SOS... Fogalmam sem volt mit kéne csinálnom. Forduljak vissza? Vagy menjek tovább? Lehet csak valami szórakozás amit utolsó pillanatban találtak ki, hogy itt maradjak. Nem..Cam soha nem szórakoznak ilyennel. Vissza kell mennem. Az előttem ácsorgó Dylanre néztem.

- Vissza kell mennem!
- Mi? Azt hittem ezt már megbeszéltük. Nem mehetsz vissza! A reptéren már várni fognak minket.
- Valami történt. És nem állíthatsz még abban, hogy vissza forduljak.
- Nem érdekel, hogy mi történt. Azért vagyok itt, hogy haza vigyelek. - fogta meg a csuklómat.
- Sajnálom Dylan...de azt hiszem már túl késő, hogy a bátyám legyél. - néztem a szemébe és megragadtam a bőröndömet.

Dyalan utánam futott és magához szorított.

- Nem érdekel, hogy duzzogsz. Az sem, hogy mi van közted és Shawn között. Azt tudom, hogy egy kórházból kellett ki hozzalak. A húgom vagy az isten szerelmére. Nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen!
- Hallod te amiket beszélsz? - néztem rá - nem vagyok a húgod. A szüleink együtt éltek egy darabig. Semmi több. Aztán kiléptél az életemből. Mikor azt mondtad mindig számíthatok rád. Komolyan ...ott voltál az első csalódásomnál? Ja tényleg...azt tőled kaptam. Ott voltál amikor meg kellett volna, hogy védjél? Nem...akkor ne nevezz a húgodnak! Nekem nem vagy más mint egy ismerős arc. - néztem a szemébe.

Dylan szeme tágra nyílt és végül elengedett. Sarkon fordultam és elmentem. Kifelé menet tárcsáztam Cameront aki pillanatok alatt felvette.

- Cassie azonnal el kell jönnöd a sürgősségi osztályra! - mondta köszönés nélkül.
-Mi történt? - kezdtem zihálni miközben leintettem egy taxist.
- Shawn...csak gyere létszives!
- Mindjárt itt vagyok. - tettem le és beültem a taxiba.

A sofőr látta rajtam, hogy teljesen kétségbe vagyok esve ezért gyorsra vette a tempót. 10 percen belül a kórház előtt voltam. Aaron már kint várt az épület előtt. Segített felvinni a bőröndömet. Mikor bementem az ajtón a látvány ami fogadott teljesen bele égett az emlékezetembe. Shawn feküdt az ágyon. Szemei csukva voltak. Gépekre volt kötve. Arca csupa seb és véraláfutás volt. Az egyik sebből még most is szivárgott a vér. Ahogy megláttam elkapott a sírógörcs. Nem értettem, hogy mi történt.

- Csak egy órája mentem el! - sírtam és mellé léptem. Megérintettem a bal kezét és a könnyeimet próbáltam letörölni.
- Balesete volt. - lépett mellém Sara
- De mégis hogy? - sírtam tovább
- Utánad akart menni. Azt hitte az utolsó pillanatban még oda ér. De egy teherszállító belé ütközött és a kocsijával együtt lecsúszott a vízbe. Az volt a szerencséje, hogy ki tudott jönni időben. Időben megtalálták és most kómában van. - mondta Cameron a padlót nézve.

A paplan szélébe temettem az arcomat és zokogni kezdtem. Nem tudtam elhinni. Nem tudtam elfogadni, hogy ez valóban megtörtént.
- Ne sirj! - ölelt át Sara .- Fel fog ébredni. Hidd el! - nézett rám keserű mosollyal.

