Az esküvő napja...el sem hiszem. Amikor azon a napon mikor Dylan és az édesapja kiléptek az életünből , nem is gondoltam volna, hogy egy nap itt fogok állni az oltár mellett...Shawnal.
Furcsa újra itthon lenni. Az előző két hétben az új munkámmal foglalkoztam. Shawn pedig dupla annyit dolgozott, hogy ne legyen lemaradva az utazásunk miatt. Minden egyes este késő estig azon rágódtam mi lesz ha anyuval találkozom. Még a repülőúton sem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Dylan jött ki értünk a repülőtérre, ő már napokkal ezelőtt haza utazott. Soha életemben nem idegeskedtem még ennyire semiatt azt hiszem.. Mikor beléptünk a lakásba anyu csillogó tekintetével találtam szemben magamat. Hosszan ölelt át. Egy pillanatig csak néztem magam elé majd én is átöleltem és beszívtam a jól ismert anyai illatot. Akkor abban a pillanatban azt hittem minden helyre jött..aztán megjelent a küszöbön Paul. Ránéztem és a mosoly az arcomon ragadt. Anya elengedett én pedig Shawn mellé léptem. Shawn arcon csókolva köszöntötte édesanyámat aki mosolyogva viszonozta majd átölelte őt is. Shawn karjába karoltam és álltam Paul tekintetét.

- Sziaszrok gyerekek! - mosolygott.

Shawn illedelmesen bemutatkozott majd vissza lépett mellém. Egy tapottat sem mozdultam.

- Szervusz Cassidie! - mondta nyugodt hangon és anya mögé lépve átkarolta.
- Paul! - biccentettem. Anya rosszaló pillantását figyelembe sem vettem. Megfogadtam, hogy nem vágok parádét, de csipkelődni még szabad.

Az este is elfogadhatul tellt. Együtt vacsoráztunk...akárcsak egy család...csak hogy mi nem voltunk azok. Veszült voltam. Akárhogy is próbáltam uralkodni magamon, az ellenkezője történt. Miután megvacsoráztunk felálltam és inkább a konyhában kezdtem el tevékenykedni. Shawn jött utánam.

- Minden rendben? - támaszkodott meg a pultnál.
- Persze...csak elég nehéz azzal az emberrel egy asztalhoz ülnöm.
- Megértem...de hé! - érintette meg az államat. - lehetsz holnap koszorúslány. És édesanyád biztosan nagyon boldog lesz, hogy ott leszel. És ezen túl vagyunk még marad egy pár napunk, hogy együtt töltsük az időt. - mosolygott
- Igaz. Aztán újra mehetünk vissza a munkába. - húztam el a számat.
- Tudom bánt, hogy nem vagyunk annyit együtt mint ahogy kéne. Hidd el nekem sem könnyű. De hamar eltelik ez az idő és akkor..
- És akkor marad egy kis időnk megint...igaz? - néztem a szemébe. Láttam rajta, hogy rosszul esett neki. - Sajnálom! Nem rajtad akartam kitőlteni a feszültségemet.

Mosolyogva megrázta a fejét és a karjaiba vont.

- Ezzel a robbanó személyiségeddel együtt szeretlek...cica! - nevette el magát
- Most gúnyolodsz rajtam? - húzodtam el.
- Dehogy! Annyira én sem vagyok vagány! - nevetett mire karba boxoltam. Apró csókot lehelt ajkaimra, majd magamhoz húztam és ízlelni kezdtem ajkait.
- Piszok mázlista vagyok! - súgta
- Nekem mondod? Te tartottál itt...és nem a félelmem.

