Égett az arcom. A fájdalom lüktetve szaladt végig újra és újra a testemen, könnyeket csalt ki a szememből, de nem érdekelt, mekkora pofont kaptam. A szívem kínzóan szorított, rettegtem, mi történhetett Atissal.

Anyám üvöltve rontott be a lakásba, a varázserejével lökte el tőlem Atist. Csak a puffanást hallottam, valami összetört, aztán jött az ütés. Állatias morgás hasított a levegőbe, amit reccsenések, egy számomra ismeretlen varázsige és egy nyüszítés követett. Könyörögtem anyámnak. Zokogva kérleltem, hogy hagyja békén Atist, de éveknek tűnő másodpercek teltek el, mire újra csend lett. És ez csak még jobban felzaklatott. Nem tudtam, mit tett Atissal, de azok után, amit apával csinált, csak rosszra tudtam gondolni.

Az elmém kiürült. A szívem elhalkult, mintha pár pillanatra megállt volna a félelemtől. Remegve vártam, hátha hallok még valamit. De csak anyám halk szentségelését és csörömpölést hallottam, mintha elkezdte volna összeszedni, amit a kiabálás alatt eltört.

– És persze, hogy itt kellett hagynia egy halom szőrt...

Az a mondat végre felébresztett a sokkból. Felforrt a vérem a düh és a félelem keverékétől, miközben lemásztam a kanapéról.

– Mit csináltál vele? – Üvöltve szóltam anyámhoz, ő viszont csak frusztráltan sóhajtott, mintha itt velem lett volna baj.

– Higgadj le! Kapott egy kis sokkolást, aztán nyitottam neki egy kaput, hogy bárhol legyen, csak ne a közeledben. Inkább örülj, hogy nem átkoztam meg úgy, mint apádat!

– Miért nem tudod hagyni, hogy éljem az életem?

– Mert ha rád hagyom, ilyen mocskokat szedsz össze. Tisztes boszorkány rá sem nézne egy ilyen kutyára.

– És ha én nem akarok tisztes boszorkány lenni? Olyan fiúval akarok lenni, aki boldoggá tesz, és Atis ilyen. Miért fáj neked ennyire, ha boldog vagyok?

– Rühes korcsokat akarsz a világra hozni, kislányom? – Már ő is emelt hangon kérdezett vissza, mintha bármilyen joga lenne haragudni rám.

– Semmit nem akarok a világra hozni! – Patakokban folytak a könnyeim, a hangom remegett, ám ezúttal nem akartam meghátrálni. – Miért nem tudod ezt végre felfogni? Nem fogok hozzámenni egy boszorkánymesterhez sem, és végképp nem fogok gyerekeket szülni csak azért, mert te rajtam keresztül akarod kiélni magad.

– Kötelességed tovább vinni a vérvonalat, és erős gyerekeket...

– Teszek rá! Én boldogan akarok élni, és úgy, ahogy nekem jó, nem pedig úgy, ahogy te elvárod tőlem.

– Márpedig, amíg az én házamban élsz, és én etetlek, azt fogod tenni, amit én mondok neked! – Indulatosan megragadta a csuklómat. Erősen szorított, én viszont nem adtam meg neki azt az örömet, hogy jelét adjam a fájdalomnak. – Felneveltelek, nem tettem veled semmit, amikor megnyomorultál, mindent megteszek, hogy jó férjet találjak neked. És így hálálod meg? Beengedsz egy rühes kutyát az otthonomba. Kis híján összemocskolod a kanapét azzal a koszos döggel. És akkor még van bőr a képeden visszabeszélni nekem?

– Nem szabadultál meg tőlem, amikor egy baleset miatt megvakultam. Mekkora hős vagy... – nevettem cinikusan. – Végül is, nehéz lehetett úgy anyát játszani, hogy sosem szeretted egyik gyerekedet sem. Nem is sikerült neked soha.

