Senkinek sem mertem szólni Atisról. Ha anyám megtudta volna, hogy a hétvége alatt reggeltől hajnalig egy vérfarkassal flörtöltem üzenetben, valószínűleg egy életre bezárt volna a szobámba. A legjobbnak éreztem minél tovább titokban tartani Atis létezését, bár ha jól sejtettem, miért jött oda hozzám a kiállításon, akkor nem tudtam túl sokáig húzni a dolgot. Főleg úgy, hogy én is kimondottan élveztem a beszélgetéseinket.

Atis lehetett az első ember, akivel úgy tudtam beszélgetni, hogy nem feszengett miatta, ráadásul az is érdekelte, én mit mondok, nem csak folyamatosan beszélt nekem, mert azt feltételezte, én hallgatóságnak vagyok jó, és úgysem tudnék mit mondani. Ha a flörtölési képességeit nem is lehetett profinak mondani, kimondottan aranyosnak találtam, mennyire igyekezett éreztetni velem, hogy tetszem neki. Eddig minden boszorkánymester csak azt akarta jelezni, hogy nekem kedvelnem kellene őket, de azt sosem mutatták, hogy én tetszenék nekik.

Két és fél nap alatt csak fogadtam Atis közeledését, viszonozni még nem mertem, elvégre három éve jártunk ugyanabba a gimnáziumba, de soha még csak rám sem nézett, pedig elméletileg találkoztunk már a folyosón. Többször hallottam már a közelemben sétáló lányoktól, hogy "ott a Farkas Attila, akit szívesen megnéznék meztelenül" vagy "a Farkas Attila visszaköszönt, mindjárt elájulok", de rólam valószínűleg azt sem tudta, hogy létezem.

Most mégis olyan intenzitással közelített meg, mintha évek óta erre a pillanatra várt volna. Egy ideig nem tudtam, miért történhetett ez, ezért nem mertem teljesen viszonozni, tegnap éjjel viszont eszembe jutott valami. Elővettem a misztikumismeret tankönyvemet, majd gyorsan kikerestem belőle a vérfarkasos fejezetet. Nem tudtam, mikor lehetett Atis születésnapja, de mivel egy évfolyamra jártunk, el tudtam hinni, hogy nemrég töltötte be a tizennyolcat, ami egy vérfarkasnál egyet jelentett a párkeresés kezdetével. Vagyis már korábban is feltűnhetett neki, hogy különleges érzéseket kelt benne az illatom, a születésnapja után viszont ezt milliószor erősebben élte meg.

Akkor eldöntöttem, ha ma találkozunk, jelezni fogom neki, hogy én is vonzódom hozzá, és szívesen elmennék vele randizni. Meg is beszéltem vele, hogy reggel majd találkozzunk az iskola előtt, és beszélgessünk. Emiatt azonban alig bírtam aludni éjszaka, és a varázserőm is minduntalan még meg nem történt hangokkal és érzésekkel bombázta az elmémet, amik főként Atisról szóltak. Ilyen alkalmakkor nagyon tudott zavarni, hogy anyától örököltem a tehetségemet, és minden alkalommal, ha idegeskedtem, szomorkodtam vagy féltem, elém tárult a jövő egy darabkája.

Alig pár órát alhattam csupán, mire megszólalt a telefonom. Csak remélni tudtam, hogy nem úgy fogok kinézni emiatt, mint egy élőhalott. A biztonság kedvéért azonban zuhanyzás után nem csak megfésülködtem, de össze is fogtam a hajamat, hátha az segít majd egy kicsit a külsőmön. A szekrény előtt állva hirtelen megéreztem, ahogy Mák, a familiárisom a lábamhoz dörgölőzik. Lehajoltam, megsimogattam őt, majd megvártam, hogy kihozza nekem a szekrényből a ruhákat, amiket szerinte viselnem kellett. Egy garbót kaptam tőle, hozzá a bélelt nadrágomat, és a virágokkal díszített fűzőmet, mintha ő is érezte volna, hogy ma szeretnék kimondottan csinosan öltözni Atis miatt.

