Két hete...két hosszú hete vagyok ide bezárva. Eleinte kezdtem begyogyozni. Látogatási tilalmat is kértem. Haragudtam azért, hogy itt kell lennem. Aztán megbékéltem. De nem tudtam a szemükbe nézni...nem akartam látni a csalódottságot az arcukon. Végül bele törődtem. Terápiákra kell járnom. Általában a dilidokimmal jól elvagyunk. Mindig feldobok valami témát. Ha már másról nem tudunk. Eleinte a jól betanult szövegét nyomatta nekem. Aztán rájött, hogy semmi bajom nincsen. De mégis a pánikrohamaim miatt itt kell lennem. Anya fogalmam sincs egyáltalán el e tud jönni ide. Apával régóta nem beszéltem. Márcsak abban bízok hogy az eltitkolt nagynéném vagy mondjuk egy rokonom felbukkann és aláírná azokat a papírokat. De ennek nagyon kicsi az esélye...úgy egy a millióhoz. Péntek reggel van. A fiúk sorra jönnek be a szobámba. Minden reggel hoznak nekem valami péksütit. És minden reggel megkérdezik hogyan érzem magam. Én pedig minden alkalommal nézek magam elé. Nem tudok mit mondani nekik. Talán azt hogy ramatyul és majd bele halok, hogy elvesztettem a szabadságomat? Hogy ez egy börtön? Minden alkalommal leülnek és próbálnak szóra bírni. Javarészt én közben olvasok. És csak hallgatom őket.

- Elég ebből. - szólalok meg kis idő után.
- Szerintem is. - szólal meg egy hang az ajtótól. Egy hang amit évek óta nem hallottam szemtől szemben. Felpillantok a könyvekből és Dylan néz rám.
- Te mit keresel itt? - nézek rá. Túl sokszor jutott az eszembe a napokban. Nem vagyok benne biztos hogy tényleg őt látom -e.
- Jöttem a kishugomat kivinni ebből a borzadájból.
- Ha jól emlékszem nem vagyok a hugod.
- Na nemár! - néz rám és Dylanre felváltva Sara.
- Nem azt mondtad, hogy nincs bátyád? - nézett rám Cameron
- Sem testvéred. - tette hozzá Aaron.
- Dylan! - fogott vele kezet Shawn - mi folyik itt?
- Dylan Ob'ryan a tesod? Mivan? - kapkodja a tekintetét még mindig Sara
- Nem a tesom. - csukom be a szememet hogy átgondolhassam kicsit a dolgokat.
- De az vagyok. És most írtam alá a papírokat. Úgyhogy szedd össze magadat és gyerünk.
- Ez kész. - nézek rá - Most ki ne találd, hogy hirtelen felbukkansz és úgy tekintesz rám mint a kishugodra! Én nem megyek innen sehova. Megvárom anyut!
- Anyu otthon vár minket. - nézett rám komoly arccal.
- Minket?
- Jól hallottad. Úgy két hét múlva megyek haza. Addig nálam leszel és utána vissza viszlek Londonba.
- Biztos hogy nem. - emelem fel a hangomat. Senki nem ért egy kukkot sem abból amit össze hordunk ezért nem nagyon szólnak bele.
- Cassie édesanyjával megvan beszélve, hogy én figyelek rá. És hogy nálam lakhat.
- Ezzel addig semmi baj nem volt amíg nem keveredett ilyen dolgokba.
- Ezentúl jobban oda figyelünk.
- Kétlem, hogy sikerülne. - néz rá nyugodt arccal Cameronra.

Az orvosom be is jött hogy közölje elmehetek. Én továbbra is az ágyamban fekve néztem ki a fejemből. Semmi pénzért sem mennek el úgy, hogy tudom Dylannek köszönhető. Bosszúsan vágom be magam mögött az ajtót mire Dylan követi Cameronék kocsiját.

- Tudod...a kocsim érző lélek.
- Biztosan a többi száz kocsidról is ezt mondod.

Ahogy beléptem a házba az otthon illata fogadott. Minden tökéletes lett volna...Csak a mögöttem álló Dylan krákogása félbe szakított.

