Én a lányokat szeretem. Tántoríthatatlanul hittem ebben 22 éves koromig. Csodálom a szépségüket, a könnyedségüket, azt, hogy képesek elvarázsolni minket akár egyetlen pillantásukkal. Igen, még mindig úgy érzem, hogy szeretem őket. Vannak azonban dolgok, melyek felett nem hunyhatok szemet. Az egyik, hogy 23 éves létemre még sosem kerültem kapcsolatba velük, kivéve talán ötévesen, mikor is megcsókoltam az óvodai szerelmem. A másik pedig, hogy másfél éve ráleltem egy fiúra, és sehogy sem megy ki a fejemből.

Az interneten keresztül ismertem meg. Barátokat kerestem, és rátaláltam az egyik oldalon. Ugyanazok a dolgok érdekeltek minket, így azonnal megtaláltuk a közös hangot. Nem láttam róla képet, de a személyisége azonnal megfogott.

Akkoriban elég szűkösen álltam barátok terén, nem mintha most más lenne a helyzet, ezért is próbáltam sokat ismerkedni. Az érettségi után szétszéledtünk, s a falumban, ahova a sors száműzött, nem találtam hozzám hasonlókat. Azt pedig, hogy beutazgassak a városba, nem engedhettem meg magamnak. Így maradt ez a megoldás. Tudtam, hogy nem elégítheti ki az igényeimet: az összeröffenéseket, a közös élményszerzést, de a körülöttem élő boldog fiatalok láttán egyre jobban rám telepedett a magány. Így hát az ismerkedés megkezdődött.

Nem tudom, mikor kezdett el fontosabbá válni számomra, de megtörtént. Az egyik pillanatban csak semmiségekről fecsegtünk, a másikban már az is zavart, ha egy nap nem beszélhettem vele. Úgy éreztem, végre igazi barátra leltem. Vele megosztottam mindent.

Elmeséltem neki, hogy egyedül élek az apámmal, mert édesanyám a születésemkor meghalt. Hogy nincs testvérem, s talán most ezért is vagyok olyan magányos, mert nem tudom kinek kiönteni a szívem. Fordulhatnék apámhoz, de egy „Ez nem férfihez méltó" mondattal biztos elküldene. Nem azért mondom, jó apa. Felnevelt egyedül, nem ivott, nem tört meg, büszke vagyok rá, de a lelki dolgok nem az erőssége. Támogatott, szeretett, de egy ponton túl már nyálasnak tartotta a bensőséges viszonyt. „Ez a nők feladata" – hangoztatta mindig, s beült foteljába, hogy megnézzen egy újabb meccset.

Ő is elmesélte, hogy a szülei már régebben elváltak. A bátyja pedig, aki velem egyidős, már érettségi után elköltözött, hogy szabadon élhessen. Anyja keményen dolgozott, hogy segítse őt anyagilag az egyetem miatt, így, mikor otthon volt, egymagában, ő sem érezte felhőtlenül boldognak magát. Mivel nap mint nap beszéltünk, kezdtem elhinni, hogy kezdek végre valaki számára fontossá válni.

Azt, hogy tartós kapcsolata van, az elejétől fogva tudtam. De, mert csak a hétvégét töltötték együtt a nagy távolság miatt, először ez sem zavart. Aztán a kétség a szívembe férkőzött. Pár elejtett mondata után, miszerint a hétvégéket mindennél jobban várja, már nem is tartottam magam olyan fontosnak. Hiába nyílt meg nekem egy kissé, úgy éreztem, csak hézagpótló vagyok. Egy figyelemelterelés, amellyel kiküszöböli magányosabb hétköznapjait, hogy utána boldogan vesse bele magát barátnője karjaiba, magamra hagyva engem. Először csak az zavart, hogy én igaz barátomnak tekintettem őt, ő pedig csupán egy közelebbi ismerősnek, de aztán az érzéseim kezdtek megváltozni.

Ahogy közeledtek a hétvégék, úgy mardosta lelkem a féltékenység. Gyötört a tudat, hogy mit csinálhatnak. Számtalanszor képzeltem el, hogyan teszi végre a magáévá azt a lányt, ahogy évek óta mindig. Hogyan csókolhatják egymást ölelkezve, vágytól izzó testtel, és ez egy idő után egyre jobban felkavart.