Amint kinyitottam a szobám ajtaját, Mák mellém szegődött, szorosan a lábamnál lépkedve vezetett a konyhához. Az illatok alapján a bátyáim pirítósokat készítettek, és ez be is igazolódott, amikor meghallottam a gép rugóinak pattanását.

– Felkelt a hugi! – Béci, a legfiatalabb bátyám tele szájjal kiabált, majd hallottam, ahogy köhögni kezd, valaki pedig a hátát csapkodja.

– Az megvan, hogy én vagyok vak, nem ti? – kérdeztem, miközben Mák az egyik székhez vezetett, amit Győző, a középső bátyám kihúzott nekem, hogy leülhessek.

– Azt kaptad! – nevette ki Bécit, aztán éreztem, hogy a hátamhoz ér. – Hányat kérsz?

– Négyet, meg a narancslekvárt.

– Vajat vagy margarint?

– Most elég a lekvár – ingattam a fejem.

– Kávét? – kérdezte Laci, a legidősebb testvérem, amin már egy pillanatra elgondolkodtam. – Sok tej, sok cukor, ugye?

Bólintottam. Nem sokkal később már a tányéromon landolt két pirítós, Győző pedig odacsúsztatott nekem egy kést és a lekvárt. Miután megkaptam a kávét is, és Laci megetette Mákot, kis időre furcsán nagy csend telepedett a konyhára. Nem igazán értettem, mi történhet, de nem zavartattam magam, elkezdtem megkenegetni a kenyereket. Éppen beleharaptam az egyikbe, amikor meghallottam egy ajtócsukódást, a fiúk pedig egy emberként sóhajtottak fel a megkönnyebbüléstől.

– Mi történt? – kérdeztem azonnal.

– Anya elment – felelt Laci, miközben leült mellém.

– És ehhez miért kellett ekkora csend?

– Mert fél órája várjuk, hogy elmenjen.

– Miért? – Kezdett frusztrálni az időhúzásuk; enni akartam, aztán korábban elindulni, hogy minél hamarabb láthassam Atist, de Laci képtelen volt normálisan elmondani, mit szeretnének tőlem.

– Kivel beszélgettél a hétvégén? – bökte ki végül Béci, amitől megállt a számban a falat. – Talán hallgatóztam, amikor feltűnt, hogy magadban kacarászol a szobádban.

– És mielőtt megijedsz – vette át a szót Győző –, anyát direkt távol tartottuk a szobádtól.

– De nekünk beszélhetsz róla, hátha tudunk falazni neked, hogy elmehess randizni a faszival.

– Honnan tudod, hogy faszi? – Laci hangjában egyszerre bujkált nevetés és kihívás, amit egy csörrenés követett, mintha Béci eldobott volna egy kanalat.

– Volt pár üzenet, amiben említette.

– Na, kivel találkoztál, hugi? Az egyik boszorkánymester mégsem volt olyan begyepesedett, mint a többi, akiknek anya megadta a számodat?

Gyorsan négyszer beleharaptam a pirítósba, hogy addig se kelljen válaszolnom. Eszembe jutott, hogy jó sokáig rágjam a falatokat, de nem akartam kockáztatni, hogy mégis normális időben induljak el a korábbi helyett.

– Hugi! – Győző hirtelen megfogta a csuklómat, mielőtt újabb rohamban telepakolhattam volna a számat. – Egyikünk sem olyan, mint anya. Laci is egy arachnával jár.

– Lacinak nem lehet gyereke az arachnától – mondtam ki végül, ami a gyomromat szorongatta.

– Te sem akarsz gyereket, nem?

– De nekem bármikor becsúszhat, ha csak egy pillanatra nem figyelek, ráadásul az arachnát még mindig előbb fogadná el, mint egy... – Elcsuklott a hangom, ám a következő pillanatban már az ölemben éreztem Mákot, ahogy nyávogva felugrott rám. Szorosan magamhoz öleltem őt, puha bundájába túrtam, mielőtt sírni kezdtem volna a félelemtől.

– Szard le, mit gondol anya! – simogatta meg a hátamat Laci. – Apának is csak az lesz fontos, hogy boldog legyél. Sosem fogja hagyni, hogy anya bármit tegyen veled.

