Végre kiderül, mit is írt Dumbledore, és néhány dolog a szereplők múltjából. Piton professzor is meglepetést tartogat! :)

Harry az ikrek szavait hallva felkelt a padlóról, ahova nevettében ült le a testvérek párbeszéde alatt. Ő is tudta, milyen nehéz Ront kiimádkozni az ágyból reggelente. Ezért értékelte George és Fred ötletét.
Őszinte hálát érzett McGalagony professzor iránt, aki, mikor meghallotta, milyen „illusztris” bajkeverőket láthat ismét vendégül az iskola, személyesen bővítette ki a hálótermüket. Ugyanis szerette volna, ha Harry úgymond „felügyel” az izgága lakótársaira.
Ezen a szoba minden lakója csak csóválta a fejét. Azonban senki sem vette a fáradtságot, hogy felvilágosítsa a jóhiszemű házvezetőt, mekkorát téved ez ügyben. Már ha egyáltalán tévedés volt. Hermione csendben hajlott arra, hogy a kedves tanárnő valójában mindent tudott a várható dolgokról, csínyekről. Akkor pedig ez valami jutalomféle neki, Harrynek, hogy feloldódjon végre, elfelejtse a háborút. És az állandó bolondozásoknak köszönhetően, megszűnjenek a rémálmai. Amikről a lány világosította fel McGalagonyt, hisz Ron az Odúban a kócos hajú fiú melletti ágyon aludt, és éjjelente többször is felébredt Harry jajgatására vagy épp kiáltozására.

Végül mind ott sorakoztak a gömb előtt. Neville pedig pálcájának intésével elindította a lejátszást.

Cím: Tilosban a kastélyban
Alcím: Egy diák vallomásai
Szerző: Cukorsüveg

Nos, amit most elmesélek, az pár évvel ezelőtt történt.
Egy éji órán lopakodtam az egyik kihalt folyosószakaszon. Kis híján összefutottam Piton professzorral. De szerencsémre ezúttal nem vett észre. Ami jó, mert párszor már elkapott, és ezt nem szerettem volna újra átélni. Egy gyümölcsökkel megrakott kép előtt fékeztem le. Megcsiklandoztam rajta a körtét, ami felvihogott, majd kilinccsé változott át, és végre beléphettem a konyhába. Mindig is keveselltem a nagyteremben az asztalon található édességeket. Ezért besurrantam csenni egy keveset.
Na, jó, sokat. Aztán ha már ott voltam, neki is ültem a csemegének. A manókkal megteríttettem magamnak. Éjfélkor ért véget a kedélyes lakoma, amihez vajsört is ittam persze. Mikor kiléptem, észrevettem, hogy sajnos túlzásba vittem az ivást.
„Folyamatos ügyem” támadt ugyanis, és a közelben sehol egy mosdó! Kétségbeesetten keringtem a folyosón, mert két választásom volt. Vagy a hosszabb úton megyek, vagy a rövidebben. Viszont, akkor rá kell lépnem a lépcsőre, ami ha megmozdul… Nos, fogalmazzunk úgy, nem akartam Niagarát. Alighanem új jelentést adtam volna a vízlépcső fogalmának! Amint a két irány között ingadoztam, a hátam mögött feltűnt egy ajtó. Kíváncsiságom mindig is nagy volt, ezért beléptem rajta. A mögötte álló helyiség tele volt éjjeli edénnyel…

Mikor Potter ideért a szövegben, csuklott egyet. Volt egy olyan érzése, hogy tudja ki a titokzatos író. Viszont nem szándékozott elárulni senkinek, mert úgy érezte, ez még az illető számára is kicsit kínos lenne.

… simával, mázassal, virágossal, zománcossal, porcelánnal de még aranyból készültet is találtam! Voltak még ott mugli vécécsészék is, szintén mindenféle. Abban a helyzetben maga volt a mennyország! Végül „dolgom” végeztével távoztam.
Tanulság: Na, az nincs. Ha bárki is azt hinné, hogy ezek után visszafogom magam, nagyon téved. Csak már tudom, hova kell mennem, ha „elintéznivalóm” támad!