- Kérsz valamit? - kérdezte Cameron.
- Nem, kösz. - mondta mosolyogva
Leültünk a sarokban lévő asztalhoz.
- Szóval. - ült le elém Sara - elmagyarázná valaki miért ül a konyhánkban egy híresség?
- Sara...körülöttünk mindannyian híresek. Ahogy a pasid is. - nézek rá
- Ah tudod, hogy értem. - nevetett fel
- ah. -vettem mély levegőt. - Dylan Anyu volt élettársának a fia.
- Oo szóval te vagy az a Dylan. De miért nem mondtad el, hogy...
- Hogy én vagyok Dylan Ob'ryan? - szakította félbe - egyszerű...Én kiléptem az életéből. Ezért ő is megpróbált úgy tenni mintha nem is léteznék.
- Részben..- álltam fel az asztaltól és cola után keresgéltem.
- Nem részben Cas...- nézett vissza rám. Leraktam a poharam és rosszallóan elé álltam. Felé böktem és ridegen kimondtam a gondolataimat.
- Hagyd abba a mártirkodást. Te mentél el. Te hagytál magamra akkor amikor a legjobban szükségem volt rád. Szerettelek te pedig kiléptél az életemből. Azóta vártam hogy felbukkanj és újra a kishugodnak nevezzél. Meg annak ellenére is hogy egy évvel vagy idősebb. Te hagytál itt...úgyhogy most ne add elő nekem az aggódó báty szerepét. A szüleink külön utakon járnak. Semmi okod nincs hogy itt legyél.
- De van. Mert ha oda figyeltél volna tudnád, hogy apa és anya már jó ideje találkozgatnak. Tudnád hogy mindig is a kishugom voltál. Nem hiába mentem el. - állt fel
- Mivan?
- Jól hallottad.
- Ennek ellenére továbbra is elrejtőztél. Hát csak gratulálni tudok.
- Nem érted. - néz le rám.
- Igazad van tényleg nem!
- Szerintem kicsit nyugodjatok meg. - szól közbe Shawn
- Én nyugodt vagyok. Csak mondjátok meg neki, hogy egy idegennel nem fogok elmenni.
- Ne legyél már ennyire gyerekes!- néz rám Dylan
- Én ugyan nem.
- De..Pontosan azt csinálod mint amikor nem engedtem, hogy elvigye az a seggarc a bálra.
- Már akkor is ezt csináltad. Apáskodtál és irányítottál.
- Megvédtelek. - nézett rám. Es akkor láttam csak meg azt a kis csillogást a szemeiben.
-Figyelj Cassie nem azért...De szerintem lehet jobb lenne ha kicsit tényleg haza mennél. - dörzsölte meg a tarkóját Nash.
- Hogy mi?
- Lehet tényleg jót tenne neked. - mondta Aaron rekedtes hangon.

Cameronra és Sarara néztem majd Shawnra. Mindhárman elhúzták a szájukat.

- Értem. Így már mindjárt más. Ezért zárattatok be oda is. - nézek körbe. - azt hiszitek kiszámíthatatlan vagyok. Es gyenge.
- Mert az vagy Cassie. - néz rám Sara - nem mondhatok mást. Egyikünk sem. Az vagy. Szét estél és szükséged van Londonra.
- Tudod...ez a legnagyobb pofán vágás. - nézek rá. - azt hittem soha nem bocsáltasz meg a csókos dolog véget. De elég időm volt átgondolni. És most össze is állt. - mosolyodtam el keservesen - A legjobb barátnőm voltál. Az egyik legjobb. Akit nővéremnek neveztem. Tudtad jól mennyire sokat jelent nekem ez a hely. Erre egyszer csak megjelensz azzal hogy ide költözöl mert Cameron Dallas a pasid. A hátam mögött...nem tudtam semmiről. Még a találkozón is úgy tettél mintha nem ismerné. Most pedig mit csinálsz? Úgy csinálsz mintha te csak egy itt lakó lennél! Mintha nem is a barátnőm lennél!
- Ez nagyon úgy hangzik mintha féltékeny lennél Cassie. Tudom sok mindent nem így kellett volna. De ne úgy tekint rám mint egy behatolóra! - emelte fel a hangját
- Hogy kéne rád néznem? Elvégre az életemet lopod el. Engem meg vissza küldenél Londonba mintha mi sem történt volna amíg te itt élsz mint a Madamok!
- Neked tényleg teljesen elment az eszed!
- Oh persze!
- Cassie! - szólt rám Cam
- Te is védd a barátnődet! Aki csak úgy megsúgom az én barátnőm is! Legalább is az volt. Az nem gáz hogy két hete még engem akartál csókolgatni.
- Elég legyen Cassie! Szálj le rólunk!
- Csak ideges. - mondja Shawn Cameronnak.
- Én ezt megértem! De nem vagyok hajlandó sokáig eltűrni, hogy rajtunk tőltse ki a haragját!
- Nem kell eltűrnöd! - nézek rá már könnyes szemmel. - megyek és pakolok.