Így vissza költöztem Cameronhoz. Az orvosok azt mondták bármelyik pillanatban felébredhet. Minden egyes nap a kórházban voltam. Bíztam benne, hogy hamarosan felébred. A családja is eljött a napokban. Szívszaggató volt látni ahogy Caren az agy mellett zokog és Aliyah is a könnyeivel küzd. Shawn szülei is ott szerettek volna lenni amikor felébred, de pár napon belül vissza kellett utazniuk. Aliyah kérte, hogy maradhasson még. Cam felajánlotta, hogy maradhat de Carenék túlságosan is feltették a lányukat. Ami érthető hiszen a fiúk kómában van. Másfél hét telt el már a baleset óta. Kezdtem feladni a reményt. Dylanről azóta sem hallottam. Anyu szinte óránként hivogatott az első pár napban. Aztán áttért a napi pár hívásra. Egyszer sem vettem fel neki a telefont tegnapig. Akkor is iszonyat nagy cirkusz lett. Azt mondta minden féle képen haza kell mennem Dylannek. Szerda délután van. A délutáni vizit ideje. Megvártam amíg a doki megvizsgálja ugyanúgy mint minden egyes nap. Aztán leültem az ágyra melletti székre és vártam. Gondolkodtam...mindenen. Hiába telt el az a nal óta jelentős idő még mindig csak lézengten abban a házban. Saraval nem nagyon beszélek ahogy a többiekkel sem. Fogalmam sincs, hogy valaha lesz-e olyan erős kötelék közöttünk mint azelőtt. Gondolataiba temetkezve nézek magam elé amikor nyílik az ajtó. Dylan lép be és leül velem szembe.

-A többiek szerint minden nap itt vagy. Kivéve az éjjeleket.

Bólintok és mély levegőt veszek.

- Teljesen kivagy merülve. Nem tesz ez neked..
- Itt kell lennem. - vágtam a szavába - Ő is itt lenne és vigyázna rám. Itt akarok lenni amikor felkell.

Dylan egy ideig csak nézett maga elé. Nem tudtam min gondolkodhat ennyi ideig. Már kérdezni akartam amikor halkan megszólalt.

- Sokszor megakartalak keresni. De nem tudtam mit is mondhatnék. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán még Londonban élsz-e. Bevallom sokáig tényleg nem akartam felőled hallani. Sőt elakartalak felejteni...
- Ez elég ramaty megoldás a kibékülésre. - néztem rá- Nem kell megmagyarázni miért nem érdeklődtél. Ahogy mondtam..nem számít.
- De igenis számít.
- Nem. - ráztam meg a fejemet és felálltam, hogy kiküldhessem a szobából de akkor megfogta a karomat és a szemembe nézett.
- Azért hagytalak itt, hogy csak a húgom maradhass! - nézett rám sötétbarna szinte fekete szemeivel. Elált még a lélegzetem is.
- Hogy mi? - de nem tudtam megvárni a választ mert Shawn felköhögött.

Oda siettem az ágyhoz mire ő felült és köhögni kezdett. Le vette a lélegeztetőt és hunyorogva nézett. Megörültem és a boldogság hévében a nyakába ugrottam és ölelgetni kezdtem.

- Isten el sem hiszem! Felébredtél!

Shawn kapkodott a levegőért majd elengedtem. Hátra dőlt és halk erőtlen hangon szólított meg.

- Hol vagyok?- csukta vissza szemeit.
- Kórházban. De mostmár minden rendben. - simogattam a homlokát. - Emlékszel hogy mi történt?
- Elmentél. - suttogta
- Igen, de mostmár itt vagyok. - nyomtam egy csókot homlokára. - Nem is gondolod mennyit vártam erre a pillanatra. - mondtam.

Dylan lefehéredett arccal ment ki. Utána kellett volna mennem...de most, hogy Shawn jól van nem követhetek el egy újabb hibát.

- Kimegyek a nővérnek szólni. Mindjárt jövök. - suttogtam mire kinyitotta a szemét és elkapta a csuklómat. Gyenge volt. A kezei pedig lila foltokkal volt tele. De látszólag nem zavarta. Pedig biztos voltam benne, hogy szörnyen fájhat neki.

- Szeretlek! - nézett rám csillogó szemekkel. Elmosolyodtam és végig simitottam ujjaimmal arcát.

Szóltam az ápolóknak, hogy felébredt. Amíg vizsgálták én kint felhívtam Cameront. Negyed óra múlva már a folyosón voltak mindannyian.

- Még vizsgálják? - lépett hozzám kivörösödött fejjel. Sara pedig úgy érte be. Bólintottam erre felnevetett és fél kézzel átkarolta a vállamat. - Tudtam hogy hamarosan vissza tér.
- Nem tudni akkor még semmit? - nézett rám Aaron
- Nem. Még nem. - ráztam meg a fejemet.