Harsány röhögés törte meg a szoba csendjét.

Másnap, mikor a nagyteremben reggeliztek, Harry eltöprengett.
– Cukorsüveg? Milyen név ez? Édesség lenne?
– Ugyan már, Harry, azt ne mondd... Még nem hallottál róla? – tette a kezét vállára Longbottom. – Hol voltál te tavaly ilyenkor? Jaj, bocs! – csapott a szájára ijedten Neville, mert jól tudta a választ.
– Semmi baj! Mondd csak el mi az a Cukorsüveg?
– A Cukorsüveg a Mézesfalás új terméke volt a múlt évben, még az első roxmortsi kirándulásunkkor. Utána bezárt az édességüzlet, és nem volt szabad lemennünk a faluba.
A fiú teljesen elszontyolodott, mikor gondolatban felidézte a szomorú háborús emlékeket. Az asztal másik oldalán viszont Seamus Finnigan vidáman és hangosan folytatta. Így már mások figyelmét is felkeltve, akik szintén nem voltak az iskolában tavaly.
– Nagyon buli, Harry! Tényleg süveg alakú cukor, amit a fejeden is viselhetsz, ha akarsz, mert koszolódás gátló bűbájjal van ellátva. Aztán meg is eheted. Legalább húszféle ízben kapható, és persze…
Ránézett a többiekre, mint egy karmester intett, és a sok közelben ülő tanuló gyakorlott kórusként fújta vezénylőjükkel egyetemben a szlogent:
– „Csak a szádban olvad, nem a fejeden!”
Erre már az elszomorodott Neville is felvidult és a többiekkel együtt nevetett.

Aztán menniük kellett órára.
– Első óra egy könnyű Gyógynövénytan Bimbával, aztán Bűbájtan Flitwickkel – olvasgatta Ron az órarendjét –, aztán Mágiatörténelem…
– Remek. Már a tanév kezdetén padlóra akarnak küldeni? – nyögött fel Potter.
– Ugyan már! Mi mindig is szerettük azt az órát! – lelkesedett Fred.
– Olyan jól lehetett rajta aludni! – röhögte el magát az ikerpár.
– Ajjaj! – sóhajtott fel öccsük.
– Mi az Ron? – érdeklődött Ginny, aki belekukucskálva az órarendbe szintén felnyögött.
– Dupla bájitaltan, mindjárt az első napon? Ezek ki akarnak nyírni minket?
– Miért vagytok ennyire meglepve? – kotyogott bele Hermione. – Ha nem a Weasley Varázsvicc Vállalat táskáit hordanátok, amiben elfér az összes könyv, talán előbb belenéztek, és hamarabb is rájöhettetek volna! Esetleg, bár számotokra gondolom ez már a horror tartomány, némileg készülni is lehetett volna rá! – kapta fel a vizet a lány, majd a táskáját magához véve elrohant.
– Ennek meg mi baja van? – néztek testületileg Ronra, aki csak megvonta a vállát.
– Lányok! – szólalt meg flegmán.
– Ó, és ímé, a mi bölcs testvérünk…
– …aki isméri az asszonyállat titkait! – lelkendezett Fred.
– Taníts minket, Mester! – borultak le kisöccsük elé a testvérek.
– Ne tagadd meg tőlünk, tudatlanoktól…
– …sziporkázó elméd kincseit! – zengte áhítattal George.
– Ne hagyj minket oktalanul elpusztulni…
– …felhalmozott tudásod híján!
A többiek jól szórakoztak a három fivéren. Szép kis előadássá nőtte ki magát, népes közönséggel. Különösen, mikor Ron szokásával ellentétben úgy döntött, nem sértődik meg.
Belement a játékba, és áldón emelte kezét az előtte térdelők fölé.
– Menjetek békével atyámfiai, áldásom rátok!
A két bajkeverő először ámultan nézett fel, mert nem tudtak olyan alkalmat felidézni, mikor a morcos srác értette volna a viccet. Aztán ámulatukat vallásos csodálattá változtatták át, és áhítattal megcsókolták öccsük kezét.
– Hatalmasságod, tudom, nem vagyok méltó rá, hogy segély nekem…
– …de csak egy szót szólj, és máris megírand az én leckém…
– …oktalan fejem telve tudással…
– …az összes tyúk, akarom mondani asszonyállat… – botlott bele George.
– …engemet imád! – fejezte be Fred.
Ginny már a fal tövében kuporgott, úgy kacagott.
– Jaj, már fáj a hasam! – nyögte. – Hagyjátok abba!