Pontosan tudta mire értem. Mikor teljesen szétcsúszott a kezemeim között az irányítás...ő ott volt. Ő érte kellett küzdenem. Ha legelső nap nem lógok be abba a színházba...talán már egy elmegyógyban feküdnék. Vagy még rosszabb....Shawnt soha nem ismerem meg. Ő adott ténylegesen értelmet az életemnek. Ez már nem csak a szerelemről szól. Hanem valami egészen komolyabb...másabb dologról. Vajon van a szerelemnél és az igazán mély szeretetnél nagyobb fokozat? Vagy egy olyan kifejezés rá ami legalább a kölebé ér annak amit Shawn iránt érzek?

A másnap délelőtt a készülődésről szólt. Próbáltuk kihozni a maximumot mindenből. Puccos esküvőt akartak? Most megkapták!
Most pedig itt állok az olrtárnál és nézem, ahogy az édesanyám hófehér ruhában, fátyollal az arcán lépked felénk. Az egész rokonság és barátikör itt van. Az emberek sóhaja hangzik az esküvői zeneialáfestés kísérője mellett. A babarózsa színű ruhámat igazgatva figyelem. Igazán boldog. Azt hiszem mindig is Paulra várt. És a szünet amit tartottak csak mégerősebbé tette a szerelmüket. Shawnra pillantok aki rám mosolyog. Vajon ők is ugyanazt tették amit mi is elkövettünk? Dylan az oltárhoz kíséri, majd arcon csókolja és beáll a túloldalra. A szemembe néz. Elmosolyodik, mire nekem egy pillanat alatt fut végig az agyamon. Dylan valóban a bátyám volt mindig is? Mármint...tudom majd úgy kezelni mint a bátyámat? Valaha is elfogom tudni felejteni a sok sérelmet? És ott van Paul. Megfogok tudni neki bocsátani azért amit a családunkkal tett? Na jó az utóbbi kizárt. Attól az alaktól már akkor hányingerem van, ha ránézek. De anyuért megteszem. Muszáj megtennem.
Következett a fogadalom. Paul igenjére meg sem mozdult az arcizmom...de amikor anyu kimondta a boldogító igent hirtelen felengedtem. Mégha ki nem állhatom is azt a figurát. Shawnra néztem aki elmosolyodott és meg szorosabban magához vont.
Minden a tervek szerint haladt. Aztán jött a csokor dobás...
Beálltunk lányok és repült a csokor. Én éppenséggel Shawnra koncentráltam, ahogy pajkosan huzogatja a szemöldökét, majd hatalmasat bakiztam amikor a csokor egyenesen a fejemnek esett. A mellettem lévő egyik unokatestvérem pedig boldogan vette fel a megviselt csokrot alólam..kedves családi viszony.
A rokonság felnevetett én pedig sajgó fejemet kezdtem simogatni, majd elnevettem én magamat. Shawn velem nevetett és apró puszit nyomott a homlokomra.

- Tessék! Kiharcoltad magadnak! És amúgy is téged talált meg. - nevetett Sabrina az unokatesóm és átadta a csokrot.
- Kösz! - vettem át vigyorogva. Shawn és én közém tuszkoltam a csokrot és úgy kezdtem huzogatni a szemöldökömet ahogy ő az imént.
- Ez azt jelenti, hogy mostmár tényleg meg kell valósítani a terveimet és meg kell kérnem a kezedet. - hajúlt közelebb hogy szinte csak az orrunk ért össze.
- Azt hittem nem akarod még elsietni. - suttogtam az ajkaira.
- Nem is. Azért jött el az ideje. - csókolt meg. - Megígérem, hogy amint lezajlik ez az egész már tervezhetjük a nászutat.
- Ezek nagy igéretek. - néztem a szemébe. - Egy életen át velem?
- Elbizonytalanodtál? - jelent meg a szemében egyfajta furcsa csillogás. Talán félelem vagy döbbenet lehetett. Elmosolyodtam és megráztam a fejemet.
- Veled kapcsolatban sosem fogok elbizonytalanodni.
- Ezt örömmel hallom. - csókolt meg hevesen. Észre sem vettem, hogy mindenki minket néz...Dylant is beleértve. Aztán mikor észre vette, hogy figyelem hirtelen eltűnt.