Tudtam, hogy nem vagyok meleg, hiszen még mindig érdekeltek a lányok, de úgy éreztem, benne megtaláltam a lelki társam. Ezért is fájt annyira, hogy ő mindenkinél fontosabbá vált számomra, én pedig neki nem. Nem akartam nyálas lenni, vagy ilyesmi, de jólesett volna, ha másnak nem is, legalább a barátjának tekint.

Nem tudom, hányszor akartam vele megszakítani a kapcsolatot, hogy ne érezzem magam olyan szörnyen, de mikor ismét hazaért és beszéltünk, már nem volt szívem megtenni.

Aztán a magány túlságosan is magába szippantott. Beköszöntött a tavasz, a szerelem időszaka, és én ismét egyes egyedül vágtam neki. A körülöttem lévő csókolózó, boldog párok majdnem a halálba taszítottak. Régen ez sosem zavart. Persze, akkor még hittem, hogy nekem is lesz valakim. Azonban a sors ezt nem engedte. Először azt hittem, a kinézetem miatt, ám most már biztos vagyok benne. Jó, hát én is tudtam, hogy csúnya vagyok, de próbáltam nem tudomást venni róla. El akartam hitetni magammal, hogy mikor nem várom, betoppan egy lány az életembe, aki elfogad ilyennek, és akkor minden rendben lesz. De az a lány sose érkezett meg.

Ha régen az osztálytársakkal elmentünk szórakozni, mindig én voltam az, akinek nem akadt partnere, pedig egyedül én tudtam valamicskét táncolni. Valószínűleg anyámtól örököltem, apát csak kapálózni láttam.

Azon a hétfőn izgatottan vártam, hogy feljöjjön, ahogy szokott, hazaérkezése után. Mikor rám írt, teljesen felvillanyozódtam, aztán jött a hír, az egész hetet ott tölti a barátnőjénél, mivel szünet van. A szívem fájni kezdett. Nem volt elég, hogy el kellett viselnem azt a sok szerelmest körülöttem, még róla is le kellett mondanom, mert ő is azzal volt, aki számára a legfontosabb.

Megírtam neki, hogy a héten nem jövök fel, hiszen úgyis mindegy, vagyok-e vagy nem. Egy nagy semminek éreztem magam, aki senkinek sem fontos. Nem értette, miért viselkedem furán, de nem akartam elárulni neki, mennyire rosszul érzem magam. Így magamba zárkóztam, s nem járt más a fejemben, csak a halál. Olyan közel voltam ahhoz, hogy véget vessek az életemnek, hogy szinte éreztem a halál leheletét az arcomon. Teljesen elkábított. Elhitette velem, hogy senki nem szeret, és nyugodtan csatlakozhatok hozzá a túlvilágra tartó járaton. És mégsem voltam rá képes. Gyáva nyúlként viselkedtem, aki megijedt a fájdalomtól, s attól, hogy a létezése értelmét veszti.

A másik héten elmeséltem neki, mit akartam tenni. A legjobb barátomnak tekintettem, így nem állt szándékomban eltitkolni előle. Teljesen ledöbbentette a hír, s az is, hogy szerintem én egy senki vagyok számára. Elmondta, rég beszélgetett már olyan jókat, mint velem, hogy a tanulás után teljesen ellazítja, mikor olvassa a soraimat. Kissé megkönnyebbültem, de teljesen nem jöttem rendbe. S ekkor felajánlotta, mi lenne, ha a nyár beköszöntével, mikor már neki se lesz suli, meglátogatna.

Ez a hír teljesen felvillanyozott. Több mint 300 kilométerre lakott, így az, hogy végre láthatom, beszélhetek vele személyesen is, mérhetetlen boldogsággal töltött el. Ekkor kezdődött a másik dilemmám.

Tudva levő, mi mindig szegények voltunk. Apám egy gyárban dolgozott húsz évig, de két éve, létszámleépítés miatt, elengedték. Mindig is egy kicsinyke házikóban éltünk, amelyre még a betörők se néztek rá, olyan lepusztult volt. Talán azért nem hoztam haza egyetlen régi barátomat se. Szegények voltunk, de elfogadtam, legalábbis azt hittem.

