Mikor Hermione végre visszanyerte háborgó érzelmei felett az uralmat, elindult Dumbledore irodája felé. Mikor a bejáratához ért, csak akkor jutott eszébe, hogyan is akart oda felmenni? Hiszen nem tudta a jelszót.
Már el is keseredett emiatt, mikor egy hangot hallott.
– Hermione, mit keresel erre, ahol a kísértet se jár? – A sarkon fordult lány az igazgató derűs arcába nézett.
– Épp önt keresem, professzor úr. Beszélhetnénk négyszemközt?
– Persze, menjünk az irodámba.
Dumbledore a kőszörny felé fordult, és csettintett egyet. A szobor félreugrott, és mögötte már emelkedett is a csigalépcső.
– Csettintésre nyílik? – csodálkozott Granger.
– Miért ne? – vont vállat derűsen az igazgató. – Sokat jártam muglik között a nyáron, mert végre volt időm szórakozni. Tévét is rengeteget néztem. Egy filmsorozatban nyitott ki valaki így egy fülkét, onnan jött az ötlet. A jelszó bármi lehet, pár hete például rigófütty volt. Gondolom, mondanom sem kell, McGalagony professzor nem sűrűn járt fel akkoriban. Macska lévén nem igazán tud fütyülni! – kacsintott a lányra, aki elnevette magát.

Mikor felértek, érdeklődve fordult a diák felé.
– Nos, mit tehetek érted?
A griffendéles, aznap már nem először, fülig pirult. Bármennyire is kedves ember az igazgató, sokért nem adta volna, ha nem neki kell közölni a hírt.
– Ööö… Piton professzor üzeni, hogy hirtelen rosszul lett, ezért ma nem tudja megtartani az óráit – bökte ki végül röviden, és már sarkon is fordult, távozni akart.
– Mi a baja?
A lány pont ettől tartott, ezért is akart feljönni az irodába, nehogy a folyosón kelljen kitálalnia. El kellett mondania az igazság egy részét, csak nehogy Dumbledore rájöjjön a többire is!
– Sebforrasztó főzetet keresett a polcon, de valamelyik diák egyszer rossz helyre tett egy fiola mérget, ami teljesen olyannak látszik, mint a sebforrasztó főzet. Később gyanút fogtam, és visszamentem a tanterembe. Sajnos, igazam volt.
– Hogyan jöttél rá, hogy baj van? – nézett rá áthatóan az igazgató a félhold alakú szemüvegén át.
– A tanár úr utánam jött a szünetben. Pár szót váltottunk, és egyértelműen produkálta a mérgezés kezdeti tüneteit. Mire visszamentem a tanterembe, már súlyosabb volt a helyzet. Szerencsére megtaláltam az ellenmérget és ráöntöttem. Rendbejön, de egy kis pihenésre van szüksége.
– És mik voltak azok a tünetek?
– Hát ööö… a professzor úr… kedves volt! – nyögte ki nagy nehezen Hermione, gondosan kerülve a vesébe  kék szempárt. Lesz, ami lesz, azt soha nem fogja elárulni, mennyire is volt kedves vele Perselus!
Nagy meglepetésére kuncogást hallott.
– Kedves volt? Nahát, megrázó élmény lehetett! – jelentette ki vidáman Dumbledore. – Rendben van, menj csak vissza órára. Ha az oktatód esetleg megkérdezi, hol voltál, nyugodtan hivatkozz csak rám!

A lány csak erre várt. Annyira sietett kifelé, hogy alig találta meg a kilincset.

Mikor végre kattant utána a zár nyelve, az igazgató a nevetéstől könnyes szemét törölgetve motyogta:
– Perselus kedves volt vele? Talán tehetnék… – Itt elhallgatott, és csak fejben szőtte tovább a gondolatsort.
– Min jár az eszed, te öreg griffendéles? – szólalt meg egy rekedt hang az egyik polcról. A Teszlek süveg volt.
– Nos, sok mindenen, öreg barátom – somolygott az igazgató.
– Azt rögtön gondoltam! – mormogta a kopott fejfedő. – Tudod, mióta ezt a munkát csinálom, csak nagyon ritkán fordul elő, hogy ne tudnám szinte rögtön biztosan, melyik gyerek milyen házba illik. Ebben az évszázadban például, többek között, a kis Harry Potteren kellett elgondolkodnom. Viszont valaki még jóval régebben sokkal nagyobb problémát okozott nekem. Ez a valaki te voltál, te manipulatív varázsló! Hiszed vagy sem, csak egy hajszál választott el a Mardekártól. Tudod, végül is miért nem engedtelek téged oda?
– Mert megkértelek rá, akárcsak Harry.
– Igen, de nem csak ez volt az ok. Hanem mert jobbnak láttam, ha egy ilyen erős mágus inkább a jó oldalt erősíti.
– Bárhogy is, most a segítségedre lenne szükségem.
– Már megint mit találtál ki? – kérdezte alig leplezett érdeklődéssel a süveg.