Újabb pofont kaptam, ám a fájdalom helyett már csak dühöt éreztem. Szívem szerint ott helyben megátkoztam volna, hogy soha többé ne tudjon megszólalni vagy megmozdulni, de sosem tanulhattam meg semmilyen átkot. Talán pont azért, hogy magát védje, ha egyszer valamelyikünk mert a sarkára állni ellene.

Halk, zümmögő hang ütötte meg a fülemet.

– Megmutatom én neked, milyen az, amikor nem vagyok kedves veled!

Meglökött. Túl hirtelen történt, nem tudtam felkészülni rá. Halk nyögés szakad ki a torkomból, ahogy a könyököm valami keménynek ütődött, a tenyerem pedig érdes felületen csúszott. Aztán a búgó hang megszakadt.

Egész testemben remegtem, a fogam össze-összekoccant. Alig pár másodperc alatt átfagytam a hidegtől. Nem tudtam, hová kerültem, de abban biztos voltam, hogy az utcán feküdtem a kemény betonon. Anya képes volt az otthoni ruháimban, cipő és kabát nélkül átlökni egy kapun a hideg éjszakába.

Reszketve ültem fel. Féltem. Nem tudtam, hová mehetnék, kitől kérhetnék segítséget, egyáltalán merre induljak. Még a botomat sem dobta utánam, Mák jelenlétét sem éreztem, és kaput sem tudtam úgy nyitni, hogy nem tudtam, hová kerültem. Teljesen egyedül maradtam.

Egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán egy helyben maradhatnék, aztán valaki csak megtalál. De aztán jött a szél, minden szőrszálam égnek állt, és rájöttem, előbb fagnék meg, mint kapnék segítséget. Hiszen autókat sem hallottam a közelben, lépteket pedig még annyira sem.

Minden erőmet összeszedtem, majd tapogatózni kezdtem magam körül. Bármerre nyúltam, csak az érdes betont éreztem. A tenyerem lüktetve jelezte, hogy csak a hidegnek köszönhettem, hogy nem érzem a fájdalmat, amit az eséskor okozott horzsolás éreztetne velem. Kövek szúrták a bőrömet, a másik karomon pedig ragadt a bőr a könyökömnél.

Amint találtam egy falat, azonnal feltápászkodtam. Lehetőségek híján az épület mentén indultam el, de csak lassan tudtam haladni. Apró lépéseket tettem; nagyon odafigyeltem, nehogy nekimenjek valaminek, ám még is sikerült beleakadnom valamibe. A hidegtől gyenge lábam megadta magát. A térdemre estem, és hiánya kaptam azonnal magam elé a kezemet, csak azt értem el vele, hogy a korábbi horzsolás még inkább felnyíljon. A vérem melege másodpercek alatt eltűnt, helyét még erősebb fagy vette át. Ráadásul alig mehettem pár méternél messzebb a kiindulási pontomtól. Kezdtem úgy érezni, jobb lenne feladni az egészet, és visszamenni oda, ahonnan indultam. Elvégre szemét szagát éreztem, vagyis talán találhattam valamit, amivel tüzet lehet rakni, hogy legalább az melegítsen egy kicsit.

Aztán meghallottam egy kétségbeesett nyávogást, a lelkem pedig újra megtelt reménnyel.

– Mák! – Alig kellett megszólalnom, már hallottam is, ahogy folyamatosan nyávogva közelít hozzám.

Leguggoltam, és azonnal magamhoz öleltem őt, amint elért hozzám. A könnyeim ismét útnak indultak. A torkomból egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki, ahogy Mák teste felmelegedett. Egy-két percig még így maradtunk, amíg vissza nem tért az érzékelés az ujjaimba, utána viszont jelzett nekem, hogy mennünk kell, mert ennél többet nem tud tenni értem.

Felálltam, ő pedig a lábam mellé szegődve irányított, merre menjek. Enyhe büszkeség fészkelte be magát a szívembe, mert látszólag magamtól is jó irányba indultam el. Gyűlöltem, ha megfosztottak a botomtól vagy Máktól. Nem akartam tehetetlennek tűnni, ilyen esetekben azonban nem tudtam, mit csinálhatnék. Mindig úgy éreztem, mintha újra és újra átéltem volna a pillanatot, amikor elvesztettem a szemem világát.