Olykor azonban elfogott az irigység, hogy mások milyen menő ruhákban járnak, nekem pedig apám régi gönceit, jobbik esetben, túrkálókban szerzett olcsó ruhákat kellett viselnem. Még azt is túléltem, hogy szinte semmit nem kaphattam meg, amit a korombeli fiatalok.

Azt már nehezebben viseltem, hogy hónap végére még kenyérre se maradt pénzünk, így éhezve kellett suliba mennem, amit alig tudtam leplezni. Szerencsére a gyomrom épp szünetekben korgott, mikor kimentem a mosdóba. Nem épp a legszebb emlékeim voltak.

De megtanultam értékelni a pénzen nem megvehető dolgokat; a felhőket, a szivárványt, a friss levegőt és megannyi csodálatos és szemkápráztató jelenséget. Nekem nem maradt más, csak ezek.

A helyzet javulni látszott, mikor két évvel ezelőtt munkát kaptam. Azonban az se tartott fél évnél tovább. Első és egyetlen munkahelyem volt. Az első fizetésemből, 21 évesen, vettem egy lassú, de olcsó számítógépet. Mindig áhítoztam egyre, de sose engedhettük meg magunknak. A többiből pedig vagy kifizettük a felhalmozódó számlákat, és végre kedvünkre lakmározhattunk, vagy félretettem, hogy például most, mikor még mindig nincs munkánk, eléldegéljünk.

Ezek után, gondolom, érthető, miért is kezdtem el félni, miként fog reagálni, ha eljön. Tudtam, hogy jól él, és nem szenved hiányt semmiben, hiszen az apja is támogatja anyagilag. Figyelmeztettem, hogy szegény vagyok, de hiába próbáltam elmagyarázni, mi is ez valójában, ő nem volt képes megérteni. Biztosított arról, hogy ez nem számít, ő ennek ellenére is a barátom. Nyugodjak meg, ő így is elfogad. Ám én ebben cseppet sem voltam biztos.

Mivel hosszabb távú munka nem akadt, így eljártam napszámba. A ház enyhén romos állapotban volt, ezért szerettem volna legalább egy kicsit felturbózni. Egy alapos festés igazán jót tett volna neki, hiszen vagy húsz éve nem volt festve, s a falakról szinte már teljesen lekopott a régi színük.

Mindennap korán keltem, megreggeliztem, s munkába álltam, míg lehetett. Esténként, akár egy hulla huppantam le rozoga ágyamra, de nem érdekelt. Megtettem, mert ő jött, mert lassan egy év után látni akartam. Szemtől szemben akartam állni vele, a szemeibe nézni, üdvözölni, átölelni... S ekkor kezdődtek az álmok.

Habár sose láttam, kezdett egyre többször megjelenni bennük. Először csak sima, természetes álmok voltak. Találkoztunk; körbevezettem a falumban; megláttam a barátnőjével, habár ez inkább rémálomnak illett be. De aztán... Egy csók...

Semmi jelét nem vettem észre magamon, hogy beleszerettem volna, hiszen én is fiú vagyok, apám pedig belém nevelte, hogy a másság nem elfogadható, de az a csók meglepett, mert nem viszolyogtam tőle. Ő kezdeményezte, nem én, s nem is volt több egy szájra puszinál, de mégis úgy beleivódott az emlékezetembe, mintha nem csak álom lett volna ez az egész, hanem valóban megtörtént volna. Napokig rágódtam ezen. Rengeteget tépelődtem, mit is érzek, s egyre bizonytalanabb lettem. Fontos volt számomra, nagyon is, de nem tudtam, vajon ez szerelem-e. A furcsa álom furcsa gondolatokat szült. Annak ellenére, hogy tudtam, barátnője van, fantáziálgatni kezdtem. Elképzeltem, mi lesz, ha eljön.

Ha elalszik, talán megsimogathatnám, legalább az arcát. Megcirógathatnám haját, vagy füleit. Aztán esetleg az ajkaira simulok, akár Csipkerózsikának, de ő nem ébred fel, s én lejjebb kezdem el csókolgatni. Először csupán a nyakát, majd a mellkasát. Ezek a képek az első pár alkalommal megrémisztettek, de a napok teltével egyre jobban megtetszettek.