Dumbledore vázolta neki az elképzeléseit.

– Nos, mit szólsz hozzá? Meg tudnád tenni? – nézett az öreg varázsló csillogó szemmel a süvegre.
– Igen – gondolkodott el a szakadt tökfedő. – Végül is, ismerek mindenkit az iskolában. Vállalom a dolgot, de belekerül majd egy kis időbe, amíg végiggondolom a lehetőségeket. Szeretném, ha egy ideig a nagyteremben lehetnék. Valami rejtett helyen, hogy mindent megfigyelhessek – nézett le Dumbledore-ra.
– Meg tudom oldani, majd fellebegtetlek az egyik oszlopra. Elrejtelek a díszítésben egy Kaméleon bűbájjal. Ott fenn igen jó az akusztika, ha jól sejtem, ez fontos lehet.
A Teszlek Süveg meghajtotta a csúcsát, így helyeselt.
– Hogy meglepődik majd mindenki, öreg barátom! Együtt felfordítjuk az iskolát! – lelkesedett az igazgató.

Hermione rohant vissza órára. Persze jelentős késésben volt.
Belökte az ajtót, és már készült mentegetőzni, mihelyt belépett a terembe, ám nagy megdöbbenésére Blaise Zambini és Draco Malfoy már várta az ajtó mögött, és csendre intették.
– Ne szólj, Binns professzor nem tud semmit! – ültették le a lányt maguk mellé, a neki szabadon hagyott helyre.
– Ginny nem mondta el neki az üzenetemet? – csodálkozott a griffendéles.
– Csak Harrynek és nekünk említette, mi pedig javasoltuk, hogy ne szóljon, mert a jó öreg tanár úr úgysem veszi észre a hiányzásodat – intett a katedra felé, ahol ott lebegett a szellem, és, mint mindig, a könyvét olvasva magyarázott. Láthatóan azt sem vette volna észre, ha körülötte lebontják az iskolát.
Természetesen unalmas és monoton volt, mint általában. Többen máris aludtak, vagy varázslóamőbát játszottak a pad alatt. Ami elég érdekes volt, mert a bekarikázott amőba mindig mozgott, és el akart szökni a lapról.
– Ez aztán mardekáros húzás volt tőletek – ismerte el a lány.
– Igen, ez így van – vigyorgott Blaise –, és micsoda véletlen, pont mardekárosok vagyunk!
– Na, mesélj, mi volt, miért rohantál el? – érdeklődött Malfoy.
Granger belátta, hogy megérdemelnek valamilyen magyarázatot, ha már segítettek neki.

A fiúk tette még hasznára is vált, mivel így nem kellett az egész osztály előtt mentegetőznie, és kitalálnia valami légből kapott történetet, hogy miért késett. Attól nem tartott, hogy a többiek közül bárki is észrevette volna a hiányát, mert a terembe érve rendszerint valahogy mindenki kábává, bambábbá vált, talán a rájuk váró töményen unalmas óra miatt.

A lány, titoktartást kérve, előadta hát ugyanazt az erősen cenzúrázott magyarázatot, amit fenn az irodában is mondott. Persze itt sem úszta meg a tünet elmondását. Amikor kicsúszott a száján, akkor kapott észbe, hogy Malfoy kitűnő bájitaltanból, ezért biztosan rájött, mi is volt a méreg és milyen hatása volt később. Draco elgondolkodó pillantását látva már biztosan tudta, nem tévedett.
– Hű, azt megnéztem volna! – lelkendezett halkan Blaise. – A jó öreg Piton, amint kedves hozzád! A kezed nem kérte meg? – kuncogott.
Granger döbbenten nézett Zambinire. Csak nem jött rá ő is? Zambini nem sokkal maradt el a tanulásban a barátjától, de ennek ellenére a griffendéles úgy gondolta, talán ott mégsem tart.
Az erről a méregről szóló információ még csak nem is iskolai tananyag. A lány egy könyvtári könyvben találta nemrég, amit, az olvasójegy szerint, Draco is kivett. Az iskolai bájitalokat tartalmazó polcra is alighanem a gyengélkedőre szánt bájitalok közül kerülhetett, mert nagyon kis mennyiségben elkeverve egy palack Pótcsont-rapiddal segíti a leesett köröm újranövesztését.

