Hermionénak a frissítőnek hála sikerült ébren maradnia az összes órán. Bájitaltan sajnos nem volt aznap.
A tanórák után rögtön elindult a gondnoki szobához.
Frics meglepődött, mikor meglátta, bár bizonyára azt hitte, mielőbb túl akar lenni a büntetésén. Kinyitotta hát neki az ajtót, és magára hagyta. Aztán mikor végzett, bár még túl korán volt, elindult a titkos lépcsőkön felfelé. Bement a könyvtárszobába, gondolta, megcsinálja a leckéit, mire eljön az idő.
Piton is ott volt, és bár meglepte a lány jelenléte, beleegyezett, hogy ott tanuljon. Leült hát, és belefogott. A frissítő hatása azonban lassan elmúlt, és az asztalra borulva elaludt.
Mikor felébredt, kinn már sötét volt. A bájitalmestert nem látta, ám az illatát mégis érezte. Aztán rájött, miért. A tanár köpenye az ő vállán volt. Végigsimított rajta.
Betakarta, mikor elnyomta az álom?
Nagyon vágyott rá, hogy lássa a professzort, és erre csak egy mód volt, ha nem akarta megzavarni.
Elővette a netgömböt és koncentrált.
A keresőszavakra felbukkant egy vadonatúj rajongói weboldal.

„Perselus Piton portál”

Olvasta Granger a szavakat. Mikor szétnézett, sok rajzot és fotót talált a tanárról. Ezek egy részét már ismerte, de voltak elmosódottak, távolról készültek is. Mivel a tanár nyilván nem állt modellt, ezért nehéz volt jó rajzot vagy fotót csinálni róla. Erre csak a Creevey testvérek voltak képesek, akik bárkiről fantasztikus fotókat tudtak készíteni. McGalagonyt is sikerült lefényképezniük macskává változás közben.
A lány, lapozgatás közben egyszer csak lenyűgözve állt meg.
Tudta, hogy Piton még valamikor az év elején felköltözött az egyik toronyba, mert elege lett a pincebeli lakosztályából. Persze azt is megtartotta, ám már nem sokszor volt ott.

Az egyik Creevey fiú alighanem beszerzett egy teleobjektívet, mivel Perselus az egyik torony ablakában volt látható a képen. Fekete talárnak nyoma sem volt, kigombolt fehér inge pedig olyan felsőtestet engedett látni, hogy elakadt Hermione lélegzete. A professzor ábrándosan nézett a tó felé, fekete haját borzolta a szél, cakkos vonalú ajka kissé nyitva…

A griffendéles úgy érezte, még soha nem látott ilyen szép képet. Lenyűgözve nézte, de hirtelen féltékeny is lett, amiért ezt bárki láthatja, aki fellép az oldalra. Keze tétován kinyúlt, megpróbálta kisimítani a tanár arcáról az egyik hajtincset, ám a kép azonnal füstté oszlott.
– Ha a Sötét Herceg elárulná nekem, hogy kell egy kis időre életre kelteni a képeket, vajon meg tudnám ezt érinteni? És ha igen, a másolat is elátkozna érte? – motyogta magának a lány.

Közben Piton a háta mögött mindent hallott és látott.
Eredetileg csak arra volt kíváncsi, mit néz a lány olyan elmélyülten.
Megdöbbent. Tényleg ennyire szereti?

Aztán rájött, milyen kínos lenne, ha meglátná őt, ezért elvonult a kis könyvtár egy távolabbi része felé.
Onnan jött elő, közben lekapott pár kötetet a polcról, és zajosan a többire csapta, így Grangernek volt ideje felrezzenni, és eltenni a gömböt.
– Ó, már felébredt? Akkor felmehetünk?
– Tessék? – nyögte Hermione döbbenten. Még mindig a net bűvöletében hirtelen azt hitte, Perselus a lakosztályába hívja őt.
– A laborba, különórára. Vagy már túl késő van?
– Nem, de-dehogyis – dadogta a griffendéles.
„Mit is képzeltem, én bolond? Felhív a szobájába, és pont engem?” –gondolta.

A bájitalóra aztán sikeresen elvonta a figyelmét, mert nagyon kellett koncentrálnia. Aztán a könyvtárszobában gyorsan még a leckéit is befejezte.
Később fáradtan botorkált lefelé a lépcsőn.
– Miss Granger, megtenne valamit? – Hallotta még a háta mögött a bársonyos hangot. – Tudom, még csak kilenc óra van, de megtenné, hogy ma időben lefekszik? Ha kimerült, nehezen tud figyelni, és ez az órai és a különmunka rovására is mehet.
– Teljesen igaza van professzor úr – bólintott a boszorkány, – többet nem csinálok ilyet, nem fogok elaludni a könyvtárszobában sem.