Aztán jött az az álom, mely után végképp nem tudtam napirendre térni magam felett. Csupán pár másodpercnek tűnt az egész, de olyan intenzív volt, hogy szinte sokkolt. Nem tudom, miért, de abban az álomban a magamévá tettem őt. Csak arra emlékeztem, hogy egyik kezemmel mellkasát szorítom, míg hátulról belé lököm magam. Még napok múlva is élénken élt bennem az a kép, s, rémületemre, teljesen felizgatott. Próbáltam elfojtani, de minduntalan erre élveztem el. Szerencsére egy apró szobácskában aludtam, távol apáétól, így ő semmit nem vett észre ebből. Az önkielégítést még elnézte volna, biztos ő is csinálja, de ha a fülébe jutott volna, kire élvezek el nap mint nap, azonnal kidob a házból.

Így telt el a tavasz, s beköszöntött a forró nyár. Egy hét volt még hátra, de én már tűkön ültem. Az órákat számoltam, mikor láthatom meg. A kis házikót, háziasszonyhoz méltóan, habár ez erős túlzás, kitakarítottam, hogy legalább azon ne látszódjon annyira, mennyire csórók vagyunk. A szobámat és a konyhát kifestettük, s némi életet leheltünk a házba. Elégedett voltam magammal. Habár tudtam, ez közel sem lesz elég, megtettem, ami tőlem tellett. Az utolsó napon bevásároltam annyi ételt, ami hármunknak elég, s izgatottan vártam az érkezését.

Mikor leszállt a vonatról, nem hittem a szemeimnek. Fekete, tüskés haja, s égszínkék szemei teljesen rabul ejtettek. Álombéli énje még a közelébe se ért szépségének. Sosem néztem meg se a fiúkat, se a férfiakat, de ő teljesen megbabonázott. Nem volt mit tenni, már csak színlelhettem az érzéseim, nehogy rájöjjön bármire is.

Lassan, mint akit megigéztek, felé botorkáltam, s a kezemet nyújtottam, de ő nem fogadta el. Úgy, mintha egy régi barátot üdvözölne, átölelt. Habár azt hittem, ez lehetetlen, lassított felvételként érzékeltem mindezt. Aztán megkövülten álltam. Még annyira se volt eszem, hogy felemeljem a karjaim, s viszonozzam az ölelést. Ilyet még álmodni sem mertem. Olyan melegség öntött el, hogy szinte már égette a belsőm. A szívem gyors kalapálásba kezdett, s észre sem vettem, hogy zihálok. Csak arra eszméltem fel, hogy elhúzódik, és rákérdez, jól vagyok-e, mert furcsán veszem a levegőt, s ekkor, biztos vagyok benne, hogy elpirulva biztosítottam, minden rendben, csak meglepett a közvetlensége. Aztán rám mosolygott, s ekkor nem tagadhattam tovább, fiú létére teljes szívemből beleszerettem.

Éreztem már hasonlókat fiatalabb koromban, de azok ártatlan, plátói szerelmek voltak. Ez viszont olyan intenzíven kerített hatalmába, hogy kedvem lett volna azonnal megcsókolni ott, mindenki előtt. Aprókat csíptem karjaimba, hogy figyelmeztessem magam, milyen őrültségekről képzelődök, és milyen szörnyű következményekkel járhatna egy ilyesféle tettem. Elveszíthetem őt, a barátságát; pletykálni kezdenek a faluban... Így is nehéz volt elviselni a folytonos kérdezősködést, hogy mikor nősülök már meg. Még az a szerencse, hogy a szüzességem nem tudják lecsekkolni, mert akkor arról folyna a pletyka hetekig.

Égő arccal indultam el házikónk felé. Az úton mindenki minket nézett, szinte szenzációnak számítottunk. A szépség és a szörnyeteg. Habár, azt hiszem, Quasimodo-ra jobban hasonlítok, csupán a púp hiányzik.

Egész végig ő beszélt. Máskor mindig én voltam, aki ódákat zengett és órákig áradozott bármiről. Jó volt látni, mennyire feloldódik mellettem. Férfias, ám egyben lágy hangja zene volt füleimnek. Nem hittem, hogy valaha így fogok érezni a saját nemem egyik képviselője iránt.

Mikor megérkeztünk a rozoga fakerítéshez, megdöbbent. Próbálta leplezni, de láttam rajta. Én előre szóltam... Mikor megszokta a látványt, mosolyt erőltetett arcára, s elindult a kapu felé.