Miután Blaise kilelkendezte magát, Hermione igyekezett odafigyelni az órára, mert már így is rengeteget mulasztott.

– „Miután Balgatag Borisz csatlakozott a királyhoz, pár év alatt békét teremtettek” – darálta egyhangúan a tanár a jegyzeteit felolvasva –, „a következő uralkodó idejében aztán…”
– Ez nem igazság! – harsant fel két egyforma hang.
– Ehm… Ki… – Binns döbbenten nézett fel.
A Weasley ikrek voltak a közbeszólók.
– Balgatag Borisz a mi hősünk! Nem lehet egy mondattal elintézni! – lázadt fel a két hasonmás.
– Mióta felfedeztük a szobrát az ötödik emeleten, mindent elolvastunk róla. Nem volt hétköznapi személy, megmentette a királyt – mondta George.
–A találkozásuk is eléggé furcsa volt. Többet érdemelne néhány odavetett szónál! – tette hozzá Fred.
– Igazán? – jött ki a béketűréséből a kísértet, amire pár évtizede nem volt példa. – Akkor mutassák meg, hogy tanítanák maguk ezt az anyagrészt! De mindenkit figyelmeztetek, a következő órán dolgozatot írunk a témából! – lebegett be az egyik sarokba, duzzogni.

Az ikrek egymásra vigyorogtak, és rögtön középre léptek.
Érdekes módon már senki nem aludt a teremben.
– Nos, egy kis segítségre lenne szükségünk. Draco, idejönnél, légy szíves?
Malfoy kisétált és értetlenül megállt, nem értve, mi ez az egész.
– Mivel ennek a nagy varázslónak a történetét mi ismerjük itt a legjobban, csekélységem lesz Borisz – mondta Fred.
– Én pedig a mesélő leszek. Vagyis, a Bárd, szolgálatotokra! – hajolt meg kecsesen George. – Te pedig, kedves mardekáros barátunk, te leszel Merész Migrin, a muglik által méltatlanul elfeledett király. Kicsit később lépsz majd színre, de addig is felkészítünk az előadásra.
– Előadás? – hökkent meg Draco, miközben Fred egy krétából palástot varázsolt, és ráadta, majd arra egy pennából varázsolt köpenyt borított.
– Bizony! – helyeselt buzgó öltöztetője – Ráadásul más szereplők is kellenek. Harry, elvállalnád a koboldvezér Grimasz Grizwold szerepét? Akkor jó. Kell még pár kobold is, akik vele tartanak… Már meg is vannak? Helyes. – Azzal óriási füleket varázsolt füzetlapokból, majd Potter és „emberei” fejére biggyesztette.
– Kellenek még fák is. Mindenki fogjon meg egy-egy füzetet, az lesz a lomb – folytatta az ikre, az új jelentkezőkhöz fordulva. – Szükség van még egy pár katonára is, ők vegyék le a talárt, akárcsak a koboldok, és csak nadrágban és pulóverben legyenek. Remek. Mindenki álljon oldalra, kivéve a „fákat”.
Pár percbe telt, míg elmondták a szereplőknek, mi lesz a dolguk. Aztán helyükön maradt, izgatottan figyelő diákok előtt már el is kezdődött az előadás.

