudtommal nem csináltam semmit. A lányokat sem hoztam fel, azt hiszem, mégsem az ismerősei.

Míg vártam, hogy lezuhanyozzon, a közös képet nézegettem, és vigyorogtam, mint a vadalma. Úgy álltam az elefánt mellett, mint akibe belecsapott a villám, és mozdulni sem tud. Az izgatottságom lerítt rólam. Ő viszont szavakkal leírhatatlan volt. Habár elvileg nem szereti, ha fotózzák, mégis meleg mosollyal nézett a fotós felé. A keze olyan természetességgel simult az elefánt ormányára, mintha régi cimborák lettek volna. Az egész olyan idillinek tűnt.

Óvatosan magamhoz öleltem, mint egy kincset, amit sosem szeretnék elveszíteni. Ekkor libbent be, én meg ijedten toltam el magamtól a fotót. Mikor felnéztem rá, láttam, hogy bár az arca ugyanolyan komoly, tekintete ellágyul.

- Még mindig a mai miatt haragszol? - kérdeztem halkan, miután leoltotta a villanyt.

- Nem haragszom.

- Nem úgy tűnik - ellenkeztem. - Tényleg megbántam, hogy viccelődtem. És sajnálom, hogy miattam kényszerítetted magad a fotóra.

- Nem kényszerítettem... nem igazán - válaszolta halkan. - Örülök, hogy megtettem. Azt hittem, rosszabb lesz.

Kérdezni akartam, de túl sokat tettem egész nap ahhoz, hogy ilyen önző legyek. Azt hittem, elaludt, mert csak a lélegzését hallottam, de kb. fél óra múlva mégis megszólalt.

- Alszol?

- Nem - feleltem.

- Elmondjam, miért nem szeretem, ha fotóznak? - Égtem a vágytól, hogy végre megtudjam, de nem akartam kierőszakolni.

- Csak, ha úgy érzed, el akarod mondani.

- Oké.

Egy percig hallgatott, és azt hittem, elaludt, de végül mégis megszólalt.

- Nyolcadikosok voltunk, mikor többnapos osztálykirándulásra mentünk. Több osztályt összevontak, hogy a busz tele legyen. Fizetős volt, nem mindenki tehette meg, hogy jöjjön. Éjszaka megszálltunk valami lepukkant szálláson, fiúk-lányok külön. Egy szobában négy emeletes ágy volt, de a legtöbb fiú a mi szobánkban gyűlt össze. Mindenki olyan izgatott volt, hogy aludni se tudtak. Én voltam az egyetlen, aki nem bírta az éjszakázást. A többiek fogkrémmel kikentek, és fotókat csináltak rólam. Akkor még nem volt okostelefon szerencsére, de az egyik barátomnak hitt személy fényképezőgépével csinálták. Én persze semmiről nem tudtam, illetve emlékszem arra, hogy félálomban hallom a beszélgetésüket, érzem az ujjaikat, de olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam kinyitni a szemem, és azt hittem, csak álmodtam az egészet. Szerencsére ezt csak sokkal később tudtam meg, és a képet sem láttam sose, de maga a tény, hogy ilyen mocskosul viselkedtek velem, kiakasztott.

- Szemetek voltak - mondtam halkan.

- Jah, nem is tartom velük a kapcsolatot, mióta leballagtunk.

- Sajnálom.

- Nincs mit, nem te tetted.

- Sajnálom, hogy nem éltem itt, és nem lehettem az osztálytársad, aki megállította volna őket.

- Hát ez van - sóhajtotta, de mintha kissé megremegett volna a hangja.

- Köszönöm, hogy elmondtad.

Nem mondott semmit, csak hümmögött egyet. Legszívesebben felálltam volna, és odamentem volna az ágyához, hogy átöleljem.

- Még van valami - szólalt meg nem sokkal később. - A ballagáson... eleresztettem egy galambot.

Más esetben lehet, elröhögtem volna magam, de tudva, hogy ez neki mennyire fájdalmas emlék, inkább ökölbe szorítottam a kezemet.

- Mindenki, aki a közelemben állt, elkezdett vihogni, én pedig megszégyenülten szaladtam a fiúmosdóba. Azt hiszem, nincsenek valami jó emlékeim az általánosról.

- Még szerencse, hogy most már felnőtt vagy, és te választhatod meg, hogy hova mész, és kikkel barátkozol.

- Igen, ennek nagyon örülök, és neked is.

Mondtam volna még valamit, de égett az arcom, amit szerencsére nem láthatott. Ráadásul ezzel könnyeket is csalt a szemembe. Érezni, hogy fontos vagyok, hogy valaki mellettem boldog, csupán a jelenlétemtől, rendkívül megható volt. Aztán már csak a szuszogását hallottam, és örültem, hogy egy lépéssel közelebb kerülhettem hozzá.