Abban a pillanatban az orvos kijött és végig nézett a társaságunkon.

- Maguk a hozzá tartozói?
- Igen, Uram! - fogott kezet vele Cameron.
- Nos akkor jó hírekkel szolgálhatok. - mosolyodott el. - Átvizsgáltuk Shawnt és úgy tűnik minden rendben vele. Még a hétvégére bent tartjuk további vizsgálatokra. De szerintem hétfőn már haza is mehet.
- Ez nagyon jó hír! Köszönjük!
- Ugyan a munkánkat végeztük. Bemehetnek, de szeretném megkérni magukat, hogy még ne nagyon zaklassák fel. És szigorúan csak egy órát maradhatnak.
- Rendben, köszönjük!

Az orvos elment mi pedig végre beszabadulhattunk. A fiúk szinte letámadták szegényt. Nyüzsögtek körülötte.

- Jól elég nem kap már levegőt! - léptünk közelebb Saraval.
- Jó újra látni Shawn! - mosolygott rá Sara mire Shawn vissza mosolygott.
- Minden rendben van? - húzott oda egy széket Nash.
- Azt hiszem. - nyögte ki - Csak olyan fáradt vagyok.
- Pihenj. - fogtam meg a kezét. - Nincs valamire szükséged?

Megrázta a fejét és lecsukta szemeit.

- Mennyi ideje vagyok itt? - suttogta
- Másfél hete. - feleltem.
- Én is aludnék másfél hetet. - vonta meg a vállát Nash. Ezzel megtörte a jeget. Shawn felkuncogott.
- Milyen volt? - kérdeztem.
- Mintha álmodtam volna. De körülöttem csaküresség volt. És a víz...- köhögte el magát.
- Csss. Pihenj.

Egy óra elteltével elköszöntünk és haza mentünk. Egész éjjel csak forgolódtam. Csomagoltam neki ruhát és vittünk be neki üdítőket. Előre mentem mert a többiek még lustálkodtak. Saraék meg elmentek bevásárolni az ebédhez. Elvittem az egyik kocsit és alig vártam, hogy oda érjek. Kissé szétesve mentem be a kórház szoba ajtaján.

- Jó reggelt! - küszködtem a kilincsel. Shawn felnevetett.
- Jó reggelt! Hosszú volt az éjszaka? - mosolygott.
- Túl hosszú. - pakoltam le. - Hoztam neked nassolni valót és üditőket. Ruhát...szappant, tustfürdőt. És..azt hiszem minden megvan. - ültem le mellé és próbáltam kiszusszani magamat.
- Nem tudom, hogy tudnám megköszönni. - nézett rám.
- Mit köszönsz? - fogtam meg a kezét ami csak arra várt hogy elhelyezkedjek.
- Hogy vagy nekem. - nézett a szemembe. Nagy barátaim a pillangók életre keltek és elmosolyodtam. Közel hajultam és egy csókot adtam neki. Egy szenvedélyes csókot.
- Beszéltem anyuddal. Amint tudnak újra elutaznak, hogy láthassanak. Otthon pedig össze pakoltam és néztem a sebeidre egy csodakencét. - hadartam.
- Mindenre gondoltál.
- Hát...mondhatni.
- Köszönöm!
- Nem kell. - ráztam meg a fejemet. - Az a lényeg, hogy meggyógyulj.
- Mi lesz Dylanel? És anyuddal?
- Nem érdekel. - ráztam meg a fejemet.
- Baj lesz. - suttogta.
- Legyen. Nem számít. Meg hallhattál volna. És ez mindazért mert problémáztam örökké. És ha nem jutok kórházba Dylan sem bukkan fel.
- Felbukkant volna előbb vagy utóbb. Ne hibáztasd magadat. Mindketten hibáztunk. Megtörtént. - simogatta a kézfejemet.