George tehát középre lépett és belekezdett:
– Hajdanában, Danában, de mugli módra úgy is mondhatnánk, anno dominó ekkor meg ekkor kaotikus állapotok uralkodtak Angliában, ahol Merész Migrin uralkodott. Mezei koboldok nehezítették meg az életet akkoriban. Ugyan a varázserejük nem volt túl nagy, de mindig többen támadtak, mint ahányan az aktuális ellenfeleik voltak.
Élt egy kicsike faluban egy csodabogár, akit a távolból érkezett szülei Borisznak neveztek el, mielőtt még megfagytak volna a fiú kétéves korában beköszöntő télen.
Fát gyűjteni mentek, ám egy hóvihar meglepte őket útközben. Behúzódtak egy fa alá, ám ez nem segített. A kisfiút a falusiak az anyja és apja karjában találták, alaposan betakargatva. Ám, még így sem értették, hogyan maradhatott életben a rettenetes hidegben, mikor a szülei meghaltak. Magukhoz vették a kis árvát, és közösen nevelték fel, minden évszakban más családnál lakott.
Már egészen kicsi korában voltak furcsa dolgai, amit azonban a falusiak csak hóbortosságnak tartottak. Mire felnőtt, megtanult varázsolni. Nagy szerencséjére nem kiáltották ki boszorkánynak és nem bántották. Ezt is a bolondériái közé sorolták, ezért elkezdték Balgatag Borisznak hívni. Mi tagadás, eléggé gyerekes dolgokat művelt még kamaszkorában is. Ám mire felnőtt, némileg megkomolyodva azon töprengett, mit is kezdjen az életével.
Még napkelte előtt, a holdfényben kedvenc helyén bolyongva összetalálkozott Merész Migrinnel. Azonban nem tudta, hogy az uralkodóval van dolga, mert a király felhajtotta kopott utazóköpenye csuklyáját, így leplezte el kilétét.

– Ki vagy te, talán egy kereskedő, aki nálunk akar megszállni? – tette fel a kérdést Fred, azaz Balgatag Borisz, a George intésére kíséretével elé toppanó Dracónak.
– Úgy van. Utazó kereskedő vagyok, Londíniumba tartok éppen – válaszolta Draco, avagy Merész Migrin, akit a többiekkel együtt előzőleg Fred kioktatott a szerepéről.

– Kellemesen elbeszélgettek, és egyszer csak eléjük toppant az uralkodó egyik embere, egy hírrel. Az összes katonája ki volt oktatva, hogy mivel álruhát visel, nem szólíthatják rangja szerint a királyt, így a hírvivő ezúttal sem tette – szólt közbe George, a mesélő.
– Uram, nagy baj van! – rontott be a „színpadra” Blaise. – Grimasz Grizwold már csak néhány kőhajításnyira van tőlünk! Legalább kétszer annyian vannak, mint mi!
– El kell rejtőznünk! Bár a mezei trollok kisebbek a többinél, és varázserejük szinte nincs is, de erősek. Ilyen túlerővel nem bírunk el, hisz alig van fegyverünk!– nézett körbe Draco.
– Reménytelen – legyintett Borisz. – Ez egy völgy, rejtekhely nincs. Ha bekerítenek, végünk!
– Mit tegyünk?

Borisz-Fred eltöprengett.
– Nos, egyvalamit még tehetünk. Csak azt kérem, hogy bízzanak bennem, és ne féljenek. Furcsa dolgot fogok tenni, de csak nyugalom! Most önből és az embereiből fákat fogok varázsolni. Mindenki képes lesz egy kicsit mozogni, és ugyanakkor megbűvölöm a valódi erdőt is, hogy támadjon a betolakodókra. A támadók nem tudják majd, ki elől kell védekezni. Fel fogják adni, és elmenekülnek!

– Balgatag Borisz kedvenc gyerekkori csínyei közé tartozott elvarázsolni a fákat és bokrokat, amikkel rendszerint a falubelieket ijesztgette. Párszor már sikerült önmagát is így átalakítania. Ez a tapasztalat ekkor nagy hasznára vált – folytatta George-Bárd a történetet, miközben testvére beállítgatta a királyt és katonáit. Füzetlapot adott a kezükbe, így „álcázta” őket. Majd ő maga is beállt közéjük.
– „De csitt, mi fény tör át az erdőn? Napkelte az, és napja, Júlia…” Vagyishogy maga Gimasz Grizwold, a seregével – bohóckodott a mesélő, a neten látott darabból idézve.
A színre besétált a Kis Túlélő a csapatával.
– Félelmetesek voltak mindannyian, és hörögtek is – sietett a segítségükre a narrátor, mire a fiúk mind eltorzult arccal elkezdtek rémes hangokat kiadni.
A nézők jól szórakoztak. Különösen akkor, amikor az erdő és az álcázott vitézek elkezdték püfölni az ellenséget!
A közönség gurult a nevetéstől. Élükön Ginnyvel, aki az asztalra borulva kacagott.
Harry annyira sietett a többiekkel együtt megfutamodni, hogy az egyik „füldíszét” el is hagyta. Ezt emelte a magasba diadalmasan Balgatag Borisz, miután visszaváltoztatott mindenkit.
– Győzelem! – kiáltotta.
– Győzelem! – visszhangozták a többiek.
– Ki vagy te, különös idegen, hogy ily csuda dolgokat tudsz cselekedni? – kérdezte Draco, aki megpróbált régiesen beszélni.
– Csak a falu árvája, senki más. Kicsiny gyermekkorom óta tudok ily különös, csudás dolgokat tenni. A nevem Borisz, de különcségem miatt csak Balgatag Borisznak neveznek – próbálta utánozni Fred.
– Mily különös név – ámult Migrin. – Honnan vala?
– Nem is sejtém. Rég elhunyt szülém adá nekem e nevet, de őt éppúgy nem tudám megkérdeni róla, mint idesapámat. Ott nyugosznak mindketten ama fenyő alatt, ahol megfagyának vala.

