Granger boldog volt. Túl volt egy csodálatos órán Perselusszal, ahol ketten voltak, és csakis vele foglalkozott. De tudta, hogy ez a kiváltság hamar visszavonásra kerülhet, ha nem igyekszik eléggé, ha nem tanul rendesen.
Tehát első dolga volt, hogy elmenjen a könyvtárba, és ott a jegyzeteit átnézve szépen letisztázza a tanártól hallott információkat.
Aztán megcsinálta a leckéit, és felkészült a következő napi tananyagokból is. Este tizenegykor fáradtan botorkált vissza a klubhelyiségbe. Persze Harry és Ginny már várták.
– Na, mesélj már! Milyen volt Pitonnál? – húzta félre egy sarokba a vörös hajú lány.
– Nagyon jó volt – mosolygott Hermione. – Több hónap alatt sem tanultam ennyi érdekes dolgot a tanteremben.
– Csak ennyi? – biggyesztette a száját a másik lány.
– Igen, csak ennyi – vont vállat Granger, és felment a hálóterembe.
Ott persze elmondta Ginnynek azt, amit Harry előtt nem mert: hogyan ért hozzá Perselus a hátához.
Persze a Weasley lány ettől nagyon belelkesedett, alig tudta csendre inteni. Szerencsére a fürdőszobában beszélgettek, és a többiek már aludtak.

Aznap éjjel rémálma volt. A bájitaltanár gyorsan darálta az információkat, és ő nem tudta követni. Mikor erre Piton rájött, rákiabált.
„Ha még erre sem képes, akkor ne jöjjön többet hozzám! Sőt, a legjobb lesz, ha még a Roxfortból is elmegy! Ezennel eltanácsolom!” Aztán becsapta mögötte az iskola kapuját.
Persze erre fel is ébredt, egy ideig eltartott, míg lecsillapodott, de aztán megnyugodva aludt vissza, hiszen csak álom volt.

Délután ugyanúgy ment Fricshez, aztán különórára, mint előző nap. Bár nem gondolta volna, de valójában jólesett neki rendbetenni a régi gondnoki szobát. Nem is hagyta volna ott szívesen, ha nem Perselushoz kellett volna mennie utána. Most, hogy egymagának kellett végigjárnia a lépcsőket, útközben kicsit jobban körülnézett. Látta már, miért nem fedezte fel eddig senki ezt a szakaszt: minden egyes lépcső után olyan folyosószakaszra került, amely bizonyos távolság után be volt falazva. Volt ugyan néhány ajtó a folyosókon, ám ezek is csak elhagyatott termekbe vezettek és pár régi raktárba. Legalábbis az a pár, ahova sietősen bekukkantott.

– Késett! – fogadta morcosan Piton mikor végre rákoppintott az ajtó kilincsére, és bement a laborba. – Negyedóráig tartott feljönnie ide?
– Ó, én igazán sajnálom, de most magamban jöttem…
– Nem fogom mindannyiszor fogni a kezét, valahányszor idejön. Késett, és ennyivel is kevesebb időt tudok magára szánni, mert utána dolgom van.

Hermione kicsit elkeseredett, de azért nemsokára újra belefeledkezett a bájitalfőzésbe. Most még rövidebb volt az idő, mint a múltkor, és nemsokára újra megérezte a hátán azt a bizonyos könnyű érintést.
– Menjen, Miss Granger, vége az órának – mondta bársonyos, nyugodt hangon a tanár.
Mivel elhatározta, hogy nem haragítja meg többet a professzort, a griffendéles gyorsan összeszedte a jegyzeteit, és elköszönt.
– Miss Granger, ezt leejtette… – hívta vissza a tanár, és átadott neki egy ottfelejtett pergamenlapot. Mikor átvette, Perselus hosszú, karcsú ujjai egy pillanatra hozzáértek a lány kezéhez, aki úgy érezte, mintha könnyebb áramütés száguldott volna át az erein. Kiment az ajtón, és meghatottan nézte a kezét.
„Hozzám ért! Hozzám ért!” Megszagolta az ujjait, amik máris átvették Piton jellegzetes illatát. Elővett egy tiszta zsebkendőt, és megtörölte vele a kezét. Gondosan összehajtotta, és konzerválóbűbájt szórt rá. Ilyen módon akár évekig képes lesz megőrizni az illatot és az érintésének emlékét.

A nap hátralevő része ugyanúgy telt, mint az előző nap. Aztán a péntek is nagyon hamar elmúlt.