Erre felállt a két jómadár, és húguk hóna alá nyúlva felhúzták a padlóról, majd letérdeltették imádatuk tárgya elé.
– Kedves húgunk, ha bármi baj…
– …vagy betegség kínoz…
– …bizton számíthatsz a mi jótevőnkre...
– …okítónkra, ki minden gondod elűzi tőled!
– Aki azonban több tiszteletet érdemel…
– …semhogy íly oktalanul vidulj előtte! – feddték meg a boszorkányt, aki vihogva felnézett a Jótevő Hatalmasságosra.Így látta, hogy belőle is mindjárt kitör a röhögés.
Bimba professzor eljött megnézni, miért hiányzik a fél osztály a kilences számú üvegházból, és végigélvezte a komédia jelentős részét.
Azonban ekkor úgy döntött, már épp eleget szórakoztak. Komolyságot erőltetve az arcára (ami elég nehezen ment), megszólalt:
– Nos, azt hiszem, elég mára a Gyereknapból! Aki nincs öt percen belül az üvegházban, büntetőfeladatot kap!
A diákok azonnal elindultak. Viszont a jó hangulat megmaradt. Még Hermione Ronra vetett mérges pillantása sem tudta tönkretenni. Sőt! Csak fokozta. Nehezükre esett lecsillapodni, ám mire a tanárnő belépett, már síri csend volt, amit ugyan az óra folyamán megtört még egy-egy kuncogás. Azonban a tanárnő ezt vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. Így semmi baj nem származott belőle.

Mikor kiléptek a teremből, Hermione rögtön nekitámadt Ronnak.
– Halljam, mi volt olyan röhejes, hogy majd megfulladtatok a nevetéstől mikor órára jöttetek? Csak nem rajtam szórakoztatok?
A megszólított képtelen volt válaszolni, ezért fülig érő vigyorral csak megrázta a fejét. A boszorkány nem akarta annyiban hagyni, viszont ekkor odalépett az ikerpár.
– Ne mondj neki semmit, öcsi! – intette George.
Majd amikor meglátták a lány dühtől pipacspirossá vált arcát, Fred rákontrázott a boszorkányhoz fordulva.
– Ígérem, megéri majd estig várnod! Sőt, még örülni is fogsz neki!
Otthagyták a döbbent Hermionét, nem kevésbé döbbent barátaival. Összesúgtak pár diákkal, akik tanúi voltak a nagy bemutatójuknak. Természetesen a kíváncsi leányzó ezután már semmi értelmeset nem tudott kihúzni belőlük a dologról, ahogy másokból sem. Kénytelen- kelletlen beletörődött, hogy estig várnia kell.
A délelőtt további része minden különösebb esemény nélkül telt el. Flitwick nem várt tőlük sokat így év elején. Csak pár könnyebb bűbájt ismételtek át.
Fred és George menetrendszerűen elaludt a kísértet Binns professzor Mágiatörténelem óráján, a többiek pedig valamilyen kábulatban szenvedték végig az egészet. Próbáltak ébren maradni. Hermione kivételével, aki mint mindig, szorgosan jegyzetelt, senki nem tudta volna megmondani miről is volt szó tulajdonképpen.
Aztán eljött a nap fénypontja. Senki sem sejtette, milyen lesz majd az első óra Pitonnal.