– Ekkor a társalgás átváltott vala mai nyelvre, hogy kései utódaik is élvezhessék az előadást! – szólt közbe vidáman George, amin a közönség újra jót derült.
– Mit kezdesz magaddal ezen az isten háta mögötti helyen? – érdeklődött a Merész uralkodó, aki rejtélyes módon hirtelen újra megtanulta a mai angolt.
– Leginkább semmit – felelte őszintén a partnere, aki szintén hasonlóan gyorsan tanult. – Éppen a további sorsomon gondolkoztam, mikor találkoztunk. Sajnos, semmi olyanhoz nincs kedvem, amilyen mesterséget a faluban tanulhatok. Persze mindenben segítek, ha tudok. De nincs olyan, amit egész életemben szívesen csinálnék.
– Mit szólnál, ha magát az uralkodót szolgálhatnád, mint a legjobb embere? Ilyen képességekkel biztosan szívesen fogadna – biztatta Draco.
– Ugyan! – legyintett Fred. – Hiszen esélyem sincs, hogy elé kerülhessek. Ha pedig mégis sikerülne, talán még tartana is tőlem.
– Igazán? – kérdezte a mardekáros, és ledobta magáról a királyi palástot takaró köpenyt, ami alatt feltűnt az uralkodó címere.
– Őfelsége Merész Migrin! – borult térdre a griffendéles. – Bocsásson meg nekem, nem tudhattam…
– Ugyan már, hiszen nem hibáztál. Megmentettél, amiért hálás vagyok. Soha többé nem kelek útra nagyobb kíséret nélkül. Ám ha mégis, akkor szeretném, ha mellettem lennél, és máskor is. Te leszel a jobbkezem, és együtt megreformáljuk ezt a szétzilált birodalmat!
– Úgy legyen! – lelkesedett fel Fred.

– Úgy is lett – sétált előre George. – A „falu bolondja” az uralkodó mellett maradt, és minden ügyében segítette. Egyúttal elkezdte a varázserővel bíró gyerekek kiképzését is. Az általa alapított iskola titokban a király halála után még sokáig működött. Egészen addig, míg a négy alapító meg nem nyitotta a Roxfortot, aminek Balgatag Borisz volt az egyik első tanára. Így lehet szobra az ötödik emeleten.
– Ez Balgatag Borisz igaz története, amint azt a könyvtárban található krónikában is elolvashatjátok!
Az előadást Fred fejezte be, egy interneten olvasott vers átiratával.

Hát véget ért a móka mára,
Zárul Weasley mókatára!
De ha tetszett, nemsokára,
Visszavárhatsz, Roni,
Ginny, Padma, Clara,
És valahány név a naptárba’.
Visszatérünk még hozzátok,
Viszontlátásra, varázslók!

Egy intéssel minden szereplőt előhívott, és meghajoltak.
Felzúgott a taps.

A sok szereplő ellenére közönség is akadt bőven, mert ezúttal három osztály volt együtt mágiatörténeten egyszerre.
A tanárok kénytelenek voltak átvariálni a tanrendet a visszatért előző évfolyamoknak köszönhetően. Így nem volt biztos az sem, hogy két osztály ugyanazon tanár óráján vesz-e részt a legközelebbi alkalommal is. Ezért fordulhatott elő olyan eset, mint ezúttal is, hogy egyszerre három osztály volt egy teremben.

– Felhívom mindenki figyelmét, hogy a következő órán dolgozatot írunk, és ott kérni fogom a pontos évszámokat is, amit persze ez a két imposztor kifelejtett az előadásából! – suhant a katedrára Binns professzor, ezzel véget vetve a jó hangulatnak.