Ahogy azt az orvos mondta egész hétvégén még itt kellett maradnia. Mindegyik nap bent voltunk. Vasárnap délután pedig nagy takarításba kezdtem. Az egész házat csilivilire suroltuk Saraval. Rá fért már a házra. Aztán hétfő reggel a szokásos vizit után haza hozhattuk. Már tudott járni de még meg-meg inogott. Nem csodálom. Segítettem neki leülni a kanapéra. Vittem neki innivalót majd segítettem neki a lépcsőnél.
- Megcsináltam a helyet az én szobámba mert ott legalább külön fürdő van és nem kell annyit mászkálni. - csuktam be az ajtót.
- Élvezed, hogy anyáskodhatsz igaz? - mosolygott. Végig néztem az arcán. Csupa seb volt. A száján is egy repedés volt.
- Ha ilyen áron anyáskodhatok akkor nem.
- Nem olyan szörnyű azért. - vonta meg a vállát
- Hülyéskedsz? Mikor meg láttalak teljesen össze törve a szívem hasadt meg.
- Nem lett volna szerencsés egy szívinfarktus is.
- A humorod a régi. - nevettem el magamat és elé léptem.
- Ezek csak felületi sérülések. - neki döntötte a hasamnak a fejét és átkarolta azt. A haját kezdtem simogatni.

Látszólag jól kezelte a baleset tudatát. Amiért mérhetetlenül büszke voltam rá. Este engedtem neki fürdővizet és figyeltem mindenre, hogy amire szüksége van minden meglegyen.

- Cassie...azért fürdeni még letudok. Nyugi. - nézett rám mikor segítettem a pólójából kibújni.
- Jolvan tudom. De ha vala....
- Akkor szólok. - mosolygott és megcsókolt.
- Addig előszedem a fertőtlenítőt. - engedtem el és kimentem.

Ép hogy elővettem a dolgokat mikor a laptopom csörömpölni kezdett. Lizzie hívott Skypen.

- Szia! - néztem a kamerába kissé fáradtan.
- Szia! Na Shawn hogy van? - nézett hunyorogva a kamerába. Igen...náluk Londonban már jócskán éjjel van.
- Jobban. Most fürdik. Utána leápolom a sebeit.
- Oh istenem. Úgy sajnálom! Puszilom és jobbulást kívánok neki!
- Átadom. De szerintem már halotta is. - néztem a nyitott ajtó felé.
- És te hogy vagy szívem? Nagyon szétszórtan nézel ki.
- Kicsit fáradt vagyok már. De minden rendben van. Anyuval találkoztál?
- Aha. Ma találkoztam össze vele a boltban. Eléggé kétségbe van esve. Azt mondta nagyon össze kaptatok. És hogy reméli minnél hamarabb haza jösz végre.
- Hát persze. - néztem magam elé.
- És Dylan?
- Csss! - néztem rá mire vette a lapot. - Seemmi különös. Egyik nap beszélgettem vele pár percet. - Beszélgettetek? - nézett rám mire bólintottam.
- Értem. Figyi itt már egy óra lesz. Úgyhogy én megyek is. Majd beszélünk.
- Rendben. Köszi, hogy hívtál!
- Puszi! - tette le.

Shawn hallottam, hogy lehúzza a vizet. Alsógatyában és vizes hajjal jött ki.

- Lizzie volt az?
- Aha. Jobbulást kívánt.
- Köszönöm aranyos tőle.
- Aha. Felkészültél a kínzásra? - mosolyogtam
- Már mindenre.

Leült az ágy szélére én pedig a lapockáján lévő horzsolásra néztem. A hátán több zúzódás is volt. Bekenegettem neki majd a hasán lévő vágást is bekenegettem. Bekötöttem a jobb karját majd áttértem az arcára. Szörnyű volt bele gondolni, hogy nem is olyan régen még épp arcal nézett rám. Most pedig teljesen szét van esve. Az ajka feletti repedést kentem be mikor felsziszegett.

- Sajnálom...nem akarlak bántani de muszáj, hogy szélén muljon el.
A továbbiakban össze szorított fogakkal tűrte. Az ágyon fekve nyomkodta a telefonját (ami annyiból volt jó, hogy a balesetnél nem volt nála) amíg én elmentem zuhanyozni. Hulla voltam. Fent a szobában vacsoráztunk meg majd mikor levittem a mosatlant kopogtak. A srácok nem voltak lent ezért én nyitottam ajtót. Dylan jött beljebb.