Később amikor segítettem bevinni pár dolgot éppen láttam ahogy az emeletre igyekszik. Utána siettem és még mielőtt bevágódhatott volna a szobájába beelőztem.

- Mit akarsz Cassie? - kérdezte ingerülten
- Mi történt? - a kérdésemre kitágult a szeme.
- Mégis mi történt volna Cassidie? - a teljes keresztnevemen szólított...tudtam, hogy már nincs megállj.
- Az a bajod..
- Mikor akartad elmondani? - vágott közbe.
- Mégis mit?
- Te máris elkötelezted magadat mellette? - mutatott az ajtó fele.
- Hogy mivan? Neked elment az eszed?
- Nem! Neked ment el az eszed! Te megőrültél! Hisz...mégcsak alig vagy 18 éves!
- Ha helyesbíthetek hamarosan 19! - mondtam ironiával
- Ja tényleg! Elnézést! Így máris jobban hangzik! 19 évesen máris elköteleznéd magadat az első kapcsolatodnál?
- Már elnézést, de nekem ne most játszd az aggódó bátty szerepét évekkel később! Shawn előtt is volt kapcsolatom! És tudod mit? Az semmi volt ahhoz képest amit Shawn iránt érzek!
- Nem érdemel meg téged. - rázta meg a fejét
- Miért? Akkor ki más érdemelne meg? Ki lenne a legjobb a számomra? - üvöltöttem
- Hogy ki lenne?? - nézett a szemembe és közelebb lépett. Hátrálni kezdtem míg nem a falnak ért a hátam.
- Mindig is úgy képzeltem el, hogy én leszek az aki megkéri a kezedet. Te leszek az aki majd otthon vár. Nem számítana senki más..csak is te.
- Csak hogy az az idő már elmúlt. - suttogtam
- Adj egy esélyt kettőnknek! Kérlek! - döntötte homlokát a honlokomnak.
- Már eldöntöttem...hozzá megyek. - húzódtam el, hogy a szemébe nézhessek. - Szeretlek! És szeretni is foglak. Fontos voltál az életemben. Sok minden másként történt volna, ha nem vagy. Úgyhogy csak köszönöm! Talán egyszer majd...megbékélsz a tudattal és te is tovább lépsz a múlton.

Kiindultam volna, de ekkor elkapta a csuklómat és vissza húzott.

- Ne! Kérlek! Ne hagyj itt! Soha ne hagyj itt! - karolta át a derekamat és közel hajult.
- Én kérlek! - suttogtam
- Csak utoljára hagy érezzem a csókodat. Aztán elengedlek. - ledermedtem. Meg sem tudtam moccani. Még akkor sem amikor Dylan ajkai lágyan körbeölelték az enyémet. Fogalmam sincs, hogy tudnám megfogalmazni az érzést ami szétáradt a testemben. A múlt és Dylan hiányának a gondolata egyszerre áradt szét a testemben. Ez nem szerelmi csók volt...inkább valaminek a lezárása. Innentől kezdve azt hiszem végleg tovább tudok lépni. És remélem Dylan is. Ekkor kivágódott az ajtó és Paul lépett be. Ide oda kapkodta a tekintetét köztünk.

- Cassie azonnal menjél kifelé! Később számolni valónk van mindkettőtökkel! - nézett idegesen. - Te pedig fiam jobb, ha össze szeded magadat és lejösz! Cassie azt mondtam menjél ki!

Idegesen vágtattam le a lépcsőn amikor szembe kerültem vele.

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni, hogy egyre többen követtek és votoltok a sztorimra! Nagyon hálás vagyok érte! Ti miattatok írom továbbra is a történetet. Imádlak titeket💕
Másodjára sajnálom, hogy sokáig nem töltöttem fel részt. Mostantól próbálok rendszerességgel írni részeket.
Visszajellzéseket továbbra is várok! 😍
Puszi, Calipso! 💕