Egy idő után Mák kicsit erősebben simult hozzám, ami azt jelentette, kanyarodnom kellett. A kezemet magam elé téve tettem, amit kellett, és ismét fellélegeztem, ahogy a kezembe került egy kilincs. Kinyitottam az ajtót, mire egy halk csilingelés ütötte meg a fülemet, az orromat friss kávé és teafű illata töltötte meg.

– Állatokat nem lehet behozni. – Flegma hang szólt hozzám, talán az egyik pultosnő.

– Bocsánat, csak szeretnék egy kicsit felmelegedni. – Alig hallottam a saját szavaimat, annyira vacogtam, Mák viszont határozottan fújt a nőre.

– A macskát akkor is kint kell hagynia.

– Ő nem macska, és esküszöm, csak a lábamnál lesz.

– Süket vagy, vagy csak ennyire hülye? – kérdezte ugyanazzal az unott hangsúllyal, majd valahonnan halk csörömpölést hallottam. – Ez egy kávézó. Állatoknak itt nincs helye.

– De nélküle nem tudok...

– Mondd, te használod az eszedet, baszki? – Egy másik lány hangját hallottam, mire azonnal elhallgattam. – Nézz már rá szegényre! Csupa vér. – Meglepett, amikor hozzám ért. Az pedig még inkább, hogy az állam alá nyúlva felemelte a fejemet. – Nem te vagy a Farkas Attila párja? Valami Varjú...

– De, én vagyok, Varjas Magdolna.

– Mi a jó ég történt veled? Hol a kabátod? Meg a cipőd?

– Atis átjött hozzám, és anyám meglátta. – Újra folyni kezdtek a könnyeim, amikor felismertem az aggodalmat a lány hangjában, és rájöttem, valószínűleg ugyanabba a falkába tartozik, mint Atis. – Először Atist dobta ki valahova, aztán engem. Azt sem tudom, hol vagyok. Nem tudom, mit csináltam volna, ha a familiárisom nem jön utánam.

– Gyere, ülj le! – Kedvesen a vállamra tette mindkét kezét, majd vezetni kezdett, segített helyet foglalni az egyik asztalnál.

– Meglátjuk, mit szól majd a főnök, hogy beengeded a macskát – motyogott továbbra is flegmán a másik lány.

– Megláthatjuk azt is, mit szól ahhoz, hogy képes lettél volna kizavarni egy vak lányt a vakvezető állata miatt! – szólt vissza Atis falkatársa. – Inkább csinálj neki egy forrócsokit! Teljesen átfagyott szegény.

– Komolyan azt hiszed, van nála pénz?

– Ha nála nincs is, nálam van, úgyhogy vagy nekiállsz, vagy reggel már nem kell visszajönnöd, mert a nagybátyám a tulaj, és kirúgatlak a picsába!

Pár másodpercre csend lett, aztán a nyikorgás alapján, a másik lány morogva leszállt egy székről, és nekilátott annak, amit mondtak neki. Aztán pittyegést hallottam, és pár másodperccel később a vérfarkas lány újra megszólalt:

– Szia. Merre vagy? – Elhallgatott, én pedig halk motyogást hallottam. – A barátnőd nagyjából öt perce esett be a munkahelyemre. Cipő és kabát nélkül, meg tiszta vér szegény. – Ismét várt egy kicsit, hogy meghallgassa Atis válaszát. – Addig lekezelem a sebeit, meg adok neki valami meleget. Vigyázok rá, ne aggódj! Csumi!

Valami koppant az asztalon, amit a lány közelebb tolt hozzám, és óvatosan köré vezette a kezemet. A meleg porcelán egy megkönnyebbül sóhajt csalt ki belőlem, miközben a számhoz emeltem a gőzölgő italt. Egyetlen korty elég volt, hogy a testem belülről kifelé elkezdjen felengedni, ám emiatt azonnal le is kellett tennem a bögrét. A tenyeremet égette a forró anyag, mire a lány kért egy kis türelmet, aztán felállt az asztalról. Nem tudtam, hová megy, de amikor visszajött, azonnal a kezemet kérte.

