Zsóka nénikém rengeteg dologban hasonlított apámra. Ritkán láttam mosolyogni, vagy bármilyen érzelmet kifejezni, és ő is rengeteg időt töltött edzőtermekben, ráadásul hivatásos boxoló volt. Az egyetlen különbség közte és apa között az lehetett, hogy ő egyedül élt két csincsilla társaságában, saját gyerekekre pedig maximum a rémálmaiban gondolt. Néha, amikor együtt láttam hármukat, eszembe jutott, hogy Edvint talán örökbefogadták, de ahhoz túlságosan hasonlítottak külsőleg. Ugyanaz a szőke haj, szürke szem, egyenes orr, vékony száj, és még magasságra is maximum két-három centi különbség lehetett köztük.

Miután végeztünk a sütikkel, és kicsit kicsit ölelgettük egymást, én elindultam a nagynénémhez, hogy segítséget kérhessek tőle. Ha Edvin szerint Zsóka tudhatta, mit kell venni egy lánynak, én elhittem neki. Még mindig kicsit féltem eljönni hozzá, mert ritkán láttam, és sosem tudtam eldönteni, mennyire lát szívesen.

– Atis? – Összevont szemöldökkel nézett rám, bal szeme alatt lila folt éktelenkedett. – Hogyhogy itt? Még sosem látogattál meg. És a kezeddel meg mi történt?

– Kérhetek tőled egy kis segítséget?

Azonnal beengedett, bár ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a kezemmel még mindig nem éreztem semmit, és továbbra is a nyakamba volt kötve, hogy ne lógjon. Valószínűleg csak megsajnált, és nem akart hazazavarni.

Bevezetett a konyhába, ahol a pultszigeten egy fekete csincsilla ült, apró mancsaival az arcát tisztogatta. Nagynéném Medve Cukornak nevezte el a kis állatot, a fehér testvérének a Pille Cukor nevet adta, Edvin pedig csak úgy emlegette őket, mint a Cuki tesók. Medve hagyta, hogy megsimogassam őt, még kíváncsian meg is szagolgatta a kezemet.

– Vigyázz, mert azt hiszi, kaja van nálad! – szólt rám a nagynéném, miközben Medve elkezdte nyalogatni az egyik ujjamat. – A rágót is képes kilopni az ember zsebéből. Kérsz egy kólát?

– Igen, köszönöm. – Tovább simogattam Medvét, ám a következő másodpercben egy ijedt vakkanás hagyta el a torkomat, ahogy valami a hátamon a kardigánomhoz ért.

Zsóka szintén felém kapta a fejét, aztán közelebb jött hozzám, gyorsan lekapta rólam a kapucnimba kapaszkodó Pillét. Lerakta a testvére mellé, gyengéden megsimogatta mindkettőt, majd még adott is nekik egy-egy jutalomfalatot a pulton álló fémdobozból.

– A kezeddel óvatosan, nehogy még nagyobb bajod legyen! – mondta, és mintha enyhe aggodalmat véltem volna felfedezni a hangjában.

– Nem olyan durva. Csak az ataxia miatt most rosszabbul beállt, és izomlazítót kellett kapnom.

– És neked ez a nem durva? – Szemöldöke ismét összeszaladt, miközben lerakott elém egy pohár kólát.

– Már hozzászoktam, csak az injekciót utálom.

– És mit szeretnél tőlem? – Tárgyilagosan tette fel a kérdést, arcáról pedig ismét nem lehetett leolvasni semmilyen érzelmet.

– Ajándékot szeretnék venni a barátnőmnek, de nem tudom, mit lehetne. Még nem ismerem annyira, hogy nagyon személyre szóló legyen, de olyasmit szeretnék, ami mond is valamit. Edvin szerint te tudsz nekem segíteni ebben.

– Mesélsz nekem kicsit a lányról?

– Ő a párom. Tudod, nálunk...

– Igaz szerelem, tudom – szakított félbe bólogatva. – Apád sokat mesélt erről, amikor összejött anyáddal. Igen?

– Dollinak hívják, és nincs nála édesebb lány a földön. – Alig kezdtem el mesélni, már éreztem is, ahogy a vérem az arcomhoz áramlik, és akaratlanul elmosolyodtam. – Úgy öltözik, mint egy mesebeli tündér. Gyönyörű arca van, és nagyon szép, szürke szeme, meg pici orra, és a haja is mindig nagyon puha. Szeret mindenféle mesés történetet hallgatni, és egyszer majd bájitalfőzésből akar...

– Na, ácsi! – Hirtelen feltette a kezét, mire azonnal elhallgattam. – Miért nem ezzel kezded, hogy nem ember?

– Mert nem úgy akarok adni neki ajándékot, mint boszorkánynak, hanem úgy, mint lánynak – vontam meg a vállamat. – Csak nem tudom, milyen ajándékot lehetne adni neki.

– Azt mondod, szereti a mesés történeteket. Vehetnél neki egy ilyesmi könyvet.

– Nem hiszem, hogy örülne neki, mert nem tudná elolvasni. Bár talán Braille írásosat vehetnék. – Gondolkodva emeltem a plafonra a tekintetem, majd azonnal vissza Zsókára, amikor hatalmas koppanással a pultba verte a fejét.