Repültek a napok, hetek. Délelőtt tanítás, délután különórák Pitonnal, és persze kutatás Neville szüleinek ügyében, másra szinte nem is volt ideje.
Egyszer csak a karácsony előtti nap reggelre lett.
A lány elég szokatlan hangra ébredt, a kastély többi lakójával egyetemben. Valaki karácsonyi dalokat énekelt, mégpedig olyan hangerővel, hogy a tornyok csúcsától a pincékig mindenhonnan hallani lehetett, mégsem volt zavaró. Hermione magára kapott egy köntöst, és leszaladt kinyomozni, honnan szól az ének. A klubhelyiségben sem kapott választ, csak értetlenül ácsorgó hálóruhás diákokat látott, akik szintén nem tudták, miről van szó.
Visszaszaladt a szobájába, felöltözött, aztán elindult a folyosókon. Ám a dal mindenhol pontosan ugyanakkora hangerővel szólt, így ezzel nem jutott sokra.
Aztán eszébe jutott valami.
„Mi van akkor, ha ez kintről szól?”
Az egyik falikárpitról lekapott egy lógó cérnaszálat, és tökéletes griffendéles sálat bűvölt belőle.
„McGalagonynál ezért biztosan Kiválót kapnék.”

A sálat a nyaka köré tekerte, és kilépett a főbejáraton. Vakító napsütés fogadta, először nem is látott az éjjel esett szikrázóan fehér hótakaró miatt. De mikor hozzászokott a ragyogáshoz, már nem kellett sokáig keresgélnie, hamarosan észrevette a nevetgélő Weasley ikreket a fúriafűz tövében.
Először csak azt nem értette, miért vannak még épségben, de aztán jött az igazi meglepetés, mert a fúriafűz énekelt!
– Ti voltatok? Hogy csináltátok? – szaladt oda hozzájuk lelkesen Granger. A hó ropogott a talpa alatt.
– Mi bizony – mondta George.
– De a hogyan szakmai titok! – közölte Fred.
– Egyébként szívből gratulálunk! – mondták kórusban, és megrázták a kezét.
– Nem értem, mihez?
– Te voltál az első, aki rájött, ki énekel – nevetett Fred. – Ezért jutalmul te mondhatod meg, mi legyen a következő dal.
– Ne aggódj, minden dalt tud, amit mi ismerünk, még a netről is leszedtünk neki párat – folytatta George.
– Én nem is tudom, helyes-e éneklésre kényszeríteni őt – sajnálta meg hirtelen a boszorkány a fát.
– Ugyan, nem látod, hol állunk? – kérdezték egyszerre. – Biztosíthatunk róla, hogy nem vetettünk be szelídítő varázslatot, mégsem bánt minket.
– Tetszik neki? – Nézett fel hitetlenkedve a fára Hermione, és valami furcsát látott. A fa nem volt teljesen mozdulatlan, a dallamra lágyan mozgatta az ágait.
– Talán nem is olyan vad, csak magányos – tippelt a boszorkány. – Mivel Fúriafűznek hívják, mindenki kerüli. Aki pedig a közelébe kerül, az ellenséges vele, ledermeszti, bántja… Ti pedig most nem voltatok szemetek vele, hanem olyasmire vettétek rá, amit a jelek szerint magától is szívesen csinál.
– Öregem, megszelídítettük a fúriafüzet! – csapott elégedetten egymás tenyerébe az ikerpár.
– Oké, én bemegyek, mert fázom. De egyébként – szólt még vissza a boszorkány –, a „Hull a pelyhes fehér hó” jó lenne. Ismeri?
– Ez csak természetes kisasszony! – ripacskodott George.
– Mindent a vevőért! – kontrázott rá Fred.
Intettek a pálcájukkal, és máris szólt a kiválasztott dallam.
Aznap nem voltak túlságosan megterhelőek az órák, mert a tanárok tudták, hogy nem lennének képesek figyelni. Ugyan kaptak némi házi feladatot, de azt kibírják valahogy. Lelkesen zsibongtak ebéd közben. Már ekkor sem volt teljes a létszám, páran elutaztak a korábbi vonattal. Persze vitték a netgömböket is.
Pedig történtek még meglepetések. Mikor jelzett a gömb, mindenki kitette az asztalra. A termet karácsonyi dalszövegek töltötték be, ám ezúttal nem a fúriafűz énekelt, hanem valaki remek paródiák szövegét tette közzé:

„Szellemes” karácsony

(Harry Potter, „kis” családja pár év múlva.)