– Kicsit csípni fog, de muszáj kitisztítanom – mondta kedvesen.

Gondosan kitisztogatta minden sebemet, majd be is kötözte őket. A tenyeremen, a könyökömön, még a térdemen is. Aztán benedvesített egy rongyot, hogy letörölgesse a vért a bőrömről, ahol megérintettem magam a sérült kezemmel.

– Kérdezhetek valamit? – Éppen befejezte az arcomat, mire újra megszólalt, én pedig bólintottam. – Szereted Atist?

– Azt még korai lenne kimondani. – Még a fülem is égett, ahogy belegondoltam, milyen lenne hallani tőle azt a szót, vagy akár kimondani előtte. – De nagyon kedvelem őt.

– Azért dobott ki anyukád, mert Atissal akarsz lenni?

– Igen. Pont randiztunk, és akkor sétált be, amikor meg akartam csókolni Atist. Nagyon nem tetszett neki.

– Hogyhogy neked nem fontos, hogy varázsvérű legyen a párod?

– Apukám normális, én meg szeretnék boldog lenni. Olyan férjet szeretnék, aki szeret engem, és nem csak azért van velem, hogy gyerekeket szüljek neki.

– Nem is tudtam, hogy van köztetek, akinek ez nem számít annyira. – Hangjában sajnálkozás csengett, amit nem tudtam hová tenni. Elvégre nem mondott nekem semmi sértőt, tényleg mindenki ezt hitte rólunk.

– Egyre többen, ahogy telnek az évek, de még kevesen merik vállalni. A kitagadás keveseket érdekel már, de amíg a félvér gyerekekért halál jár, szerintem alig lesznek páran, akik ellentmondanak a Rend hülyeségeinek.

– És te hogyhogy...

– Dolli! – A csengés mögött egy mély hangot hallottam, amiről azonnal tudtam, hogy Atishoz tartozik.

Késlekedés nélkül felálltam a székből, és alig egy másodperccel később már két erős kar fonódott körém, hogy egy gyengéd ölelésbe húzzanak. A mellkasomat szorító fájdalom varázsütésre eltűnt, a lelkem megkönnyebbül, mégis patakokban folyni kezdtek a könnyeim, ahogy Atis mellkasába temettem az arcomat. Egész testében remegett, és a szaggatott sóhaj alapján ő is sírt, ami érthetetlen módon megérintett.

Szorosan tartott, hüvelykujjával szüntelenül simogatta a hátamat, miközben másik keze a tincseim közé túrt. A szíve hevesen vert, akár az enyém, és éreztem rajta, ugyanolyan nehezen akart elengedni, ahogy én őt. A sok félelem után végre biztonságban éreztem magam a karjai közt, és talán őt is megnyugtatta, hogy végre mellettem lehet, vigyázhat rám. Ekkor kicsit elgondolkoztam azon, hogy talán mégsem lenne olyan korai legalább magamnak bevallani: tényleg kezdtem beleszeretni Atisba.

– Mit csinált veled? – Éppen csak összeszedtem magamban annyi erőt, hogy elemeljem a fejem a mellkasától, Atis teljesen egyszerre tette fel a kérdést velem.

– Engem csak kidobott – feleltem gyorsan, mielőtt ő adhatott volna egy semmitmondó választ. – Elestem, és amiatt sérültem meg.

– Elborult az agyam, amikor megütött téged, és átalakultam a harci alakomba. Nem tudom, mit csinált, de baromira fájt, aztán kettőt pislogtam, és hirtelen az erdőben találtam magam. Az egyetlen mázlim, hogy a nadrágom nem szakadt le teljesen rólam, és a zsebemben maradt a telefonom.

– Azt mondta, sokkolt téged.

– Ha áramot kaptál, az nem baromi szar az idegrendszerednek? – kérdezte aggódva a vérfarkas lány.

