A könyvtárban a diákok nem kis ijedelmet okoztak Madame Cvikkernek, mikor berontottak az aznapi tanórák után.
Mindenki a Balgatag Boriszról szóló könyvet kereste, hogy jól tudja majd megírni a dolgozatát. Na meg azért is, mert az ikrek előadása hirtelen kedvet csinált a történetéhez.

Mivel azonban csak egy vékonyka kis könyv volt, a végén azt találták ki, hogy felolvassák. Az első pár oldalt még Fred és George olvasta, aztán, mivel ők már kívülről tudták az egészet, már le is léptek.
Viszont az egész legnagyobb hátránya az volt, hogy amíg a felolvasás tartott, nem lehetett ott mást tanulni.

Hermione, aki már elolvasta ezt a történetet, mikor készült az órára, a zsivajtól nem tudott koncentrálni a mugliismeret házi feladatra, mint ahogy a számmisztikára sem. A többiről már nem is beszélve.
Pedig kitartóan próbálkozott, de hiába. A könyvtár, a menedéke, ahol mindig nyugalom volt, ezúttal diákokkal volt tele, és egyáltalán nem volt csendesnek nevezhető.
Ráadásul mikor végre befejezték a könyvet, többen még ott maradtak, és szétszéledtek a könyvtárban. Páran közülük akkor voltak ott először. Közben pedig fecsegtek. Nem olyan hangosan, hogy Madame Cvikker kiküldje őket, de ahhoz elég hangosan, hogy Grangert zavarják.
Kiment hát a kertbe, ahol egy padon kuporgva próbálta megírni a leckét. De hamar sötétedett, ezért befelé indult.

A hálóterembe érve azonban látnia kellett, hogy itt sem lesz tanulás, ugyanis az egyik lány születésnapját szervezték lelkesen.
Akkor marad a fiúk hálóterme. Ó, nem, az sem jó, Fred és George most tartják a szobatársaiknak az első bemutatót a Weasley Varázsvicc Vállalat legújabb termékeiből, még a reggelinél mondták! Talán a klubszoba jó lesz – döntötte el.
Ám mikor lement a lépcsőn, elkeseredett. A klubhelyiségben ugyanis időközben összegyűlt a Perselus Piton rajongói klub. Lelkesen cseverésztek. Páran a netgömböt nézegették.
– Tudjátok, ezek a muglik azért tényleg tudhatnak valamit! Nincs repülő seprűjük, nem ismerik a Hop-port, mégis elboldogulnak, ha valahova menni akarnak – mutatott Sandra Mista egy weboldalt a többieknek, ahol autók voltak.
– Nézzétek, milyen szép ez a Ferrari! – lelkesedett be egy másik lány is, a többiek érdeklődését is felkeltve.
– Én egy ilyen Mustangot szeretnék! – szólt közbe egy szőke.
– Ugyan már, a Rolls-Royce az igazán elegáns autó – tromfolta le Sandra, majd ábrándosan folytatta. – Elképzelem, hogy benne ülök, a kocsi megáll Piton háza előtt. Ő kinéz, vajon ki lehet az, a sofőr kinyitja az ajtót, én kilépek az autóból, a hosszú, halványsárga flitteres estélyimben. Perselus elbűvölten odajön, kezet csókol, aztán… Bár nem is, azt hiszem, egy Jaguárban sokkal jobban mutatnék!
– Sajnos nem férnél le a torkán! – sziszegte halkan maga elé Hermione, miközben kilépett a festményajtón a folyosóra.

A lába mellett kisurrant a cicája. A szájában vitt egy verdeső valamit.
– Mi a csoda? Csámpás, hol fogtál te lepkét október végén? – csodálkozott a lány, és a cica után eredt.
Útközben elmellőzte két alak.
– Állj meg, te kis tolvaj! – kiáltottak fel.
A lány nyomban felismerte őket.
– Fred, George! Mit akartok a macskámtól?
– A te kedves cicukád, édes lányom, rendszeresen csór a készletünkből! – válaszolta Fred az utánuk futó Hermionénak.
– Az lehetetlen! Nem volt nála semmi más, csak egy pillangó! – lihegte a lány.
– Az valójában az új Telefül! Két fülkagylóból áll, és azokkal képes repülni! – adta meg a felvilágosítást George. – Már jó ideje kísérleteztünk vele, csak sokszor nem tudtuk összefogdosni a füleket, mikor lejöttünk vacsorázni. De mire visszamentünk, nem volt egy sem a szobában!
– Na, most megvan, zsákutcába szaladt be! – fújtatta Fred.

