Még sosem izgultam annyira, mint ekkor. Amikor Atis felhozta, hogy szeretne bemutatni a családjának, boldogan belementem a dologba, de mire a házukhoz értünk péntek délután, már kezdtem bánni, hogy belementem. Remegtem; féltem, hogy majd a szülei is úgy elítélnek, mint páran mások, elvégre a varázsvérűeket elég rossz hírnév lengte körbe. Nem akartam, hogy Atis családja rosszat gondoljon rólam, de sejtettem, ezt esélyem sem lett volna elkerülni, elvégre már biztos eleget tudtak rólam, hogy elítéljenek.

Odabent már finomabbnál finomabb illatok vártak, Atis pedig egyenesen feléjük vezetett. Kedves, női hang köszöntött, amit két kislány és három férfi követett. Emlékeztem, hogy Atisnak nagy családja van, mégis meglepett, hogy velem együtt nyolcan tartózkodtunk a szobában. Bár minél jobban belegondoltam, annál kevésbé éreztem furcsának. Elvégre nekem csak eggyel kevesebb testvérem volt.

– Hogy hívhatunk, kincsem? – kérdezte Atis anyukája, miközben mind leültünk az asztalhoz.

– Varjacska, nem? – Egy vékony hangot hallottam, amit azonnal követett Atisé, ahogy zavartan rászólt.

– A Varjacskát csak Atisnak szabad. – Finoman, mosolyogva beszéltem, hogy a kislány tudja, senki sem haragszik rá a felvetésért. – Magdolna vagy Dolli. Nekem mindkettő megfelel.

– És mondd csak, Dolli, hogy ismertétek meg egymást Atissal? – A férfi, Atis apukája kedvesen kérdezett, egyáltalán nem éreztem elítélést a szavai mögött.

– Mindketten kaptunk jegyet a Láthatatlan kiállításra a teljesítményünkért. Azt mondta, megérezte az illatomat, és tudta, hogy oda kell jönnie hozzám.

– Ó, ódákat tudnék zengeni arról, milyen mennyei érzés először érezni a társunk szagát! – nevetett Atis anyukája. – Képzelem, Atis mennyire be lehetett zsongva.

– Gondolkodás nélkül beszéltem, aztán egy baromi egyszerű feladatot sem tudtam egyedül végigcsinálni. – Atis enyhe önutálattal beszélt, mire azonnal felé nyúltam, és ő vette is a lapot: rögtön megfogta a kezemet, majd szokásához híven nyomott egy csókot az ujjaimra. – Ha te nem segítesz, talán estig ott álltam volna.

– Biztosan rájöttél volna egy idő után. – Mosolyogva fordultam az irányába, és óvatosan megkerestem az arcát, hogy megsimogathassam a hüvelykujjammal, hátha jobban érzi majd magát egy kicsit. – Ne gondolj ennyire keveset magadról!

– Én futni tudok. Nem vagyok olyan okos, mint te. Te a tanulmányi eredményeidért kaptad a jegyet, én meg azért, mert gyorsan tudok futni.

– Attól még te is okos vagy.

Éreztem, hogy közelebb hajol hozzám, ám alig két centire az arcomtól hirtelen megállt.

– Ezt később is lehet, igaz? – Az apukája szavi leszidták, de a hangjában hallani lehetett, hogy jót szórakozott Atis érzelmességén.

Atis anyukája mindenkinek szedett a vacsorából. Minden ételt mennyeien finomnak gondoltam, bár nem sok összehasonlítási alapom volt, elvégre nálunk ritkán főzött akár anya, akár apa. A tűzhelyet javarészt bájitaloknak kapcsolták be, ételt pedig főként rendeltek, hogy ne kelljen bajlódni se a mosatlanokkal, se a főzéssel, sütéssel. Azt viszont tisztán éreztem, hogy egy vérfarkas család látott vendégül: minden fogásban hatalmas szerepet kapott a hús. Köret alig került a tányérokra, a grillezett tarjából viszont három szeletet is találtam magam előtt, és a gulyáslevesben is több marhát véltem felfedezni, mint krumplit vagy répát.

Atis testvérei kimondottan aranyosnak tűntek. A húgai rendre kérdezgettek a varázslataimról, a kisebbik pedig még azt is tudni szerette volna, hogyan szoktam olvasni a csillagokból vagy mások tenyeréből, amikor nem látok. Az idősebb bátyja csak azt akarta tudni, akkor is kitartanék-e Atis mellett, ha a szüleim kidobnának érte, aminek hallatán Atis ismét el akart süllyedni a szégyentől, én viszont tisztán elmondtam, hogy engem sosem fognak érdekelni ezek a hülye hagyományok. Őszintén elmondtam nekik, mit érzek Atis iránt, aztán még meg is nyugtattam az idősebb srácot, amikor sűrű bocsánatkérések közepette elmagyarázta, hogy nem azért kérdezte, mert nem bízna meg bennem. Őszintén megértettem őt, elvégre sejtettem, az én testvéreim is hasonlóan reagálnának, ha egyszer hazavinném hozzájuk Atist. Egyedül a fiatalabb bátyja maradt javarészt szótlan a vacsora alatt, mintha félt volna megszólalni a közelemben. És ahogy belegondoltam, hamar rájöttem, a Tourette-je miatt viselkedhetett így.