– Jó, még valamit, amit nem mondtál el a lányról? – kérdezte enyhe ingerültséggel.

– Zavar, hogy...

– Az zavar, hogy először elfelejtesz szólni, hogy boszorkány, aztán meg arról, hogy vak, de legalább gyengén látó. Hogy segítsek, ha lényeges dolgokat nem mondasz el nekem? – Dühösen nézett rám, én pedig inkább elfordultam tőle. Pár másodpercre csend ült a konyhára, amit csak Pille és Medve ropogtatása tört meg, majd Zsóka mélyen felsóhajtott. – Mit szeretnél üzenni az ajándékkal?

– Hogy szeretem.

– Akkor tudok segíteni, de ha bárkinek elmondod, hogy nem vetted az ajándékot, hanem a segítségemmel csináltad, olyat kapsz, hogy nyulat fogsz! – Fenyegetően nézett rám, én pedig azonnal bólintottam.

Alig másfél órával később már egy kis dobozkával a zsebemben mentem haza. Hevesen vert a szívem. Alig bírtam kivárni, hogy végre odaadhassam Dollinak. Hazaérve első dolgom volt felhívni, hogy elmondhassam neki, holnap kap majd egy kis meglepetést. Kimondottan büszke voltam magamra ezért az ajándékért, és alig vártam, hogy eldicsekedhessek Dollinak: ezt bizony a saját kezemmel készítettem.

Éjszaka alig bírtam aludni az izgatottságtól, reggel pedig majdnem otthon hagytam a kekszeket, annyira sietni akartam a suliba. Dolli a megállóban várt rám, és én azonnal egy hosszú csókkal köszöntöttem. Ő csak nevetett, boldogan fogadta az érintésemet, de talán kicsit érezte, hogy az ajándék miatt vagyok ennyire felpörögve.

Az osztálykarácsony hamar eltelt. Igazából az sem érdekelt, hogy beszólásként egy "Matematika hülyéknek" című könyvet kaptam az osztályelsőtől, aki engem húzott. Csak minél hamarabb le akartam érni az aulába, hogy odaadhassam Dollinak az ajándékát. Miután kicsöngettek a harmadik óráról, az osztályfőnök mindenkit leküldött az aulába, hogy odalent folytassuk a szórakozást.

Sosem sétáltam még olyan gyorsan, mint akkor. Az osztályomtól teljesen leszakadva siettem le a másodikról, ám az aulába érve szomorúan vettem észre, hogy már legalább a fél iskola lent tolongott. Így nehezebben találtam volna meg Dollit, mint szerettem volna.

– Hali! – Zora hangjára összerezzentem, majdnem el is ejtettem a kis dobozt. – A barátnődet keresed, mi?

– Ennyire nyilvánvaló? – sóhajtottam szomorúan, miközben továbbra is lábujjhegyen állva nézelődtem a tömegben.

– Hallottad, hogy Zotya a sógorod lesz?

– Tessék? – Tágra nyílt szemmel néztem rá, mire szélesen elmosolyodott. – De nekem miért nem szólt erről?

– Mert képtelen akár csak öt percre kiszállni a csávóból. Én is csak azért tudom, mert szomszédok vagyunk, és a szobáink között csak egy fal van.

– Hogy bírod?

– Szóltam neki már párszor, de mintha meg sem hallana. Csodálkozom, hogy téged látni lehet edzéseken.

– Miért? – Összevontam a szemöldököm, Zora viszont úgy nézett rám, mintha hülye lennék.

– Atis, érzem a szagodon, hogy megjelölted a csajt.

Amint kimondta a száján azt a szót, hirtelen megértettem, honnan tudta, hogy Dollit keresem. Csak miatta lettem volna annyira szétszórt, hogy elfelejtsem: amúgy vérfarkas vagyok, vagyis szag alapján is megtalálhatnám. Szimatolva fordultam körbe, és amint megéreztem az egres és a zsálya aromáját, vakon elindultam abba az irányba, magam mögött hagyva a rajtam nevető Zorát.

Dolli a sarokban állva szorongatta a botját, és reszketve ölelte át magát. Félt az ekkora tömegekben, én pedig éppen ezért igyekeztem óvatosan megközelíteni, nehogy még jobban megijesszem. Ám legnagyobb meglepetésemre alig értem mellé, hirtelen egy mosoly kúszott az arcára.

– Atis?

– A szőke herceged előállt. – Felé nyúltam, majd ujjait finoman a kezembe vettem, nyomtam egy csókot az arcára. – Honnan tudtad, hogy én vagyok?

– Amióta megjelöltél, érzem, ha a közelben vagy. Nem illat alapján, hanem szimplán csak érzem.

– Legalább sosem ijesztelek majd meg, ha meg akarlak lepni. – Szorosan magamhoz öleltem őt, a szívem pedig hevesen dobogott, ahogy rászorítottam az ujjaim közt tartott dobozra. – És, ha már meglepetés... Boldog karácsonyt, Varjacskám!

Elengedtem őt, majd óvatosan a kezébe adtam a kis dobozt. Fülig pirult, amint megérezte rajta a kis masnit, és azonnal megtalálta, hol kell kibontania.