Mikor befordultak a sarkon, döbbenten álltak meg. Az első élőlény ugyanis, amit megpillantottak, nem a vörös cica volt, hanem Mrs Norris. Aztán meglátták a másik macskát is, amint odasétált a nőstényhez, és a lába elé helyezte a zsákmányát. Mrs Norris pedig minden teketória nélkül elkezdte enni az ajándékot. Látszott, hogy már nem először kapott ilyesmit.
– Ez nem lehet igaz! Csámpás udvarol? – nevetett a lány.
Odamentek a párocskához.
– Igazán örülünk, hogy ez ilyen boldoggá tesz téged, de a házi kedvenced legalább egy tucat kísérleti alanyunkat vitte el! Súlyos galleonokkal tartozol nekünk! – világosították fel az ikrek a kacarászó lányt.
– Még hogy én tartozom? Talán inkább kérjétek el az elkövetőtől az árát! – derült Hermione.
– Nem valószínű, hogy hasznát tudnánk venni pár döglött egérnek. Vagy mégis? – gondolkodott el a két varázsló.

Denevérszárny suhogását hallották, és mikor megfordultak, már a hátuknál állt a bájitaltanár.
Odalépett hozzájuk, és helytelenítően nézett lába előtt a két macskára, majd az ikrekre pillantott.
– Felvilágosítanának? – bökött hosszú ujjával a szerelmespár felé.
– Természetesen, professzor úr! – készségeskedett George. – Bár az ember azt hinné, hogy ennyi évesen már mindent tud.
– De azért, ha gondolja, szívesen felvilágosítjuk, mit keres az aranyoshátú selyemméh a sisakvirág kelyhében – kontrázott rá Fred.

– Tehát nem tudják, milyen illegálisan behozott ételt fogott ez a kandúr, és hozta el Mrs Norrisnak?
– Ugyan honnan tudnánk? – képedt el a feltételezésen Fred.
– Nem is tudom, hogy feltételezheti rólunk, hogy bármilyen illegális holmihoz közünk van! – háborodott fel George is.
– Nos, ezt később még meg fogjuk beszélni. Fricstől úgy tudom, hogy a Tiltott Rengeteg fái már több új sarjat növesztettek, és így kezdik elfoglalni a birtok területének egy részét. Nehezen boldogul az irtással, nyilván örülne még egy kis segítségnek. Jelentkezzenek nála holnap délután. Legalább háromhetes elfoglaltságra számíthatnak.
– Ó, ez remek, mindig is szerettünk kertészkedni! – felelték kórusban az ikrek.
– Bár az igaz, hogy a növények nem igazán voltak jól utána – merengett vissza az emlékei közé George.
– Bizony, anya sokat veszekedett velünk emiatt – nosztalgiázott Fred. – Bár, most nem feltétel a fák túlélése.
– Vállaljuk a munkát! – jelentették ki egyszerre.

– De attól tartok, nekünk most mennünk kell, még nincs kész a leckénk – jelentette ki váratlan buzgalommal Fred.
– Bizony, és Hermione azt mondta, elmagyarázza majd azt a nehéz példát – csatlakozott a testvéréhez George.
– Akkor csak siessenek – tett úgy a tanár, mintha elhitte volna, amit mondtak, és intett, hogy elmehetnek. – De Miss Granger egy kicsit később fog majd csatlakozni a tanulókörhöz. Még szeretnék vele megbeszélni néhány dolgot.
A két hasonmás részvéttel nézett a lányra, majd magukra hagyták őket.