Mindenki tudta már, főleg Harrynek köszönhetően, mit vitt véghez a háború alatt.
Bár a bájitalmester haláltusája alatt vele megosztott kényesebb emlékeit nem mondta el még a barátainak sem. Úgy érezte, elárulná vele a férfit. Harry már tisztába jött vele, hogy egész életében csak őt óvta az anyja emlékéért. Akkor, ott a Szellemszálláson, mikor átadta az emlékeit, a kis trió megdöbbenésére feltűnt a halottnak hitt Dumbledore professzor. Rákent valamit a bájitalmester szörnyű kígyó marta sebére a nyakán. Megitatott vele egy bájitalt, és Bezoárt tett a nyelve alá.
Majd elvégzett egy igen bonyolultnak tűnő bűbájt. A dermedten állókra ránézve csak annyit szólt, tudja, mennyi kérdésük lenne, de most elég, ha azt tudják, hogy ennek az embernek köszönheti az életét! Később megbeszélik majd, de most csakis a varázslatra szabad koncentrálnia, nehogy Perselus az életét veszítse. Harryt biztatta, nézze meg a kapott emlékeket, és cselekedjen belátása szerint.

Potter meg is nézte őket, és lekövült. A Fiú, Aki Túlélte azt gondolta, ha megteszi amit a volt igazgató elvár tőle, azt nem fogja túlélni. Hisz a megdöbbentő emlékek után az anyjáról, tudomást szerzett róla hogy feltétlen meg kell halnia. Hogy elpusztuljon a testében lévő horcrux. Megdöbbentette és megijesztette Dumbledore akarata. Ennek ellenére kiállt Voldemort elé. Aki élt az alkalommal, és megölte. Pár perc kábulat múltán észhez tért, de nem fedte fel magát. A Sötét Nagyúr diadalmenetben vitette halottnak hitt testét a többiek elé. Barátai kétségbeestek látva, mi történt vele. Azonban Harry nem színlelt sokáig.
Felpattant és Voldemorttal való kötözködése közben elmondta, hogy Piton igazából kém volt, a keblére ölelt kígyó! Azt is elárulta, hogy valójában ő a bodzapálca igazi gazdája! A bejelentését megkoronázandó, mintegy végszóra, megjelent az immár újra teljes erejében lévő Perselus Piton, aki persze minden szavát megerősítette.

Piton professzor hős lett, mikor kiderült, hogy valójában nem ölte meg Dumbledore-t. Pedig ez a szükséges rossznak látszott a háború megnyerésének szempontjából. Azonban a bájitalmester nem akarta teljesíteni öreg barátja kérését, hogy amennyiben Draco tényleg ellene támadna, ne engedje megtenni. Inkább ölje meg ő maga. Harry így védtelennek látszik majd, és ha eljön az idő, annál nagyobb meglepetést okozhat, ha Perselus is Voldemort ellen fordul. Azonban a pince morcos lakója nem gondolta elkerülhetetlennek az egészet.
Mikor letette a Megszeghetetlen Esküt Narcissa és Bellatrix előtt, már tudta, hogy nem fogja betartani, amit ígért. Kerül, amibe kerül!
Még ha az életébe is!
Pedig az iskola öreg igazgatója az ő életét is védeni akarta kérésével. Hisz Piton meghal, ha nem teljesíti be az esküjét. A Mardekár házvezetője azonban nem nyugodott bele, hogy nincs más megoldás. A könyvtár teljes zárolt részlegét átbogarászta, még a Szükség Szobájától is varázslatokról szóló könyveket kért. Végül, kétségbeesésében még a lomos raktárt is átnézte, mikor nem volt más ötlete. Ott talált rá a megoldásra. Tépett, szakadt könyv rejtette. Egyetlen szó, az Avada Kedavra előtt nonverbálisan elmondva, megváltoztatja az átkot. Akire kimondják, meghal ugyan, de a teste konzerválódik. Aztán, ha megfelelő bájitalba merítik, az ereje nem vész el. Később, hat hónap múltán életre kel, és egészségesebben, mint valaha!
Így is lett. Csak egy álholttestről kellett gondoskodnia, egy manó, név szerint Dobby segítségét igénybe véve. Mikor mindenki a halálfalókat üldözte, a bátor manó kicserélte a testet. Készséggel tette a dolgát, hisz ezzel segíthetett Harry Potternek!
Nos, ezek után a kis teremtmény elvitte az előre megbeszélt helyre az igazgató testét, és belemerítette az előkészített kádnyi bájitalba. Még egy beszélő portréról is gondoskodott, amit elhelyezett az irodában. Fél év múlva Albus magához tért. Nagyon meglepődött, mert erről előre nem sejtett semmit. Piton nem akart hiú reményt ébreszteni benne.

