2 nap múlva

Süni: Beszéljük meg.

*látta*

2 hét múlva

Süni:

Drága Csacsim,

Meglehetősen nehéz úgy búcsú üzenetet írjak, hogy még a valódi nevedet sem tudom. Pedig szeretném, amióta elkezdtünk beszélni azóta szeretném, mégis úgy néz ki, már sose tudom meg. És valószínűleg már soha nem láthatlak. Legalábbis úgy, hogy tudom te vagy az. Talán nem is baj, talán igy kellett lennie. Vagy talán csak ezzel próbálom nyugtatni magam. Nem tudom. De azt igen, hogy minden pillanatát élveztem a beszélgetéseinknek és a veled töltött időnek, még akkor is hogyha valójában nagyon távol voltunk egymástól. Lehet ez az üzenet most felesleges és teljességgel hasztalan is, de muszáj leírnom még akkor is ha csak az üres papírnak teszem, mert annyi minden jár a fejemben, hogy kezdek megőrülni.

Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem...

De talán ott, hogy tudom jól én, a természetem nem könnyű, és azt is, hogy ez az egész nagyrészt az én hibám. És valószínűleg meg is érdemlem amit kaptam, hisz valóban, amit elvartam az nem volt sem igazságos sem tartható hosszútávon. Igazad volt, amikor úgy döntöttél, hogy nincs erre szükséged.
Makacs vagyok, álltalában negatív, néha keserű, súlyosan neurotikus és nem is éppen egy nagy fogás. De végtelenül hálás neked, hogy megmutattad nekem még mindig kepés vagyok az őszinte érzelmekre, a gondtalan nevetésre vagy a csodálatra. Ezek már nagyon régóta nem voltak részei az életemnek. Sokat adtál nekem, olyan dolgokat is amiket nem is képzelnél és magamnak is csak nehezemre esik bevallani. És egy idő után pont ez volt az, ami elgondolkoztatott, ami ráébresztett, hogy ez már sokkal komolyabb, mint néhány szimpla flört.

Megijesztett ez az egész, az hogy a játékból észrevétlenül lett valóság. Féltettelek téged és magamat is a csalódástól, tudom hogy mi a véleményed erről de talán ez bennem sosem fog elmúlni, hogy a legrosszabbat feltételezem a másikról és magamról is. Ez is egyike vonzó tulajdonságaimnak... de mégis legjobban magamtól ijedtem meg, mert komolyan elgondolkodtam rajta, hogy jó páros lennénk, jó páros vagyunk, igazan, úgy hogy egyszer sem láttalak vagy beszéltünk személyesen. Megnyíltam neked, tudsz olyan dolgokat, amiket csak kevesen, olyanokat is amiket senki más rajtam kívül, és néha ez úgy történt, hogy nem volt kontrolom a beszélgetés felett, egyszerűen csak el akartam mondani, hogy hatalmat adjak a kezedbe, hogy érezd fontos vagy, majd mikor rájöttem mit tettem, téged büntettelek érte. Közben mégis szüntelen aggódtam, ha megismersz elmúlik a varázsom, elmúlik a játék, a titokzatosság köde és akkor nem lesz már a tiltott gyümölcs semmi más, csak egy közönséges alma. Talán ez a saját örökös bizonytalanságomból fakad vagy abból, hogy sose hittem el engem lehet kedvelni minden hátsó szándék nélkül. Engem még senki nem akart csak úgy, csak magam miatt. Valószínűleg sokkal nagyobb korlátjaim vannak, mint én azt valaha is gondoltam. Sose ismertem meg őket, mert soha nem volt még senki olyan, akiért megérte volna szembenézni velük. Mostanáig.

Sose akartalak bántani, te lennél az utolsó, akit bántani akarok, mégis sikerült. Tudod mikor utoljára beszéltünk, mérges voltam rád, és mindenkire a világon, mert igazam volt, mert megint egyedül maradtam. De talán, ha nem ragaszkodtam volna ennyire a berögzültségeimhez akkor nem így lenne. Most két hét elteltével sokkal dühösebb vagyok, de már csakis magamra, mert azt bántom a legjobban, akit a legkevésbé akarok, mindig.