Hermione zavartan nézte a padló kőlapjait. Vajon most hogyan viselkedjen?
– Átadta az üzenetemet az igazgatónak? – rezzentette fel töprengéséből a bájitaltanár borzongatóan kellemes hangja.
Fülig pirulva gyorsan bólintott.
– Sajnos el kellett árulnom neki a tünetet is.
– Gyanítottam, hogy kiszedi magából – legyintett Perselus. – De ugye nem szólt a… szóval a kényes részletekről?
– Természetesen nem! – háborodott fel a griffendéles.
– Rendben van. Holnaptól kezdve minden hétköznap délután egy órán keresztül fogom magát tanítani. Ez ugyan kevés, de észben kell tartanunk, hogy ez az utolsó éve, és a RAVASZ vizsgáit is le kell tennie év végén. Tehát nem foglalhatom le minden idejét.
– Pedig én szívesen… – kezdte Hermione.
A folytatás az lett volna, hogy szívesen tölteném magával minden szabad percemet, de az utolsó pillanatban sikerült visszafognia magát.
– Tudom, hogy mindene a bájitalfőzés, de azért nem árt mértéket tartani. A részleteket még megbeszéljük. Most pedig siessen a többiek után. Az ikrek nyilván már azt hiszik, hogy keresztben lenyeltem magát, és épp a gyászszertartását szervezik – eresztett meg egy félmosolyt a tanár.
A lány ijedten figyelte, de ez nem holmi mérgezéses tünet volt, hanem csak a jól ismert, gúnyos ajakrándulás.
– Jó éjt, professzor úr! – köszönt el a griffendéles, de Piton már csak fásultan intett, és otthagyta.
Hermione a gondolataiba merülve sétált utána. Mire befordult a másik folyosószakaszra, már nem is látta sehol a professzort. Szárnycsapkodást hallott. Mikor felnézett, látta, amint egy kis szénfekete denevér leszáll a feje fölött az oszlopdíszre.
Furcsa, de szinte esküdni mert volna rá, ez ugyanaz a denevér, amelyiket nem is olyan régen meg akarta fogni.
– Szia – intett neki. – Mi már találkoztunk egyszer, ugye? Akkor biztosan nagyon megijesztettelek, pedig nem akartalak bántani. Ugye elhiszed nekem? – nyújtotta ki a kezét a kis bőrszárnyú felé.
Alig hitt a szemének, mikor a kis állatka bólintott, aztán lerebbent az oszlopról, egyenesen a kinyújtott karjára. Jól megkapaszkodott a talárja ujjában, és várakozóan nézett a lányra, aki lefogadta volna, hogy nem csak felé néz, de a fajtársaival ellentétben tényleg látja is őt.
– Különleges kis fickó vagy te, tudod-e? – simogatta meg a nagy fülű fejecskét, azonban a bőregérnek ez láthatóan nem tetszett, felháborodott kis sivításokat hallatott, és felszállt az egyik oszlopra.
– Nyugalom, nyugalom, nem foglak többet simogatni, megígérem – csitította a griffendéles a kis állatot, mire az újra visszatelepedett a talár ujjára. – Kivéve, ha te magad is engeded – kuncogott a lány, mire a pici felháborodottan pillantott rá.

Közben lassan sétált, és elért a klubhelyiség bejáratához. A Weasley ikrek ott várták.
– Épségben vagy? Már azt hittük, expedíciót kell indítani a kiszabadításodra! – fogadták lelkesen.
– Ami azt illeti, a tanár úr is mondott valami ilyesmit az előbb – nevette el magát a lány.
– Persze nem aggódtunk volna, ha előbb tudjuk ezt – mutatott a kis állatra Fred.
– Felcsaptál dajkának? – lépett közelebb George. - Tudod, ami azt illeti, hasznát tudnánk venni egy ilyen kis bőregérnek!
– Ki van zárva! Nem adom oda nektek kísérletezni! – ölelte magához hirtelen Granger a denevért, bár a kicsinek ez láthatóan nem tetszett.
– Minek nézel te minket? – háborodtak fel a testvérek. – Soha nem tesztelünk így!
– Mi csak arra gondoltunk, betaníthatnánk összefogdosni a kóbor Telefüleket, mielőtt még a macskád szedi össze – világosította fel a lányt Fred.
– Csak persze előbb még arra is rá kellene vennünk, hogy ő se egye meg őket – magyarázta George.
A kicsinek azonban láthatóan nem volt ínyére ez a munka, mert hirtelen szárnyra kapott, és a triót otthagyva eltűnt a folyosók labirintusában.
– Biztos még nem vacsorázott, és most elment fogni valamit – vigasztalta magát Hermione.

Mindhárman beléptek hát a klubhelyiségbe. Közben a Perselus Piton rajongói klub tagjai befejezték a gyűlésüket, és aludni mentek. Helyettük egy vidám kis társaság gyűlt össze ott, akik a netgömböt nézegették. Potter jött oda hármukhoz.
– Mondjátok meg őszintén, ti voltatok? Annyira jó, hogy folyamatos lejátszásra állítottuk, mert nem tudjuk megunni! – törölgette Harry a nevetés könnyeit.
Ez felkeltette a kíváncsiságukat, és ők is odamentek az asztalhoz. Szerencséjük volt, a lejátszás pont az elejére ugrott. Az alkotót nyilván az a kis dalátirat ihlette meg, amiben Dumbledore, McGalagony és Piton elmentek a strandra.