Hull a hó, hull a hó,
Dementorok, látom,
Ginny a gyerekekkel
Reszket fenn az ágyon.
Harry nem didereg,
Előlép ő rögtön,
„Expecto Patronum,
Vissza sose jöjjön!”

Télapó rémálma

Csengő szól, csengő szól,
Csúszós már az út,
A szánkó a négy szarvassal
botladozva fut.

Szegényes Télapó

Télapó itt van,
Üres a zsákja,
Lyukas a cipője,
Seprő a szakálla,
Zsák, zsák,
Szánd meg hát,
Tessék, itt a nagykabát!

Dudley Dursley karácsonya

Kiskarácsony, nagykarácsony,
Minden megvan, ahogy látom,
Hogyha megvan, ide véle,
Hadd rontom el melegébe!

Malfoy karácsonya

Jaj de szép a karácsonyfa,
Ragyog rajta a mágia,
Itt aranygömb, ott egy véla*,
Jaj de szép a karácsonyfa!

(Megjegyzés: Természetesen csak vélahajszálakról
van szó, hiába, egy Malfoy még ezt
is megengedheti magának!)

A „hagyományos”

Hull a hó, hull a hó,
szép idő csak álom,
Télapó zúzmarát
Fújdogál az ágon.
A kisnyúl didereg,
Káromkodik rögtön:
„Ezzel a sok hóval már
Tele van a törpöm!”

A jót nevető diákoknak nem kellett sokáig töprengenie, ki volt az elkövető, mert Harry és Malfoy azonnal leleplezték magukat.

– Miért nem szóltatok hamarabb? – vágta hátba Pottert Fred.
– Igen, ha tudtuk volna, ezzel a szöveggel ment volna a mai ébresztő – csapott Malfoy vállára George. – Bár még most sem késő! – Kiszaladtak a teremből, és nemsokára a fűz már az új dalokat is harsogta.
Jól telt az idő, mindenki remekül szórakozott, vidáman beszélgettek.
– Jaj, ne! – Nézett a tanári asztal felé Granger. Piton már nem ült ott. – Elkésem, mennem kell a… büntetőmunkára! – Kis híján különórát mondott, de még időben észbe kapott.
– Ez komoly? – csóválta a fejét Malfoy. – A keresztapám nagyon kegyetlen veled, ha még most is dolgoztat. Ne szóljak neki…
– Köszönöm, Draco, de erre semmi szükség – nevetett rá a lány. – Sietek.

Nem láthatták, hogy a nagyterem résnyire nyitott ajtaján át Piton nézi őket kívülről. Eredetileg csak arra volt kíváncsi, eszébe jut-e a griffendélesnek a különóra, ám most bosszúsan préselte össze az ajkát.
Miért nevetgél ez a fruska a keresztfiára? Mit mondhatott neki Draco, ami így felvidította? Hiszen még most is mosolyogva jön kifelé.
Így, ebben a morcos hangulatban fogadta a laborjában a lányt. A boszorkány nem tudott mit kezdeni a rossz hangulatával, de elfogadta. De aztán, amikor Perselus keményen rászólt, hogy ne idétlenkedjen már, ne húzza az időt a hozzávalók elkészítésével, és folyton kötekedett vele, mégis elfutotta a szemét a könny.
– Mi a baj? Képtelen folytatni? – mordult rá a professzor.
– A tanár úr még nem beszélt így velem – szipogta a lány. – Itt soha! Talán megharagítottam valamivel?

Ez észhez térítette a bájitalmestert.
– Ne haragudjon, nem magán kellett volna kitöltenem a haragomat, igazán sajnálom.
És Hermione megérezte a hátán azt a kicsi érintést, amiért mindig úgy odavolt. Máskor az óra végét jelentette, most azonban bocsánatkérést. Könnyes szemmel nézett fel a tanárra.
– Hozza rendbe magát, aztán folytassuk – nyújtott oda Perselus egy faszilánkból átváltoztatott zsebkendőt, aztán visszafordult az üsthöz.
Hermione megtörölte a szemét, aztán megpróbálta halkan, diszkréten kifújni az orrát.
„Miért van az, hogy a romantikus filmek hősnői mindig csak a szemüket törölgetik, nekik soha nem kell orrot fújniuk?” - gondolta bosszúsan.
Az idő hátralévő része már békésen telt.
– Szeretnék adni valamit. Van itt egy könyv, ami önnek való – mondta a professzor, és átnyújtott neki egy különleges, cifra borítós bájitalkönyvet.
– De szép ajándék! – sikkantott fel boldogan a lány.
– Ajándék? – nézett nagyot a varázsló, mire a lány szíve elszorult. Ennyire félreértette volna? – Ja, persze, karácsony van. Tudja mit? Tartsa csak meg, úgyis kettő van belőle, a nagynéném két karácsonyra is ezt adta, mert kicsit szórakozott szegény. Ha akarja, veheti ajándéknak is.
Bár nem egészen így képzelte, Hermione mégis örömmel ölelte magához a nehéz, ezüstveretes könyvet.
„Ha eredetileg nem is szánta ajándéknak, mégis az lett belőle, és szívesen adta, mit várhatnék még?”