Evés után Atis átvezetett a nappaliba, ahol leültünk a kanapéra. Ő persze mellettem foglalt helyet, majd az egyik kezemet a sajátjai közé fogva adta meg nekem azt a csókot, amit vacsora előtt ki kellett hagynunk. A telihold óta úgy éreztem, valami megváltozott köztünk, és a viselkedéséből azt szűrtem le, ő is érezte ezt. Egyre többször akart megcsókolni, megölelni, vagy csak megfogni a kezemet, mintha hirtelen még annál is jobban vágyott volna az érintésemre, mint korábban. De nem bántam. Tőle szívesen fogadtam minden apró mozdulatot, és ugyanolyan lelkesedéssel is viszonoztam azokat.

Örültem, hogy a továbbiakban egymás kezét fogva válaszolhattunk minden kérdésre, amit a szülei fel akartak még tenni nekünk. Ám alig ültünk le pár másodpercre, az apukája hirtelen elhívta Atist a közelemből. Azt mondta, kettesben kell megbeszélniük valamit, és ahogy hallgatóztam, ekkor feltűnt, hogy már nem hallottam sem a két fiút, sem a két kislányt. Nem értettem, mi történik itt, de sejtettem, egyedül lettem hagyva Atis anyukájával.

– Nem kell félned – kezdte lágy, nyugtató hangon a nő. – Csak azért beszélünk veletek külön, mert Atis... Hogy mondjam ezt? – Pár másodpercre elgondolkodott, hogyan fejezhetné ki magát, majd mélyen felsóhajtott. – Ő máshogy fogja fel ezeket a dolgokat. Ahogy minden vérfarkas. De fontos erről beszélnünk, mert nekünk szerves része az életünknek, és ha ezt komolyan gondolod, időnként muszáj lesz külön töltenetek egy napot. Tudod már esetleg, mit szeretnél csinálni a gimnázium után?

– Apa meg fog tanítani a bájitalfőzés minden részletére – bólintottam határozottan. – Szeretnék én is ebből megélni, ahogy ő.

– És szeretnél gyerekeket a jövőben?

Erre már nem mertem csak úgy válaszolni. Azt tudtam, Atis mit gondol erről a dologról, a szülei véleményét azonban sosem hallottam. Féltem, mit reagál majd az anyja, aki született vérfarkas, elvégre neki annyira fontos volt a családalapítás, hogy öt gyereke is született, és talán még többet is akart.

– Megmondhatod, ha nem – nevetett megértően. – Atisom sem szeretne, és ezt teljesen megértem.

– Bocsánat, csak azt hittem...

– A családcentrikusság nem mindig azt jelenti, hogy az ember gyerekeket akar. Nekem nem csak a férjem és a gyerekeim jelentik a családot, hanem a falkám is. – Hallottam, ahogy feláll, majd mellém ült, gyengéden a két keze közé fogta az enyémet. – Csak azért kérdeztem, mert így óvatosabbnak kell majd lennetek, amikor megjelöl téged párjaként. Tudom, hogy talán korai lehet ilyenekről beszélni, és nem érzed a legkényelmesebbnek, hogy velem beszélsz erről, de nagyon sok dolgot hallani a varázsvérűek felvilágosításáról. Nem jó dolgokat. Zavar téged, ha tovább megyünk ezzel a beszélgetéssel?

A fejemet ingattam. És ha őszinte akartam lenni, tényleg nem zavart. Sőt, valahol mélyen jól is esett.

– Meséltek már neked a szüleid arról, hogyan történik meg egy aktus nő és férfi között?

– Anya annyit mondott el nekem, hogyan mondhatom meg, hogy peteérésem van-e – ingattam a fejem. – Mindig azt mondta, olyankor azonnal a férjem rendelkezésére kell állnom majd, mert fontos, hogy minél több gyereket szüljek.

– Orvosnál voltál valaha?

– Persze, többször is.

– Nőgyógyásznál? – A kérdése hallatán elöntötte a forróság az arcomat a szégyentől.

– Nem, ott még nem.

– Ez esetben szeretnélek megkérni, hogy azonnal szólj nekem, ha Atissal szóba jön köztetek az első együttlétetek kérdése! – Kedvesen simogatta a kezemet, ám elég lazán fogott, hogy elhúzhassam tőle, ha túl kényelmetlennek érzem a helyzetet. – Tudom, hogy valószínűleg nem velem akarnál elmenni, de szívesen elkísérlek, ha nincs senki, akit megkérhetnél. Nagyon fontos, hogy rendszeresen megvizsgáljanak. Ha szeretnéd, fogamzásgátlót is felírathatsz az orvossal, hogy még kisebb eséllyel ess teherbe. Teliholdkor még akkor is nehéz reálisan gondolkodni, ha te csak a vérfarkas párja vagy.