Így, mikor a roxforti küzdelem közben Dumbledore is gyűlölt ellensége elé állt, a trió kivételével mindenki ledöbbent. Harry Potter pedig tette, amire született, és megvívott a Nagyúrral. Míg az iskola egykori és jelenlegi igazgatói, vagyis Perselus Piton és Albus Dumbledore, egy pajzsot vontak köré. Így akadályozva meg a tisztességtelenül harcoló halálfalókat a közbeavatkozásban.
Mikor végre vége volt, mindenki külön elismerő cikket kapott az újságokban, ahol az érdemeit méltatták. Dobby is kapott egyet, akinek bíztatására a kastély házimanói is beszálltak a küzdelembe az iskoláért. A csepp varázslény, mindenki meghatottságára, könnyekben tört ki. Azonban a megilletődöttség csak addig tartott, míg nem Dumbledore talárjának szegélyébe akarta kifújni az orrát! A Fiú, Aki Már Végre Végzett Voldemorttal, ekkor tapintatosan a kezébe nyomott egy zsebkendőt, amit a manó nagy becsben tartott ezután, hiszen, Harry Pottertől kapta! Az igazgató pedig nem sértődött meg, hanem öltözete varázslattal való megtisztítása után, személyesen gratulált a kis hősnek a cikkhez. Azonban a ruháját ezután már távol tartotta tőle!

Perselus Pitonnak, a hős tanárnak köszönhetően, a lehető legjobban alakult minden. A halálfalók jelentős része vagy meghalt, vagy fogságba esett. Ezek után a mágiaügyi minisztertől a bájitalmester éppúgy Aranyfokozatú Merlin díjat kapott, mint a Roxfort régi-új igazgatója, a többi tanár, Harry Potter és két barátja, a DS tagok, valamint a kis Dobby is. Aki persze újból könnyekig meghatódott ezen. Amikor elkezdett bőgni, mindenki igyekezett távolabb kerülni tőle. Ő azonban csak elővette a Harrytől kapott zsebkendőt, és trombitálva kifújta az orrát.
A jelenlévők általános megkönnyebbülésére.

Potter kissé kábultan vánszorgott a többiekkel együtt a pincehelyiség felé. Fogalma sem volt róla, hogyan fognak kijönni ezután a morcos férfival. Bár, azt el kellett ismernie, amikor találkoztak, már nem nézett úgy rá, mint aki keresztben le akarja nyelni. Ezen kívül, ha jól látta a Merlin díjátadó alkalmával, úgy tűnt, mintha a zsíros hajú szemétláda, megtanult volna hajat mosni. Frissen mosott hajkorona keretezte arcát, csak a szemét lehetett kivenni a takarásában. Még az újságban megjelent képen sem látszott jól az arca, rejtőzködni akarna?
Perselus Piton szintén vegyes érzelmekkel nézett az ez évi első órája elé. Valójában már rég nem gyűlölte annyira Pottert, mint mutatta, de ez is az álcája része volt. Viszont a Nagyúr állandó Legilimentálása miatt, kénytelen volt néha tudatosan hergelni magát a gyerek ellen. Nehogy Tudjukki bármit is megsejtsen. Most pedig fogalma sem volt róla, mi lesz ezután. Mert a folyamatos álcázás miatt a valódi érzelmeit már rég elfedte, egy különleges bűbájjal. Még saját maga elől is. Így nem tudta, hogyan fog viszonyulni a fiúhoz. Megváltoztak mindketten, ezt érezte. De sejtelme sem volt róla, mennyire igaza van. Mindenesetre eltökélte, ahogy tőle telik, megpróbál olyan fair lenni A Kis Hőshöz, amennyire csak képes rá.
A pincehelyiség felé tartva sokan elégedetlenségüket fejezték ki, és csúfolták a tanárt. Azonban ezúttal nem csak Hermione szólt rájuk.
A boszorkány mindig is védte a professzort, és annak jó szándékáról biztosította a többieket. Még Dumbledore halálhíre sem tudta megingatni jóhiszeműségében. Ezúttal azonban más védelmezői is akadtak, és mikor a lány épp nagy levegőt vett, hogy lehordja ezt a sok ostobát:
– Fejezzétek be, ha jót akartok! – mordult az elégedetlenkedőkre Harry. – Ennek a bátor embernek köszönhetem az életem, és még sokan közületek! Aki bántja, velem néz szembe!
– És velem! – lépett mellé Draco.
Csak egymásra néztek, és bólintottak.