Szombat reggel azzal az elkeserítő tudattal ébredt, hogy aznap nem kell különórára mennie. Persze volt tanulnivalója, rengeteg, ám mivel kora reggel nekifogott, délután ötre már befejezte, és csak ténfergett a folyosókon.
Aztán arra tért magához, hogy újra a szépen cizellált betűket olvassa a régi gondnoki iroda ajtaján. A szíve odahúzta.
„Most megnézhetném, mi van azokban a régi tantermekben! Ha már órára nem mehetek…”

El is indult. Hevesen dobogó szívvel osont végig a titkos úton, hiszen fogalma sem volt, mit mondana Pitonnak, ha a tanár rajtakapná. Minden gond nélkül eljutott az egyik ajtóhoz, ami könyvtárnak látszott. Ezért szerette volna először megnézni. Megkönnyebbülve, amiért nem találkozott a tanárral, beosont.

Még körbe sem nézhetett, mikor az egyik nyitott ajtajú szekrénytől egy nagy reccsenés hallatszott, majd felbukkant a bájitaltanár, a kezében pár könyvvel.
– Miss Granger, mit keres itt? Ha jól tudom, a hétvégén nem kell idejönnie, itt pedig különösen nem számítottam magára.
– Én csak kíváncsi voltam ezekre a könyvekre – vallotta be szemlesütve a lány.
– Nahát, maga aztán tényleg nagy könyvmoly! – rándult meg a tanár ajka. – Rendben, jöjjön csak. Előbb-utóbb úgyis elhoztam volna ebbe a terembe, mivel itt van pár olyan régi kézirat, amit nem talál meg másik könyvtárban. Bizony, ez a szoba volt a Roxfort első könyvtára. Persze jóval kisebb, mint a másik, de ne becsülje alá, sok érdekes dolgot találhat itt. A bájitalokkal foglalkozók az alsó polcon vannak, jobbra.
– Nagyon köszönöm, professzor úr – lelkesedett Hermione.
Granger hamar belefeledkezett a könyvek gerincének nézegetésébe, és kis idő múltán egy nagy halom olvasnivalóval tért vissza az egyik olvasóasztalkához.
– Attól tartok, ezzel nem fogok egyhamar végezni – nézett Hermione a kisebb hegy méretű kupacra.
– Pedig innen nem vihet ki egyet sem – intette a professzor. – Csakis itt vagy a laborban tanulmányozhatja őket. – Felsóhajtott. – Rendben, ha annyira szeretné, engedélyezem, hogy bármikor bejöhessen ide, mert a laborba csak a feltétlenül szükséges könyveket hozhatja fel. Ott másra kell az egy óra.
– Köszönöm – hálálkodott a lány. – Ön rendszeresen olvasgat itt? – bökte ki végül, amit már nagyon szeretett volna tudni.
– Természetesen. Mit gondol, ki takarítja ezeket a termeket? Rendszeresen megújított bűbájokkal tartom rendben a titkos területeket.
„Miért is nem vettem észre hamarabb? Hiszen noha elhagyatott helyek, mégis minden tiszta.”

Úgy tetszett, még húsz perc sem telt el, mikor Piton becsukta a könyvét, és felállt.
– Későre jár.
– Hiszen csak most jöttem – nézett fel Hermione.
– Már éjfél van, Miss Granger – hangzott a higgadt válasz.
– Az nem lehet! – Ám felpillantva a régi faliórára, a griffendélesnek igazat kellett adnia a tanárának.

Visszament hát a Griffendél-toronyba. A klubhelyiségben egyedül csak Ginny volt, aki őt várta.
– Hol tekeregtél? – fogadta kíváncsian.
– Pitonnál töltöttem eddig az éjszakát – súgta oda Hermione.
– Tudod, ki veszi ezt be!
– Esküszöm! – nevetett Granger, majd a hitetlenkedőnek elmondta, hogy Pitonnál régi könyveket olvasgatott egészen eddig. Persze a titkos könyvtárat nem említette.
– Én pedig már azt hittem… – kacagott Ginny.
– Tudom, direkt mondtam úgy – öltött nyelvet vidáman a másik lány, majd felszaladtak a hálótermükbe, hogy aludjanak is végre.