Az apával való találkozás nagyon jól sikerült. Úgy látszott, teljesen meglepte, hogy a fiának ilyen helyes barátja van. Miután lezajlott a bemutatkozás, a szobámba kísértem. Tudtam, hogy a méretét kifogásolni fogja, de legalább ennyivel közelebb érezhettem magamhoz.

A szobám egy 3x4-es kis helyiség volt. Mindössze egy ruhásszekrény, egy heverő, egy kis íróasztal, rajta a gépemmel, és egy könyvesszekrény fért el benne. A könyveket még édesanyám hozta magával a szülőfalujából, mikor ideköltözött. Mindet elolvastam, legalább négyszer-ötször. Míg ezeket bújtam, egy halvány köteléket éreztem közöttünk, mintha a lelkünk összekapcsolódott volna.

A gardrób nem volt nagy, nem is kellett annak lennie. Az a kevés ruha bőven elfért benne, amim volt. Persze, a tavasszal megkeresett pénzemből vettem egy-két pólót, hogy ne lásson folyton elnyűtt, szakadt göncökben. Nem akartam menőnek tűnni, vagy felvágni, csak nem szerettem volna szégyent hozni rá. Habár a falubeliek tudták, hogyan élünk, de elviselni, hogy a barátod szegény, mialatt te jól élsz, nem egyszerű. Ezért is vártam azt a pillanatot, mikor feláll, s azt mondja, nem bírja itt tovább, és hazamegy.

Fáradtan ült le az ágyra. Látszott rajta, hogy kissé megviselte a többórás vonatozás. Azt akartam, hogy pihenjen, de ő szerette volna, ha körbekalauzolom a faluban, és megmutatok neki mindent. Ebéd után sort kerítettünk rá.

A falusi életre egy szó létezik, unalmas. Ez a miénkre teljesen igaz volt. Nem épült bevásárlóközpont, mozi, színház. Nem volt itt semmi. A gyerekek az utcákon játszottak vagy bicikliztek, autó veszélye nem igazán fenyegette őket. A felnőtteknek, ha nem dolgoztak, a kertben, az udvaron mindig akadt munka. Szórakozni csak a horgászok tudtak. A falu mellett volt egy tavacska, melybe még réges-rég halakat telepítettek. Apával számtalanszor jártunk oda. A nyugalom teljesen átjárt ilyen alkalmakkor. Csak ültünk, fogtuk a botot, és vártuk, mikor lesz kapás. Közben a bárányfelhőket figyeltem, s próbáltam kitalálni, milyen formát öltenek. Amit fogtunk, természetesen visszadobtuk. Nem az élelemért csináltuk, hanem az élvezet kedvéért. Élmény volt kifogni egy-egy nagyobb halat, és ezt másoknak is meg akartuk adni.

Mikor meglátta a tavat, elámult. Megigézve állt percekig, engem pedig ő bűvölt el, de teljesen. Őszinte, ártatlan reakciói melengették a szívem. Megígértem, az egyik napot itt töltjük, ha neki is megfelel.

Aztán elmentünk teljesen az erdőig. A falvak elengedhetetlen tartozéka a sűrű, hatalmas fákból álló erdő. Még nyáron is oltalmat ad a nap sugarai ellen, és szórakozást nyújt gyereknek, felnőttnek egyaránt. Örömmel láttam, hogy ez is elnyeri tetszését. Gondoltam, a többemeletes házak után tényleg üdítő lehet ennyi fát látni.

Mikor indulni készültünk hazafelé, meglepő dolog történt. Az egyik fa törzse mögül picinyke őzgida leskelődött ki. Ritka eseménynek számított, hogy idáig merészkedtek, mivel féltek az emberektől. Néha lehetett látni egy-egy futkározó példányt, persze csak távolról. Mintha minket figyelt volna. Percekig csak álltunk mozdulatlanul, csendben, nehogy elriasszuk. Olyan volt, mintha csak azért jött volna közel hozzánk, mert látni akarta szeretett barátomat. Erre a gondolatra elmosolyodtam. Aztán néhány biciklis hangosan nevetgélve közeledett felénk, s az őzike elfutott, a varázslat azon nyomban elillant, de nyomott hagyott a szívünkben.