A Malfoyok nyíltan Tudjukki ellen fordultak a végső harcban. Ezután szinte hihetetlen, de az aranytrió, és Draco barátok lettek. Már csak néha került elő a mardekáros szavaiban a sárvérű megnevezés. Akkor is inkább csak olyan ugratásból, amin mindenki őszintén tudott nevetni. Az aranyvérű család rég tudta, hogy Voldemort eszméje nem volt más, mint őrültség. Senki sem volt biztonságban mellette, de nem tehettek mást, mint várták a kitörési alkalmat. Ami el is érkezett a harcok során.
Lucius, még ha a Nagyúr aranyvér mániájával egyetértett is, azt tudta, hogy amit akar, amit csinál az már őrültség, és persze féltette a családját is. Megviseltek voltak mindhárman, sápadtan, megtörten szolgálták Voldemortot, csak azért, mert már nem szállhattak ki. Lucius Malfoy a végső csatában csak azt tette, amit kellett, hogy megvédhesse a családját, ezért ő maga is szembeszállt a fia és felesége oldalán a többi halálfalóval. Később azonban nem kért a hősöknek kijáró ünneplésből, visszahúzódott kastélyába. Draco és Narcissa nem voltak ilyen szemérmesek, hiszen ők meggyőződésből csatlakoztak a jó oldalhoz, nem csak azért, mint Lucius, mert a szükség úgy kívánta.

– Szóval? Akarja még valaki gúnyolni Pitont? – érdeklődött megtévesztően simulékony hangon Draco.
A morgolódók visszafojtották panaszaikat, és meghátráltak. Ketten együtt olyan hatalmat képviseltek, amivel épeszű ember nem szállhatott szembe! A bájitaltan tanár a folyosókanyaron túl meghökkenten hallgatta a csevejt. Teljesen ledöbbent. A keresztfiát még megértette, de… Potter?
– Érdekes évnek nézünk elébe! – állapította meg csendesen.
Szokásos talárlobogtatásával sietett a teremhez. Kinyitotta az ajtót, és kis kézmozdulattal betessékelte a diákokat, majd ő is belépett.
Mikor a katedrához ért, és megfordult, a tanulókon végigfutott valami morajlás. Az étkezéseknél elég távol ült. Különben is, nem akadt olyan öngyilkosjelölt, aki méregetni merészelte volna őt. Viszont itt már muszáj, sőt kötelező volt ránézni.
– Odanézz!
– Jól látok?
Ehhez hasonló döbbent suttogások keltek szárnyra.
– Fiúk mondjátok, hát nem néz ki csodásan? – szaladt ki önkéntelenül Hermione száján.
Harry csupán egy hümmögéssel vette tudomásul a lány halk kijelentését, mert régóta gyanította már, hogy a boszorkány beleszeretett a bájitalmesterbe.
– Micsoda? Eszednél vagy, Hermione? – Ron meghallotta, és természetesen meglepetésként érte a dolog, úgy is reagált. – Nem tagadom, most jobb a sokévi átlagánál. De ez akkor is Piton, te bolond! – fortyogott tovább a vörös hajú csendesen.