Mentem fel. Megint itt tartok. Megint villámgyorsan pakolok össze, hogy itt hagyjam egy részem. Bárcsak vissza tudnék mindent szívni. Bárcsak ne mentem volna el egy éve. Talán ha akkor elég kitartó vagyok. Talán...nincs több talán. Minden megtörtént. Sajnos nem tudok rajta változtatni. A jól ismert keserű érzés öntött el. A sirras hatalmába ejtett. Csak azt vettem észre hogy két erős kéz ölel magához és egy mellkasba temetem az arcomat. Felnézek és Shawn könnyes szemével találom szembe magamat.

- Tudnod kell, hogy nem értek egyet ezzel az egésszel. Ez mind az én hibám. De helyre hozom. Akkor ott egy éve nem szabadott volna engednem, hogy elmenj....ezúttal nem engedem.
- Nem a fe hibád..megfutamodtam ahelyett, hogy megoldottuk volna együtt.
- Camila nem a barátnőm. Sosem volt az. - feleli. Tágra nyíl a szemem. - megfenyegették, hogy ha nem játszom el a szerelmes sztárfiút akkor a karrieremnek lőttek. Camila menedzsere túl befolyásos. Andrewnek nem volt más választása.
- Ezt nem értem...
- Camila egy dög akárcsak a menedzsere..nemrég tudtam meg, hogy megfenyegettek téged hogy hagyj el. Ha észre veszem...ha hiszek neked akkor most nem tartanánk itt.
- Azt hittem minden helyre jön kettőnkkel...Aztán mikor haza jöttél..
- Andrew azt mondta felejtselek el. Hogy még véletlenül sem engedjelek közel magamhoz. Próbáltalak megvédeni...azt akartam hogy olyan világban élj amiben nem kell hogy küzd azért hogy megfelelj mindenkinek. Nem akartam, hogy átvedd az én terheimet. Mikor azt mondtad utálsz...és nem akarsz látni...egy világ omlott össze bennem. De mégis tudtam, hogy ez a helyes.
- Helyesnek láttad, hogy teljesen ki készüljek ettől? - húzódtam el. - Azt mondod mindent értem tettél?
- Így  volt...sokáig haragudtam rád. De idővel össze állt a kép. Csak egy dolog nem ... Hogy még igazán szeretsz e. - hajult közelebb. Éreztem a lehelletét. Ujjaival lassan cirogatni kezdte a bőrömet. Testem lángra kapott. - Mond még igazán szeretsz angyalom?
- Minden nap csak egyre jobban szerettelek. Meg akkor is mikor a pokolba kívántalak Mendes! - sírtam újra el magam. De most nem a szomorúságtól. Ezúttal a boldogságtól. A boldogságtól ami a legkeservesebb órákban talált rám. - Mond...tud ennyire fájni a szerelem?
- Fogalmam sincs...de azt tudom, hogy eddig haldokoltam nélküled. - lágyan csókol meg. Szerelemmel teli...egyszerűen felemelő. Mintha égetne ahogy az ajkunk össze ér. Csókolt meg már miközben háborúztunk. De sosem volt ennyi érzelem benne mint most. Szorított magához, de mégis gyengéd volt. Tökéletesen passzoltam hozzá. Úgy éreztem ha nem tartana össze rogynék. Beszívtam illatát. A nyakába fúrtam arcomat. Éreztem..mintha egyek lennénk. Apró csókot hintettem bőrére.