– Azt... – Égett az arcom, a mellkasomat azonban másfajta melegség járta át. – Azt nagyon megköszönném.

– Főként azért szerettem volna ezt mindenképpen megbeszélni veled, mert a ti esetetek enyhén szólva is különleges. Atis megkérdezett a minap, lehetséges-e, hogy még azért nem történt meg köztetek az igazi összeforrás, mert szigorúan véve nem tudtok egymás szemébe nézni. Próbáltam utánanézni, de sajnos nem találtam semmit.

– Ez mit jelent? Mármint számunkra.

– Atis így is megjelölhet párjaként, ha szeretné. És ő szeretné.

A szívverésem heves ritmusra váltott, ahogy megértettem, mit jelentett ez. Azért változott meg a kapcsolatunk, mert Atis már akkor eldöntötte, hogy velem akarja tölteni az életét, és ezt éreztetni is szerette volna velem. Nem lett volna muszáj, elvégre a tényleges összeforrás nélkül sosem érzett volna fájdalmat, ha úgy döntünk elválnak útjaink. Ő mégis velem akart maradni, hiába nem érezte olyan erősen a köteléket, mint más farkasok. Atis engem választott. A világ összes lánya közül pont engem.

– Ki... – Elakadt a hangom, a torkom pedig hirtelen elszorult. – Kimehetek a mosdóba?

– Persze, drágám. – Hallottam a szavai mögött a mosolyát.

Már egészen hamar megtaláltam az ajtót. Guba úgy jött a lábam mellett, ahogy Mák tette volna. Úgy tűnt eltanult ezt-azt a familiárisomtól az alatt a pár alkalom alatt, amikor találkoztak.

Pont kibírtam, amíg be nem csukódott mögöttem az ajtó, és csak akkor kezdtem el sírni. Sosem éreztem még ilyen boldognak magamat. A megismerkedésünk óta tudtam, hogy minket egymásnak szánt a sors, Atis viszont anélkül fogadott el őszintén a párjának, hogy megkapta volna a világ legegyértelműbb visszaigazolását. Ő nem holmi előre elrendeltetettség miatt akart velem lenni, hanem azért, mert őszintén kedvelt, talán már szeretett is, ha ennyire biztosan le akart horgonyozni mellettem.

Miután kisírtam magam, a csaphoz sétáltam. Csak az arcomat akartam megmosni, ám miközben a csap felé nyúltam, hirtelen hozzáért valamihez a könyököm. Ijedtemben azonnal visszarántottam a karomat, ezzel azonban csak annyit értem el, hogy a következő pillanatban hangos csörömpölés töltötte meg a szobát. A szívem vadul dobogott, és levegőt sem mertem venni, ahogy kinyílt mögöttem az ajtó.

– Mi történt? – Atis anyukája aggódva kérdezett, nekem pedig csupán ennyi kellett, hogy ismét könnyek szökjenek a szemembe.

– Eltörtem valamit. – Remegett a hangom, megmozdulni sem mertem. – Én... Én annyira sajnálom... Nem akartam...

– Semmi baj, Dolli. Te jól vagy?

Csak bólintani tudtam. Csoszogást hallottam, aztán éreztem, ahogy Atis anyukája a térdemhez és a hátamhoz ér. Olyan könnyedén kapott fel, mintha egy kilót sem nyomnék.

– Anya, mi történt? – Atis rémült kérdését követően az anyukája óvatosan átadott neki.

– Csak eltört a szappantartó. Mindent megbeszéltetek apával?

– Igen, de...

– Akkor beviheted magadhoz Dollit. Életem, te pedig hozz nekem egy seprűt, kérlek!

Atis tette, amit az anyukája mondott neki, ám miután lerakott, azonnal szorosan magához ölelt, a hátamat simogatva próbált nyugtatni. Teljesen meghökkentett, mennyire máshogy viselkedett ez a nő, mint az én anyám. Életemben először éreztem úgy, hogy egy anya foglalkozik velem. A sajátom még annyit sem tudott megtenni, hogy időnként a hogylétemről érdeklődjön, vagy csak ne egy sértéssel köszöntsön, ha elmentünk egymás mellett.

– Minden rendben van? – Atis eltolt magától, majd a két keze közé fogta az arcomat, hogy lesimogassa rólam a könnyeket.

– Anyukád annyira aranyos – szipogtam, mire Atis egy megkönnyebbült nevetést hallatott. – Nem lehet nekem is ő az anyukám inkább?

– Lehet, ha a feleségem leszel. – Ahogy szokta, ekkor is gondolkodás nélkül kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott, és amint kiszökött belőlem egy halk kacaj, már éreztem is a tenyerem alatt, hogy felszökik a pulzusa. – Úgy értettem... Jézusom! – Elengedett, és tudtam, éppen a saját arcát próbálta elrejteni, miközben kintről az apja és az anyja olvadozó nevetése is behallatszott.