Mire hazaérkeztünk, a nap már nyugovóra tért. Összedobtam egy egyszerű vacsorát, s hármasban elfogyasztottuk. Aztán elment zuhanyozni. Addig elhoztam apa szobájából a fotelágyat, s szétszedtem. Két kockából és egy fejtámlából állt, amit, ha egymás után letettél, kitett egy egyszemélyes matracot. Nem sokszor aludtam rajta, de tudtam, kényelmes lesz. Az ágyat neki szántam.

Mikor belépett, elakadt a lélegzetem. Derekán egy szál törölközővel libbent be. Enyhén izmos felsőtestén még vízcseppek csillogtak. Nem akartam, de az alsó felem életre kelt. Szemlesütve felálltam, lejjebb húztam hosszú pólóm, s kisiettem zuhanyozni. Hálát rebegtem, hogy csak hideg vizünk volt. Nem akartam elárulni, hogy csupán egy embernek való meleg vizet tudunk biztosítani. Apa és én már úgyis hozzászoktunk.

Még percek múlva se lohadt vágyam, ezért kénytelen voltam rásegíteni kicsit. Ahogy mozgattam a kezem, csak ő járt a fejemben. A teste, mely már az első nap felizgatott. Féltem, milyen hatással lesz még rám.

Mikor visszatértem, meglepődve vettem észre, hogy a fotelágyon fekszik. Próbáltam rábeszélni, hogy használja az ágyam, de ő visszautasította. Megnyugtatott, neki az is tökéletesen megfelel.

Leoltottam a villanyt, s lefeküdtünk. Egyikünk se bírt elaludni. Neki bizonyosan meg kellett szoknia az új helyet, nekem pedig le kellett hűtenem mind magamat, mind a gondolataimat. Így, hogy fél méterre feküdt tőlem, elég nehéznek tűnt, mégis sikerült.

Másnap fáradtan ébredtem. Az álom, melyben a magamévá tettem, visszatért. Nem csoda, hogy álló férfiassággal másztam ki az ágyból. Még szerencse, hogy hozzá voltam szokva a korán keléshez, így észrevétlenül osonhattam ki könnyíteni magamon, újból.

Mire felkelt, már elkészítettem a rántottát három személyre, amihez pár virslit is főztem. Örültem, hogy ízlik neki. Nem voltam valami nagy szakács, csupán pár dolgot tanultam meg az anyától ránk maradt szakácskönyvből. Habár ehhez tényleg nem kellett sok tudomány, csak odaégetni nem volt szabad. Az első alkalmakkor sikerült megtennem.

A napot beszélgetéssel töltöttük. Mesélt az anyjáról, hogy mennyire féltette elengedni, mivel sosem járt még faluban. Mondta, hogy a bátyja jobb állást kapott, és új barátnője lett. Aztán megemlítette Őt. Nem akartam róla hallani. Végre együtt voltunk, nem szerettem volna, ha így, látatlanban is, közénk áll, mégis sikerült neki. Mutatott róla egy fényképet. Mit ne mondjak, tényleg gyönyörű volt. Dehát egy herceghez egy hercegnő dukál, nem pedig egy szörnyeteg. Nem igaz? Szerencsére csak pár percig beszélt róla, aztán elterelődött a téma.

Délután, ahogy az utcákon sétáltunk, pár kölyök focizni hívott minket. Rég nem játszottam már, de reméltem, tehetségem az eltelt évek alatt nem hagyott el. Nem tudom, mi ütött belém, de le akartam nyűgözni. Meg akartam mutatni, hogy annak ellenére, honnan jöttem, én is képes vagyok hihetetlen dolgokra.

A tó és az erdő közötti tisztásra mentünk. Szerencsére egy csapatba kerültünk. Még három 17 év körüli suhanc volt velünk, a másikban csupa 18 éves. A játék elkezdődött, s én teljesen felvillanyozódtam. Rég éreztem magam olyan felszabadultnak. Az első gólom után még jobb kedvem lett. Cseleztem, ahol csak lehetett, bevetettem pár trükköt, melyeket még a suliban tanultam. A fiúk elképedve néztek rám. Négy év telt el, s még mindig jó voltam benne. Ha tehettem, átpasszoltam neki, hogy ne csak rajtam legyen a hangsúly. Habár nem volt olyan tehetséges, egy gólt sikerült összehoznia a végére. Ekkor boldogan vetette magát a nyakamba.