- Pakolj! - suttogta. Értetlenül néztem rá.
- Elmegyünk. Elszökünk egy olyan helyre ahol senki sem talál meg. Távol a bajtól. És csak mi leszünk..ketten.

Homlokunkat össze érintjük. Érzem ahogy remegem. De mégis melegség önt el.

- Megtennéd ...értem?
- Sokáig húztam ezt...túl sokáig.
- Pontosan haver! - lép be az ajtón Dylan. - Cassie haza jön velem. Még ma estére foglaltam jegyeket.
- Nem Dylan! - néztem rá - most az egyszer...nem védhetsz meg. Nem rejthetsz el a világ elől.
- Még nem vagy teljesen nagy korú. És anya kezet adott nekem. Haza viszzlek akár tetszik akár nem.

Shawn elém állt. Védeni próbált. Elővettem a telefonomat és egyenesen anyát tárcsáztam. Mindenki várt. Anya hamar felvette. Szerintem számított rá hogy hívom.

- Anya!
- Szia, Cassie! Ezek szerint Dylan megtalált.
- Igen. És tudni akarom mi az ördög folyik itt.
- Ugyanezt kézdezhetném. Két hete jött egy telefon, hogy egy pszichiátrián tartanak öngyilkoskísérlet miatt.
- Szóval igaz? Dylant küldted értem?
- Igen, Cassie. Es amint haza értek mindent megbeszélünk.
- De anya! Shawn..
- Nem érdekel Shawn. Nem érdekel semmi. Azt tudom, hogy a lányom miatta majdnem végzett magával. Úgyhogy utoljára mondom...csomagolj össze és irány haza! - azzal kinyomta.

- Meg sem hallgat! - dühöngök.
- Ahogy mondtam..pakolj Cassie. -nézz rám még mindig komoly arccal Dylan.

Shawnra nézek aki látszólag teljesen össze van törve. Nagyot nyel és magához szorít.

- El kell menned. - suttogja
- Mi lesz velünk? - remeg meg a szám.
- Kitalálunk valamit. Higyj nekem. Ugye bízol még?

Bólintok és újra megcsókolom. Dylan kimegy én pedig gyorsan pakolok. Shawn segít levinni a bőröndeimet a kocsiba. Utoljára ölelem át...utoljára érzem csókjának édeskés ízét.  Többieket végig merem. Savanyú elszontyolodott arcokat látok. Sara szeme csillog. Látom , hogy sírt. Beülök az anyósülésre és bekötöm magamat. Utoljára intek egyet mielőtt Dylan elhajt a kocsival. Azt hittem ez a két hét volt a legnehezebb...de nem. Ez a pillanat volt életem legrosszabb pillanata. Rosszabb mint amikor legutóbb elmentem. Mert most tudom, hogy olyan dolgot hagyok itt amit soha azt életben nem kaphatok vissza. Egy olyan dolgot ami az életet jelentette nekem..

Tíz perc a gép indulásáig. Éppen kapcsolnám ki a mobilom a kapu előtt mikor egy SMS érkezik. Camerontól..Csak annyi áll benne...SOS!! A tekintetem Dylanre szegeződik. Most kell választanom. Vissza fordulok vagy átlépek a kapun...és nem vagyok benne biztos hogy jól döntök...

Sziasztok! Márcsak egykét rész maradt hátra. Remélem felcsigáztam a kivancsíságotokat. Vajon mi történhetett? Mit takar az, hogy SOS? Dylan valóban csak megakarja védeni Cassiet? Vajon tényleg igaz Cassie édesanyjának szavai? És mi van Shawnal? Kibírja a kapcsolatuk ezt a harcot? Hamarosan minden titok kiderül. És koránt sem lesz nyugodt a légkör. Ha kíváncsiak vagytok tartsatok velem a következő részeknél is. Kommenteket szívesen várok.

Puszi, Calipso! 💕