A mozgó rajzon egy medence volt látható, egy színpad, és bámészkodó emberek.
A kép fölött a „Miss Strand verseny” felirat volt látható.
A színen régimódi szoknyás, skótkockás fürdőruhában nem más vonaglott a pódiumon, mutogatva nem éppen hamvas bájait, mint McGalagony professzor! Keresztben egy szalagon a „Miss Roxfort” felirat díszlett rajta, és természetesen a szokott kalapja is a fején volt. A bámészkodó tömegben, jósgömb-mintás fürdőnadrágban pedig maga Dumbledore állt. Szerelmesen bámulta a helyettesét, és a szemei helyén lüktető szívecskék voltak. Ha mindez nem lett volna elég, a háttérben Piton professzor ült feketén, a megszokott talárjában, előtte egy gőzölgő kávé. Amit azonban esze ágában sem volt meginni, hanem inkább elszörnyedve bámulta az elé táruló borzalmas bemutatót. Végül láthatóan már nem bírta tovább, a saját fejére irányította a varázspálcáját, és egy buborékban megjelent felette a szó „Exmemoriam”.

Ezen még Hermionénak is muszáj volt nevetnie. De miért is ne tehette volna? Hiszen valaki végre nem csak Pitont gúnyolta, hanem másokat is szerepeltet, így igazságosabbnak tűnik. Megfordult a fejében, hogy megkérdezi a Herceget, vajon ő rajzolta-e ezt a képsort, de inkább lemondott erről. Valószínűleg úgysem kapna rá egyenes választ.

Mikor az igazgató meglátta az új feltöltést a neten, már készen állt a bájitaltanár kirohanására, pontosabban kifejezve berohanására. Azonban az ajtón nem más viharzott be, mint a helyettese.
– Láttad már ezt? – mutatta mérgesen a bekapcsolt netgömbje felett a rajzot.
– Igen, Minerva, láttam.
– Ezt azonnal ki kell törölni! Milyen szégyenbe hoztak minket! Hogy nézhetnénk így a diákok szemébe? – háborgott a boszorkány.
– Sajnálom, de nem tehetek semmit – ingatta a fejét az igazgató. – Nem lenne igazságos, hogy amikor csak másnak kínos valami akkor nem töröljük, bezzeg ha minket hoz kellemetlen helyzetbe, akkor mindjárt más!
– Ezt akkor sem kellene hagyni! – fortyogott tovább a tanárnő.
A párkányon kapaszkodó kis denevér elégedetten szárnyra kapott. Beteljesült hát a bosszúja, amit azóta forralt, amióta megtudta, ki volt az a két személy, aki a bolondját járatta vele. Persze ő is szerepelt a képen, de tisztában volt vele, hogy a tanulók ez egyszer főleg nem rajta nevetnek, hanem az iskola két vezetőjén. De ezzel még nem fejezte be. Ó, dehogy! Dumbledore-ra még vár egy-két kellemetlen meglepetés a Roxfortneten. Ez a legkevesebb, amit megérdemel tőle.

Mivel elment nem hallhatta a folytatást, amelyben a tanárnő azzal vádolta az igazgatót, hogy ő töltötte fel az ominózus alkotást.
– Ugyan már, kedves Minerva, miért tettem volna ilyet? Nézd csak meg ezt a fiókot, itt van a „Tilosban a kastélyban” című írásom. Ha rajzoltam volna valamit, azt is ide tettem volna, nem? – nyitotta ki az íróasztalát.
A boszorkány belenézett, ám egy helyett két pergament látott benne.
– Ez meg mi? – kapta ki az összefirkált lapot.
A mágus kénytelen volt elmesélni neki a cukorkamezős álmát.
Mikor befejezte, a professzorasszony bólintott.
– Szóval ez én lennék, ez meg te – intett a seprűkontyú piszkafa és a mellette álló taláros pálcikafigura felé. – Nos, gratulálok, ennél nem is tisztázhattad volna jobban magad. Viszont ígérj meg nekem valamit!
– Bármit.
– Inkább maradj az írásnál, ha lehet, mert a rajzhoz nincs tehetséged – nevette el magát McGalagony, amihez csatlakozott az igazgató is.