Hazafelé be nem állt a szája. Jobb karjával átölelt, bal kezével pedig összeborzolta hajam, s közben az eseményeket mesélte el újra és újra. Teljesen lenyűgözte ez az egész, sőt, még én is. Ahogy azt ecsetelte, milyen profin mozogtam, szinte fülig pirultam. Nagyon jólestek a szavai. Rég dicsértek már meg.

A vacsorát szinte percek alatt bekebelezte. Úgy tűnt, a foci teljesen kifárasztotta. Aztán ismét következett a zuhany. Előre féltem, mi fog történni, így, mikor belépett, nem néztem rá. Gyorsan kisiettem leszegett fejjel, s következhetett a hideg zuhany. Szerencsére nem ágaskodott fel semmi, legalábbis, míg be nem léptem a szobámba.

A nap végére a meleg alig adott alább, így ő, nem pólóban, ahogy előző este, hanem félmeztelenül, egy szál boxerben feküdt a fotelágyon. Szemei csukva voltak, keze lapos hasán. Azt hittem, alszik. Aztán észrevehette, hogy az ajtó nem záródott be, így kinyitotta szemeit. Rám nézett, és bennem fellángolt a tűz. Egyetlen lépés választott el attól, hogy rávessem magam. Olyan kívánatosan nézett ki, hogy elfelejtettem szinte mindent, csak ő létezett és én, abban a picinyke szobában összezárva.

- Jól vagy? – nézett rám aggódva.

Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit mondjak, sőt, mit tegyek. Ilyen állapotban nem lehettem mellette. A tűz már mardosott és életre keltette alsó felem. Nem akartam, hogy meglássa. Féltem, ezzel örökre elveszíteném.

- Hé, valami gond van? – ült fel, mire én hátrahőköltem. Ha közelebb lépett volna, ha megérint, nem tudtam volna fékezni magam. Letámadtam volna, ha akarja, ha nem.

- Nincs – nyögtem ki gyorsan, aztán megfordultam. – Csak elfelejtettem megmosni a nyakam – s kisiettem. Ennél hülyébb indokot ki se találhattam volna, de abban a percben nem tudtam gondolkodni. A tekintete megbabonázott. Úgy éreztem, még egy hideg zuhany nem fog megártani.

Mire visszatértem, elszenderedett. Hálát rebegtek ajkaim, amiért nem kellett vele beszélnem. Nem tudtam volna mit mondani. Reggel úgy tettem, mintha mi sem történt volna, ő pedig nem mutatta jelét, hogy mély nyomot hagyott volna benne az esti dolog.

A napot a tó mellett töltöttük. Elkértem apa botját, hogy az enyémet ő használhassa. Nem tudott pecázni, így nekem kellett megmutatnom, mit hogyan kell. Számtalanszor nevettem el magam, nem rossz szándékból, mikor nem sikerült bedobnia a csalit, helyette beleakadt a csalistáskába, vagy a hátunknál elterülő gazba. De, amint sikerült megcsinálnia, felvidult. Ültünk egymás mellett, s az eget figyeltük. Keveset beszéltünk, mégis meghittnek éreztem az órákat, melyeket együtt töltöttünk.

A nagy meleg után jólesett a hideg zuhany. Az persze nem, hogy ismét kísértésnek leszek kitéve, de nagy szó az akarat. Szerencsére pólóban, s rövidnadrágban feküdt a hasán. Úgy tűnt, még nem akart elaludni, mégis elnyomta az álom. Közelebb léptem hozzá. Figyeltem izmos combját, s arra eszméltem fel, hogy tenyerem pár milliméterre van tőle. Megijedtem, s behuppantam az ágyba. Az persze nyekergett egy nagyot, de mikor ő álmosan hozzám szólt, már alvást színleltem.

Az utolsó napra nem terveztem semmit. Mindegy, mit csinálunk, ha vele lehetek. Bármennyire is próbáltam boldognak tűnni, folyamatosan mart belém a bánat. Nem akartam, hogy hazamenjen. Nem akartam elengedni. Legszívesebben magamhoz láncoltam volna, de tudtam, ez lehetetlen.

Újra bebarangoltuk a helyeket, ahol jártunk. A fák nyújtotta árnyékok között sétálgattunk, de nem láttunk egyetlen őzet sem. Felidéztük a legszebb pillanatokat, s nagyokat nevettünk.