– Semmim nem rángott vagy állt be az utóbbi háromnegyed órában, úgyhogy szerintem nem lesz gáz – felelt Atis. – Talán megmentett, hogy nem emberként kapott el.

– És most mit fogtok csinálni?

– Nem tudom, Zora. – Ismét magához húzott, majd simogatni kezdte az arcomat.

– Azt mondtad, apukád normális, nem? – A lány a vállamhoz ért, én pedig bólintottam. – Őt nem tudod megkérni, hogy...

– Nem akarom zavarni – ingattam a fejem. – Végre lehet egy boldog estéje távol anyámtól. Nem akarom elrontani ezt neki.

– Akkor hozzám jössz! – Atis határozott megszólalása hallatán hirtelen felnevettem, aztán éreztem, ahogy hevesebben ver a szíve. – Mármint haza! Ahol lakom. Nem feleségül. Úgy értettem...

– Semmi baj. – A kezemmel megkerestem az arcát, hogy adhassak neki egy puszit. – Szívesen megyek át hozzád.

– Kocsival jöttem, hogy melegben legyél. Még hoztam neked ezt-azt, de valószínűleg nem lesz mind jó rád.

Egy majdnem öt számmal nagyobb cipőt, és egy nagyon bő, de nagyon vastag kabátot kaptam tőle, amik csakugyan lötyögtek rajtam, mégis kimondhatatlanul örültem nekik. A vállamat átkarolva vezetett ki a kávézóból, aztán besegített egy autóba, és megvárta, hogy Mák az ölembe ugorjon. Az ülés hihetetlenül puha volt, ráadásul éreztem, hogy Atis jó erősen befűtött nekem, mielőtt bejött volna értem.

Elindultunk, ő pedig késlekedés nélkül átnyúlt hozzám, megfogta a kezemet, amint a kocsi megmozdult. Erősen, de gyengéden fogott, amiből éreztem, mennyire örült, hogy nem lett nagyobb bajom pár horzsolásnál, mégis mennyire sajnálta, hogy nem védhetett meg korábban. Mák dorombolva mászott be a kabát alá, hogy még ő is melegítsen egy kicsit, és ő is kaphasson a plusz melegből.

– A szüleim és a húgaim nincsenek otthon – szólalt meg nagyjából húsz perccel később Atis. – A bátyáim viszont még ébren vannak, és talán azonnal letámadnak majd a kérdéseikkel, ha bemegyünk.

– Kanyaroghatunk egy kicsit? – Felé fordítottam a fejemet, mire éreztem, ahogy egy pillanatra elenged. Aztán halk, lassú zene töltötte meg az autót.

– Egy órát igen, de utána mindenképpen hazaviszlek. Tíz óra van, és biztosan fáradt vagy.

– Köszönöm, hogy eljöttél értem. – A szívem ismét hevesen vert, miközben Atis simogatni kezdte a kezemet.

– Érted a világ végére is, Varjacska!

Egy pillanatra sem engedte el a kezemet, amíg vezetett. De nem faggatott, nem kérdezgetett, nem akart mindenképpen rávenni, hogy beszéljek. Csak hagyta, hogy gondolkozzak, lélegezzek, és kicsit megnyugodjak. Mintha ösztönből tudta volna, hogy majd beszélek én, ha szeretnék. A zene és Atis jelenléte hamar segítettek fellélegezni a történtek után, mégis úgy gondoltam, jobb lesz úgy, ha majd nála beszéljük meg a dolgokat, ahol bármikor megölelhetem, hozzábújhatok, amikor csak rosszul érzem magam.

Minden tettéért kimondhatatlanul hálás voltam, és úgy éreztem, sosem fogom tudni viszonozni neki azt a rengeteg törődést, amit kaptam tőle. De meg akartam próbálni. Ugyanúgy ott akartam lenni neki minden fájdalmában és örömében, akár ő tette velem. És ekkor már biztosan tudtam: tényleg kezdtem beleszeretni.