Vasárnap már kora reggel felment a régi könyvtárba. Ám előtte a reggelinél eltett néhány almát, összeborított pár vajas kenyeret, és egy elővarázsolt kulacsba hatalmas adag sütőtöklevet töltött. Így el lesz látva egész napra, végig ott maradhat olvasni.
Mikor odaért, Pitont nem találta ott. Kissé csalódott volt.
Gyorsan kivett egy hatalmas könyvet a polcról, amin egy sárkány volt, és elkezdte olvasni. Időnként ugyan füstöltek a lapok, de más nem zavarta a tanulmányozásában. Kivéve egy apró hangot. Halk volt, de mikor sokadszorra hallotta, rájött, hogy a netgömb az. Kitette hát az asztalra.

SH: Szia. Már többször is kerestelek, merre jártál?
DL: Szia. Tanulok, mint mindig – nyelt nagyot a lány. Pedig, ha belegondolt, nem is hazudott, hiszen a sárkányokról tanult.
SH: De hol? Nem láttalak a könyvtárban…

A Herceg a könyvtárban? Hiszen, ha tudná, ki van ott, rögtön kiderülne, ki az illető! Várjunk csak! Ha szerencsés, talán van esélye!
Gyorsan megnyitott egy másik oldalt.

DL: Ginny, ébren vagy?
GW: Alig. Harry korán levonszolt a könyvtárba, mert hallott egy könyvről, ami legendás kviddicsmeccseket mutat be mozgó képeken. Lehívott engem és Ront is megnézni, hátha új ötleteket kapunk belőle. Tegnap rengeteg új könyv érkezett.

Hermionét más körülmények között nagyon érdekelték volna az új kötetek, de nem most.

DL: Ginny, ez most nagyon fontos, látsz valakit, aki netezik a környezetedben?
GW: Nem. McGalagony netezett, de már öt perce eltette a gömböt.
DL: Á, ő nem számít. Esetleg valaki más?
GW: Várj csak! Látok valakit! Egy lány a netgömbje előtt a barátnője kérdéseire válaszol. Ja, várjuk csak! Hiszen ez egy tükör!
DL: Kérlek, ne szórakozz velem. Tényleg fontos!
GW: Oké, mi ez az egész?

Közben a másik oldal is bejelentkezett.
SH: Hova tűntél? Baj van? Rosszat mondtam?
DL: Á, dehogy, csak sok a tanulnivalóm. Egy rejtekhelyen vagyok, ahol senki nem zavarhat.
SH: Én sem? Jó, értem.
DL: Ne haragudj…
SH: Semmi baj. De ugye később még beszélhetünk? Napok óta nem írtál.
DL: Persze! – Könnyebbült meg a lány, mert nem szerette volna megharagítani titokzatos barátját.
Elköszöntek egymástól.

GW: Várom a magyarázatot. Ha nem írsz, kiszállok.
DL: Rendben. Most egyedül vagy?
GW: Természetesen. Nyeretlen kétévesnek nézel? Mikor jeleztél felálltam az asztaltól, otthagytam Harryt, és beálltam az ablak sötétítőfüggönye mögé. Én látok mindenkit, de a gömböt eltakartam.
DL: Azért kellett tudnom, mivel a Herceg írt, hogy a könyvtárban van. Esetleg volt. Mivel azt írta, hogy nem látott ott engem. Esetleg meg tudnád mondani, ki volt ott ma reggeltől?
GW: Jaj, Hermione, attól tartok nincs szerencséd. Mivel sok új könyv érkezett, rengetegen megfordultak itt. Az összes tanár, sok diák… Szinte az összes ismerősünk! Talán Crak és Monstro kivételével, bár szerintem ők nem is tudnak olvasni.
DL: Ott van még valaki közülük? Talán így ki lehetne zárni pár jelöltet.
GW: Sajnos már szinte mindenki elment. Kivettek valamit, aztán eltűztek olvasni. Harry és én vagyunk csak itt, és, ó, igen, Ron is itt van, csak ki kellett mennie a… Szóval tudod. De már itt is van. Csak nem hiszed, hogy ő?
DL: Ugyan, ki van zárva. Ron akkor sem tudna megfőzni egy bájitalt, ha az élete múlna rajta, a Herceg pedig szakértő.
GW: Tudod, én ebben nem lennék olyan biztos. Az órán mindig ideges, talán azért nem megy neki, de egyszer láttam már otthon amint sebforrasztó főzetet készített nekem. Charlie régi tankönyvéből még kiskorunkban. Elestem, és a szüleink nem voltak otthon. Nyugodtabb volt a környezete, vagy egyedül jobban tudott koncentrálni? Végül is mindegy. A végeredmény mindenesetre jó volt.
DL: Hű!