– A csávóval viszont beszélned kell majd, mert a vérfarkasok nagyon családcentrikusak. Áú! – Béci éles felkiáltása és a csattanás alapján Győző adott neki egy tockost a felvetésért. – Most ezt miért kaptam?

– Így is szarul van, te meg nekiállsz még inkább rontani a kedvén? Normális vagy?

– Ha egy fajából adódóan családcentrikus faszival akar lenni, akkor jobb, ha már az elején lebeszéli vele, hogy nem akar gyerekeket.

– De ezt felhozhatod akkor is, amikor nem töröd össze még jobban a lelkét, te idióta!

– El kell indulnom! – szóltam nekik, majd gyorsan megittam a kávé felét, és Mák vezetésével kimentem a konyhából.

Mire visszaértem az előszobához a táskámmal, hallottam, hogy mindhárman suttogva veszekednek a konyhában. Bármennyire esett rosszul, igazat kellett adnom Bécinek, noha nem tudtam, hogyan kezdhetnék bele egy ilyen beszélgetésbe, pláne nem ilyen korán. Azt sem tudtam, mikor kellene ilyen témát felhozni. Nem állhattam csak úgy Atis elé, hogy: mielőtt bármibe belekezdünk, el kell mondanom neked, hogy sosem akarok gyerekeket. Valószínűnek éreztem, ha ezzel kezdenék, ott helyben kiábrándulna belőlem. Még úgyis csak gimisek voltunk, vagyis akadt elég időnk ilyesmikről tanakodni, én pedig inkább megvártam volna pár randit, hogy már jobban ismerjük egymást, mielőtt felhozok egy ennyire súlyos dolgot.

Mák végig a lábamnál sertepertélt, amíg öltöztem, és megint velem akart jönni. Eltartott pár percig, amíg meg tudtam nyugtatni, hogy nem lesz bajom, amíg külön leszünk, de végül elsétált az ajtótól. Búcsúzóul még egyszer hagyta, hogy megsimogassam, ám éreztem rajta, még most sem szívesen enged el egyedül, ahogy korábban sem soha. Viszont bármennyire szerettem volna, nem vihettem magammal az iskolába.

A kapuban kinyitottam a botomat, és a megszokott úton indultam el a buszmegálló felé. A járdán több helyen nagyobb dolgokat kellett kikerülnöm, és közben magamban mérgelődtem, hogy pár ember miért nem tudta este kirakni a kukáját, ha egyszer keddenként hajnalban vitték el innen a szemetet. Ám még ennek ellenére is viszonylag hamar értem el a megállóhoz, és szerencsére pár perc várakozás után meg is érkezett a buszom. A nem megszokott időpont miatt a biztonság kedvéért megkérdeztem a vezetőt, jó buszra szállok-e, és amikor helyeslő választ kaptam, elsétáltam középre, ahol biztosabban kapaszkodhattam.

Kicsit nehezen tartottam fejben, merre vagyunk, de amikor meghallottam az iskolám melletti utca nevét, azonnal leszálltam. A gondolataim ide-oda pattogtak az idegességtől. Még a kezem is remegett, miközben mentem tovább az épülethez. Még soha senkit nem hívtam el randizni, és engem sem hívott el soha senki, így nem tudtam, hogyan kell ezt csinálni.

Szia. Szeretnék elmenni veled randizni. Mit szólsz?

Szabad vagy péntek délután? Mert szervezhetek neked programot.

Szereted a pizzát? Nahát, én is! Szívesen ennék veled egyet pénteken.

Már a fülem is égett a saját gondolataimtól, pedig a kezem majd' lefagyott a hidegtől. Egyre jobban görcsöltem a közelgő beszélgetéstől, és egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy talán nem kellene megállnom kint. Anya úgyis talán meg is verne, ha kiderülne, hogy van valami közöm Atishoz. Vagy talán elég lenne várnom egy kicsit, és csak az után beszélni vele, hogy megkérdeztem Lacit, ő hogy szedte össze a barátját. Tapasztalatom akkor sem lenne, de legalább pár tanáccsal gazdagabban állhattam volna Atis elé.