Este nem tudtam elaludni. A gondolat, hogy most alszik mellettem utoljára, megrémisztett. Tenni akartam valamit, bármit. Lassan feltápászkodtam, s letérdepeltem mellé. Békésen aludt. Ujjaim önkéntelenül simították meg arcát. Olyan puha volt a bőre, hogy megborzongtam. Nem mozdult meg, szuszogott tovább. Aztán lágyan cirógatni kezdtem fülét. Elöntött a forróság. Hüvelykujjammal végigsimítottam alsó ajkán. Nem bírtam tovább. Ha mást nem is, legalább egy csókot szerettem volna.

Felé hajoltam. Éreztem, ahogy a lehelete csiklandozza arcomat. Óvatosan közelítettem, behunytam szemeimet, s rátapasztottam számat. A szívem szinte kiugrott a helyéről. Nem mozdult, ezt jó jelnek vettem, így egy picit ízlelgethettem ajkait. Nem tudtam, hogyan is működik ez pontosan, de biztos voltam, hogy ez igazibb csók, mint az óvodai volt. Tudtam, be kell érnem ennyivel, így elhúzódtam.

Ekkor rémültem csak meg igazán. A szemei... nyitva voltak, és rám szegeződtek.

Egyetlen szót tudtam kiejteni:

- Sajnálom.

Nem kiabált rám, nem lökött el. Mintha mi sem lett volna természetesebb annál, hogy egy fiú megcsókolja.

- Szeretlek – csúszott ki a számon, mielőtt fékezhettem volna nyelvem.

- Én is szeretlek... - suttogta.

- Mint egy barátot – mondtam ki azt, mit ő nem tudott.

- Fontos vagy nekem – közölte, miközben felült. – Több vagy nekem, mint egy barát.

- Akkor mi a gond? Talán túl csúnya vagyok? Ezt én is tudom.

- Ne beszélj hülyeségeket! – fogta meg a kezem. – Nem vagy csúnya. Ritka az olyan tiszta szívű ember, mint te.

- Akkor? – s egyből beugrott. – El is felejtettem – sóhajtottam, majd lesütöttem szemeimet. Ekkor olyan történt, amire nem számítottam. Magához húzott, s az ajkaimra tapadt. Ezt közel sem éreztem olyannak, mint az előzőt. Szenvedélyes volt, vágytól izzó. Meglepetésemre a nyelve a számba hatolt. Megborzongtam. Ilyen hát a nyelves csók. Nem akartam leállni, a testem többre szomjazott, és éreztem, én se vagyok számára közömbös, mégis elhúzódott.

- Több vagy nekem, mint egy barát, de... őt most mindennél jobban szeretem – motyogta.

- Tudom – fordultam el szomorúan, s átültem az ágyamra, majd lefeküdtem. – Köszönöm – mondtam neki, miközben ujjaim a számat érintették, s habár testem tüzelt a vágytól, szívem ezer darabra hullott szét.

A reggeli csendben telt el. Apa egy kissé furcsállta, de biztos betudta az elválásunk okozta rosszkedvnek. Utána összepakolt, s kikísértem az állomásra. Mielőtt beért a vonat, összeborzolta hajam, s magához húzott egy ölelésre.

- Legközelebb rajtad a sor – kuncogott. – Már alig várom.

- Én is – sóhajtottam.

- Jó volt veled – szorított meg még jobban. – Ne haragudj rám! – motyogta.

- Nem haragszom.

- Ha hazaérek, azonnal írok.

- Rendben – válaszoltam monoton hangon.

- Szeretlek – suttogta, s ez még jobban fájdította szívem.

- Én is.

Csak akkor engedtem szabadjára könnyeim, mikor a vonat elindult. Nem akartam, hogy lássa, mennyire összetörök. Egy év, és én megyek el hozzá...

Azóta fél év telt el, és nekem még mindig azon a csókon jár az eszem. A kapcsolatunk nem romlott meg, sőt, erősebbé vált, és én jobban szeretem, mint valaha, habár ezt nem mondtam el neki. Ők még mindig együtt vannak. Tudom, hogy nem fognak szakítani, én mégis arra várok, hogy ez megtörténjen, s, hogy ő végre az enyém legyen. Ha kell, életem végéig várni fogok rá.

Vége