Grangernek leesett az álla. Talán mégis Ron?
Nem, az nem lehet…
Kicsit még beszélgettek a témáról, de végül is nem jutottak semmire. A lány eltette a gömböt.

Piton csak órákkal később érkezett. Köszöntek egymásnak, aztán a professzor belemerült az előző nap elkezdett könyv olvasásába.
Kicsit később Hermione elé tett egy kötetet.
– Ez minden bizonnyal érdekelni fogja. Érdemes lehet belenézni.
Újvilágbéli ördöngös italok és kencék állt a könyv gerincén.
– Jaj, hogy is felejthettem el… – nyögött fel a lány.
– Mi a baj, Miss Granger? – vonta fel a szemöldökét Perselus. – Miről feledkezett el?
– Neville szüleiről – vallotta be bűntudatosan a griffendéles.
Mindent elmondott a reménykeltő amerikai kezelés lehetőségéről, majd a teljes kudarcról is.

A táskájából elővette a bájital-összetevők lemásolt listáját, amit a tanár alaposan áttanulmányozott.
– Jól tette, hogy hozzám fordult. Ezek a hozzávalók magukban ugyan tényleg nem veszélyesek, ám még soha nem próbáltam őket vegyíteni. Nos, azt hiszem, megtaláltuk azt a bájitalt, aminek a kikísérletezésével felkeltheti a Bájitalmesterek Nagytanácsának figyelmét. Ha ezzel jelentkezik náluk, már fél siker, szinte át is ment a vizsgán.
– Ezek szerint segít nekem és Neville-nek? – mondta reménykedve Hermione.
– Természetesen. Érdekes a probléma – bólintott a férfi. – Rá kell jönnünk, mi az oka, hogy egy olyan bájital, ami Amerikában hatásos volt, nem hat nálunk, sőt, ártalmas.
– Akkor fel is megyünk a laborba? – pattant fel a lány.
– Nem, szó se lehet róla. Nem foghat bele felkészülés nélkül. Egyelőre tanulmányozza ezt a könyvet. Még van pár kötet, amit át kell néznie hozzá. Ha már tisztában van az újvilágbéli bájitalfőzés alapjaival, akkor érdemes elkezdeni a kutatást. Itt három olyan könyv van, ami ezzel kapcsolatos, de a Roxfort könyvtárában is érdemes szétnézni. Majd írok egy listát, mit érdemes kivennie.
– Köszönöm tanár úr – lelkesedett fel a griffendéles. Máris kinyitott egy üres füzetet, és el is kezdte kijegyzetelni az épp olvasott hasznos dolgokat.
Mikor aztán végre ágyba került, még váltott pár üzenetet a Herceggel.

Viszont utána olyan sokáig olvasott, hogy reggel szinte félkómásan ment le a nagyterembe.
– Hermione, mi van veled? – bökte oldalba Ginny.
– Hiszen te ülve alszol – csodálkozott rá Harry.
– Látod, mindig mondtam, hogy az a sok biflázás ártalmas! – bólogatott mindentudóan Ron.

Pitonnak is feltűnt, mennyire fáradt.
– Miss Granger, egy szóra – hívta félre, mikor a diákok kivonultak a nagyteremből.
Mikor a többiek már eltűntek a lépcsőkön, a kezébe nyomott egy apró fiolát.
– Ezt gyorsan igya meg. Frissítő, az enyhébb fajtából.
– Köszönöm – hálálkodott a lány.
– Ugyan, csak a bájitalmesteri vizsgája miatt teszem. Ha nem tud figyelni az órán, mert túlságosan fáradt, leromlanak a jegyei. Márpedig akkor nem lehet bájitalmester. Ám jegyezze meg, ez az utolsó eset! – intette a griffendélest a professzor – Nem szeretném, ha rászokna.
– Természetesen – mosolygott boldogan Hermione. Örült, mert most már a Pitontól kapott fiolát is a kendő mellé teheti.
– Most pedig menjen. McGalagony professzor nem szereti, ha késnek az órájáról – fogta meg finoman Granger karját a férfi, és a lépcsősor felé kormányozta.
Piton a lány után nézett egy darabig.
Aztán megrázta magát, mint aki álomból ébred, és elindult ő is a tanterme felé.
Mivel nem fordult meg, így nem látta Dumbledore professzort, aki az egész jelenetet végignézte.
Az igazgató finom, mindentudó mosollyal az ajkán simogatta a szakállát.
„Hm… Talán az én közbenjárásomra nem is lesz szükség?”