A Mardekár ház feje az asztalánál ülve úgy tett, mint akinek sürgősen meg kell vizsgálnia pár pergament. Elnyomott egy sóhajt. Ezt előre lekottázhatta volna! Na, jó, Granger csodáló tekintetét nem, de a többit… Attól tartott, nem ússza meg magyarázat nélkül. Másképp büntetés ide vagy oda, addig nem lesz csend az óráján. Különben is megfogadta, hogy megpróbál rendesebb lenni. Persze a bőréből nem bújik ki, viszont rosszul mutatna, ha már most megbüntetné őket. Ha pedig nem mond semmit, a következő történet a neten az lesz, hogy újabban szépségszalonba jár! Ez a baljós kilátás győzte meg a beszámoló szükségességéről.
Az általános ámulat érthető volt, mert nem csak egy hajmosásról volt szó.
Piton ugyanis évekkel látszott fiatalabbnak, mint tavaly! Legalább hatvannak nézett ki eredetileg. Jelenleg azonban nem tűnt többnek a valódi koránál, harmincnyolc évnél! Egyébként pedig, bár ezt úgysem hitte volna el neki senki, rendszeresen mosott hajat azelőtt is. Mint ahogy fogat is mosott. A bájitalfoltok kezéről való lesúrolásával is rengeteg időt eltöltött, csak nem látszott, hiába tett bármit. Eddig!
A kollégái figyeltek fel legkorábban a változásra. Először fogalma sem volt, hogyan kezelje a dolgot, ezért bújt el inkább a haja mögé. Azonban itt már nem lehetett takargatni sajnos.
Felállt. A zsibongás elhallgatott.

– Mint azt észrevehették, kis változás történt a külsőmön. Nos, megvan rá a magyarázat. Voldemort – páran még felszisszentek hallván a nevet – a Sötét jeggyel jobban rátelepedett szolgái életére, mint gondoltuk. Kivétel nélkül minden halálfalótól energiát szívott el, más- más mértékben. Ezáltal életben maradhatott test nélkül is. A csatlósai pedig gyorsabban kezdtek öregedni. Kétségbeesés szülte bűvölet lehetett eredetileg. Azonban miután testre tett szert, akkor sem tudta abbahagyni! Egyre több erőt szívott el tőlünk, nem sok idő hiányzott már a halálunkhoz!

Harry ekkor megértette, miért volt olyan rossz bőrben az idősebb és ifjabb Malfoy is, mikor a halálfalók elkapták őt, Hermionét és Ront, majd a kúriába cipelték. Akkor azt hitte, a megpróbáltatások. Viszont valójában mágikus oka volt!

– Mikor a Nagyúr végre valóban meghalt, nemcsak a jegy tűnt el – folytatta a bájitalmester –, a hatás kezdett visszafordulni. Miáltal annyi éves lettem, amennyi valójában vagyok. Visszakaptam, amit elvett tőlem!

A Kiválasztott ekkor megértette, miért lett Draco apja olyan kicsattanóan egészséges és fiatalabb, mint amikor a Czikornyai és Pacában először látta.
A professzor észrevette, hogy ezúttal elég sok megemésztenivaló információt közölt velük. Ezért, bár nehezére esett, visszafogta magát, és szokásával ellentétben, teljes öt percig nem szólt rájuk a beszélgetés miatt.
Az általánosan döbbent hangulatot hűen tükrözte, hogy még a Weasley ikrek is elvesztették a humorérzéküket. Persze csak egy kis időre.
– Ismétléssel kezdünk! – emelte fel a hangját Piton az öt perc lejártával. – Ezúttal külön fognak dolgozni!
A tanulók felsorakoztak az üstök mellé. Nagyon ügyelt, még véletlenül sem kaphatta ugyanazt a feladatot két egymás mellett lévő diák. Óra végén meglepődött. Többé - kevésbé hozta a formáját az osztály, viszont Potter egészen tűrhető bájitalt adott le!
– Mr. Potter – kezdte a tanár. – Ha mindig ilyen munkát adott volna be, nem kellett volna annyi büntetőmunkára járnia! – mondta a fiúnak szinte már barátságosan, amivel saját magát is meglepte.
– Ami azt illeti, a sok rontott bájital java részéről én tehettem! Mindenfélét dobáltam az órákon az üstjébe! Ha nem teszem, talán sikerült…– tört ki a lelkiismeret Draco-n.
Viszont Harry csak mosolygott rá kifelé menet és nem hagyta befejezni.
– Azt hiszed, akkor jó lett volna az eredmény? – kérdezte barátságosan, majd elsietett Ginnyvel.
Piton pedig csak ámult.