Hirtelen eltűnt a talaj a lábam alól. Könny szökött a szemembe, és fájdalom járta át az egész testemet. Már induláskor éreztem, hogy sokkal hidegebb van, mint pénteken volt, de eddig eszembe sem jutott, miért lehetett ez. Ekkor viszont, amikor megéreztem a puha havat a kezem alatt, és az alatta alattomosan megbúvó jeget, már bántam, hogy nem kérdeztem meg a bátyáimat, milyen idő van kint.

Hirtelen egy kezet éreztem meg a könyökömön, egy másikat pedig a derekamon, ahogy valaki felsegített a földről.

– Jól vagy?

– Hét évesen zakóztam ilyet utoljára. – Kierőltettem magamból egy nevetést, mintha nem pörgött volna még mindig a fejem a korábbi gondolatoktól. – De jól vagyok, köszönöm.

Lenyúltam, ám hiába keresgéltem a csuklómnál, nem éreztem se a botomat, se a hurkot, amivel a kezem közelében tartottam.

– Mi a baj?

Nem válaszoltam, csak magam elé tettem a kezemet, a varázserőmmel próbáltam megkeresni azt a vacakot. Már kezdtem kétségbeesni, ám a következő pillanatban a mellettem álló fiú a kezembe adta a botot.

– Köszönöm szépen – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Innen már megleszek. Úgyis csak a kapuig megyek egyedül, aztán megvárok ott valakit.

– Tudom, engem várnál – nevetett, és hirtelen rájöttem, ki segített nekem.

A szívem hevesen vert, ahogy tudatosult bennem, alig pár másodperce még Atis keze érintette a derekamat. De csakugyan azt a lime-os illatot éreztem rajta, amit pénteken is, és ez újra összezavarta a gondolataimat.

– Ne haragudj! – mondta gyengéden. – Szólnom kellett volna, hogy én vagyok.

– Ugyan, Farkasom! – Halkan nevetve a vállára tettem a kezemet, és amikor megéreztem a haját az ujjaimhoz érni, kicsit meghaltam belül. Még el tudtam képzelni, milyen szépek tudnak lenni a hosszú hajú fiúk. – Én is szólhattam, volna neked, hogy nem véletlenül segíthettem neked a feladatokkal a kiállításon.

– Észre kellett volna vennem, hogy vak vagy.

– Miből? – Továbbra is igyekeztem jókedvűnek tűnni, de belül szomorkodtam, hogy Atis most fog olyanná változni, amit el akartam kerülni. Sajnálni fog, és óvatoskodva beszélni velem. – Korom sötétben voltunk, aztán szinte azonnal el kellett mennem.

– Feltűnt, hogy nem nézel rám, de azt hittem, autista vagy, vagy csak szégyenlős. Ha tudom, hogy vak vagy, akkor nem üzenetben beszéltem volna veled, hanem felhívtalak volna.

– Miért? – Összevont szemöldökkel fordultam arra, ahonnan a hangját hallottam.

– Mert szóban könnyebben célba ért volna pár mondat, amivel próbáltalak lenyűgözni. – Hangja enyhén mélyebbé vált, ahogy nevetve közelebb lépett hozzám. – Illetve...

A szívem a torkomban dobogott. Ekkor éreztem meg igazán, mennyire megtetszett a hétvége alatt. Alig hallottam magam körül bármit, annyira dübörgött a vér a fülemben. Nehezemre esett levegőt venni, miközben az illata ismét az orromba férkőzött. Égett a fülem is, de úgy éreztem, ha most nem mondom ki, amit akartam, akkor sosem fogom megtenni.

– Van programod pénteken?

– Eljössz velem randizni?

Teljesen egyszerre mondtuk ki a kérdéseinket, mire pár másodpercre csend ült közénk. Aztán ugyanabban a pillanatban mindketten felnevettünk a helyzet abszurdsága miatt.

– Szívesen megyek veled – bólintottam, miután sikerült megnyugodnom.

– Akkor van programom pénteken. – Hangja megint egy mélyebb tónusban szólt, ami érthetetlenül tetszett, és ezzel együtt zavarba ejtett.