- Beszélnünk kell. - nézett rám
- Most? Van vagy tíz óra.
- Gondolkodtam és muszáj elmondanom mindent.
- Dylan nincs most ehez energiám. - áltam meg a pult túloldalán.
- Amit a kórházban mondtam...
- Jó. Tegyük fel, hogy meghallgatlak. De utána sem megyek vissza veled.
- Csak had mondjam el.
- Rendben. - húztam ki az egyik bárszéket.
- Amit a kórházban mondtam pontosan úgy értettem ahogy mondtam. Kiskorunk óta együtt voltunk.
- Ez így igaz.
- Aztán idővel...nem tudom. Nehéz elmondani mit is éreztem. Fontosabb voltál mint egy kishúg. Kezdtél több lenni. Elnyomtam az érzést. Mert nem volt helyes. Többet tudtam rólad mint bárki más. Egy házban éltünk. Sokszor még az ágyon is osztoztunk. Aztán amikor kilencedikben elmondtad az érzéseidet akkor hirtelen megijedtem. Kis tinik voltunk. Fogalmam sem volt mit kéne tennem. Próbáltalak kizárni. Ezért is veszekedtem veled az utóbbi időkben annyit. Aztán mikor apával elköltöztünk úgy tekintettem a helyzetre mint egy új lapra. Új lapra, hogy rendbe tegyem a dolgokat. Ami sikerült is...addig amíg nem mentem be a kórházba. Amíg nem láttalak meg.
- Dylan..-ráztam meg a fejemet
- Csss hagy fejezzem be. Nem várom el, hogy ezek után bocsájts meg. Azt sem, hogy viszonozd. Semmit sem erőszakolok rád. Mindig is jót akartam neked. Most amikor megláttalak Shawnal össze állt a kép. Amit láttam semmi pénzért nem tenném tönkre.
- Miért? Mit láttál?
- Igazi szerelmet. - nézett a szemembe. - Sajnálom, hogy elmentem...hogy nem kerestelek. Már nem tudok rajta változtatni...De talán mar nem is baj. Mert megtaláltad az életedet nélkülem is. És mindig szeretni foglak Cas.

Felálltam a székről és zavartan oda lépegettem hozzá. Egy pillanatig hezitáltam majd szorosan a karjaiba zárt én pedig beletúrtam az arcomat a mellkasába.

- Igazán azt szeretnéd, hogy boldog legyek?
- Igazán. - suttogta a fülembe
- Akkor legyél az életem része...úgy mint régen.

Elhúzódott tőlem és a tekintetembe fúrta magát.

- Hát megbocsátasz?
- Túl fontos vagy és túl sokáig hiányoztál ahoz hogy hagyjalak elmenni. - néztem rá.

Csókot nyomott homlokomra.

- Muszáj lesz hamarosan haza jönnöd.
- Tudom. De most nem hagyhatom Shawnt magára. Ha felépült és elég bátorságom lesz hozzá.
- Megértem. Addig én is élvezem Los Angelest. Utána úgy is minden fel fog borulni.
- Ezt hogy érted? - néztem rá
- Hamarosan megtudod Cas. - nézett a szemembe - majd beszélünk! - zárt utoljára karjaiba és elköszönt.

- Minden rendben? - kérdezte Shawn mikor vissza értem.
- Igen...Csak...végre helyre állt valami aminek már rég kellett volna.
- Dylan? - vonta fel a szemöldökét.

Bólintottam és bemásztam mellé. Lekapcsoltam a kisvillanyt és elhelyezkedtem. Shawn közelebb mászott és átölelt.

- Ne félj! Nem fáj. - adott puszit a fejem bubjára és mély lélegzetet vett.

Most életemnek egy része a helyére került azzal, hogy Dylan megjelent és megbeszéltük. De a másik része még mindig kész káosz. Most Shawn itt van...lesz bőven pár dolog amit meg kell majd beszélnünk. De Sara? És a fiúk? A családomról nem is beszélve. Vajon miért olyan fontos, hogy haza menjek. Mit értett Dylan az alatt, hogy minden fel fog borulni? Ezekkel a gondolatokkal aludtam el.

Sziasztok! Itt is a következő rész. Remélem nem okoztam csalódást azzal, hogy kevésbé lett izgi ez a rész. Vissza jelzéseket szívesen várok.
Calipso💕