Mikor letelt az óra, és a lány mégsem indult kifelé, a bájitalmester ránézett.
– Valami baj van?
– Nem tanár úr, csak én is szeretnék adni önnek valamit – nyújtott előre egy csomagot. – Nem igazán tudtam, mivel lephetném meg, de remélem ez megfelelő lesz önnek. A faluba szóló egyik kirándulásunkon vettem. Érdekesnek találtam, és az árus azt mondta, igen ritka.
A csomagból egy kis könyv került elő. „Tizenegyezer bűvös fű és gomba”.
– Ez már a javított, bővített kiadás, külföldi bűvös füvekkel és gombákkal, sőt korallokkal, tengeri moszatokkal is.
– Ez valóban igen ritka, már régen szerettem volna ilyet. Köszönöm – nyújtott kezet némi habozás után a bájitalmester.
A lány örömmel fogott vele kezet.
„Persze ez igen hűvös köszönetnek hatna mástól egy régóta vágyott könyvre, de Perselustól? Ó, még több is, mint amit reméltem!” - gondolta.

Jókedvűen hagyta ott a tanárt. Végre van egy zsebkendője és egy könyve is a professzortól, amit személyesen adott át neki, és a keze még őrzi a kézfogása emlékét. Lehet ez a nap ennél jobb és különösebb?
Mint kiderült, lehetett. Még az egyik titkos, elhagyatott folyosószakaszon járt, mikor jelzett a gömb. Elővette, és meglátta a Sötét Herceg üzenetét.

SH: Hol vagy most? Zavarhatlak egy kicsit?
DL: Persze, nyugodtan, most nem tanulok.
SH: Egyedül vagy?
DL: Igen, miért?
SH: Küldök valamit, egy képet, bökd meg a pálcáddal!
DL: Rendben.

Már alig várta, mit fog kapni. Az ismeretségük kezdetén látott életre kelt kép igencsak megmozgatta a fantáziáját.
A küldemény egy ember árnyékának tűnt. Mikor rábökött, elsuhant a gömb fölött, körözött egy kicsit a szobában. A lánynak egy dementor jutott róla eszébe, ezért visszahőkölt, mikor az árny felé repült.
Ám az hirtelen megállt előtte, a furcsa alak keze kinyúlt, és finoman megsimogatta Granger arcát, aztán a fekete ajak egy puszit nyomott az arcára, és köddé vált.
A boszorkány ledermedt.

DL: Ez meg mi volt? –küldte el az üzenetet, mikor újra képes volt mozogni.
SH: Az én karácsonyi meglepetésem.
Aztán feltűnt a gömb felett egy nagy, világító felirat:

BOLDOG KARÁCSONYT, HERMIONE!

A griffendéles gyorsan hátrébb lépett, ám a felirat már nem okozott több meglepetést, kis idő múlva magától szétfoszlott.
A Herceg azonban kiszállt a netről, semmiféle kérdésére nem válaszolt.
„Mi a csoda volt ez? Talán a Sötét Herceg érez irántam valamit?” - tépelődött a lány, ám nem kapott választ.

A kastély egyik szobájában egy illető alig tudta megállni, hogy hangosan fel ne nevessen.
Most aztán szép kis ajándékot adott Hermionénak. Lesz min gondolkodnia a szünetben!
Ebben nem is tévedett, boszorkány teljesen meg volt zavarodva.
„Micsoda zűrös karácsony!”- töprengett, miközben a pályaudvaron a vonatra várt, mikor hazautazott a szünetre.

Ügyet sem vetett a nyüzsgésre maga körül, ami nagy szó, mert ahol a Weasley ikrek viszik a prímet, ott mindig nagy a zűrzavar.
Márpedig most nem csak ők, az összes Weasley túl boldog volt ahhoz, hogy csendben tudjon maradni, hiszen már nem kellett tartani Voldemorttól, ezért Harry végre nyugodtan az Odúban tölthette az ünnepeket a vörös hajú családnál.
Csak Ginny nézett néha tétován a Granger felé, mert ő volt az egyetlen, akinek beszámolt erről a pusziról. Még Harryt sem avatta be. Ezért a két lány a szünet alatt is sokat töprengett azon, ki lehet Hermione titokzatos hódolója.