Ebben a 16 napban minden este írni akartam neked, elmesélni apró hülyeségeket olyan lényegtelen dolgokat, amiken te mindig nevetsz vagy kioktatsz, hogy egy tuskó vagyok. Folyamatosan te jártál a fejemben, mindig ott lebegtél a tudatom határán. Rögtön a könyvért indultam, amint történt egy olyan dolog velem amiről tudtam, hogy érdekelne vagy tetszene. Aztán persze rájöttem, hogy már nincs kinek leírjam és te már soha többé nem fogsz ezeken az apró dolgokon nevetni. Néha csak az ölemben volt a könyv esténkként és szuggeráltam hátha történik valami. Meg akartam kérdezni milyen napod volt, vagy legalább csak annyit, hogy jól vagy-e.

Aztán már iszonyú dühös lettem, a könyvre, rád és legfőképpen magamra és a csökönyös viselkedésemre. Hogy megint beleestem ugyanabba a gödörbe mint évekkel ezelőtt. Pedig megfogadtam magamnak, soha többé nem követem el ezt a hibát. De sikerült megint elüldöznöm magam mellől azt az egy embert, aki tényleg törődött velem, akinek tényleg fontos voltam. Megvolt az esélyem és én elszalajtottam. Nem is elszalajtottam hanem egyenesen eldobtam. Sosem fogom ezt megbocsájtani magamnak. Mégis azt a legnehezebb elfogadnom, hogy úgy bántottalak, hogy nem érdemled meg. Te ebben a lassan egy évben folyamatosan kitartottál mellettem, ezerszer bizonyítottad, hogy komolyan gondolod de én semmivel sem viszonoztam neked.
Megértem, hogy belefáradtál. És nagyon sajnálom. Remélem legalább egy részét megértetted azoknak a dolgoknak amit elmondtam, még akkor is ha gyávaságnak tartod. Csupán téged akartalak megóvni... elsősorban saját magamtól. Amit leírtam mind igaz, és most is tartom magam hozzá. Továbbra is úgy gondolom, a kapcsolatunk veszélyes lenne. Elképesztően. De neked is igazad volt, nem szabadott volna így hitegetnem téged, és meg kellett volna kérdezzelek mielőtt elkönyvelem a kapcsolatunk sorsát. Tudod nem volt könnyű ám... de nem sok haszna lett. Mindezt érted tettem, és egyben ellened. De tudom, hogy megérted majd, ha késő lesz már, akkor értesz majd.

Néhány napja már annyira dühös és tehetetlen voltam, hogy ki akartam dobni a könyvet, elégetni de mindig megakadályozott benne az hogy reménykedtem hátha írsz. Mert ha elégetem, akkor végleges lesz, és tényleg sosem válaszolsz már. Így hát úgy döntöttem, muszáj írnom neked, muszáj ezt elmondanom, mert nem bírom tovább.
Fogalmam sincs, hogy elolvasod-e egyáltalán. Talán nem. Talán igen és fittyet hánysz rá teljesen megértem. De már leírni is megkönnyebbülés volt, igy úgy érzem el tudok búcsúzni tőled. Tudod kicsit olyan érzésem van, mintha meghaltál volna. Vagy én haltam volna meg.

Én sosem voltam a szavak embere... gyakran képtelen vagyok kifejezni mit érzek. Én az apróságok és a félszavak embere vagyok. Tudom, hogy ez a normális emberek számára frusztráló de fogalmam sincs, hogy tudnék változtatni, mert eddig soha nem is akartam ezen változtatni, amig meg nem ismertelek.

Szeretnem ha tudnád, azt akarom hogy boldog legyél, kívánom hogy találj valakit aki megérdemel és értékel, aki úgy bánik veled, ahogy megérdemled. Ahogy én nem tudtam. Aki mindig mindenben melletted áll és szeretni fog akkor is ha nehéz, aki nem csak hiteget és nem hazudik neked. Aki megadja neked mindazt amire szükséged van, minazt amit én nem tudtam.

Szóval, csak annyit akartam mondani, hogy hiányozni fogsz.

Hiányozol.

Süni.

Extra tartalomért és kulisszatirkokért kövessenek Instagram - on:

Victoria_W_Knight