Kim Soojin

"- Kim Soojin, te ribi, - kiabált bele Park Yejin, az asszisztensem, és egyben a legjobb barátnőm a telefonba - mégis mikor akartál szólni, hogy férjhez mész? Ráadásul egy sztárhoz? És mégis, hogy a csudába tudtál úgy szülni egy gyereket, hogy én se vettem észre, hogy terhes vagy? Meg egyébként is, miért az esti hírekből kell nekem mindezt megtudnom? Most igazán megbántódtam... "

- Ne haragudj Yejin, ez egy bonyolult történet, és nem telefonba akarom elmondani. De később mindent megmagyarázok. Ígérem!

- És mi lesz a céggel?

- Mi lenne? Megy tovább, ahogy eddig.

- De hogy akarod egy csecsemő mellett csinálni?

- Nyugi, meg fogom oldani. És majd segítesz - mondtam neki azon a hangon, aminek sose tud ellenállni.

- Csak ha én lehetek a keresztanyja...

- Megegyeztünk - mondtam neki nevetve.
- Munkára visszatérve, van valami nagyobb rendezvényünk mostanában?

- A héten nincs, csak egy eljegyzés.

- Rendben, akkor a héten itthonról segítek be. Utána már én is bejárok majd dolgozni. Most elköszönök, jóéjt!

- Értettem főnök, jó éjszakát! Jalja!

Mire letettem a telefont, Jong Suk is megterített vacsorához.

- Gyere enni!

- Megyek... Hmm, jól néz ki, köszönöm - mondtam neki, míg szedett a tányéromra egy adag tteokbokkit.

- Együnk!

- Finom.

- A munkahelyedről hívtak? Ugye nincs probléma a hírek miatt, nem fognak kirúgni vagy ilyesmi?

- Igen az asszisztensem hívott, és nem nem fognak kirúgni, mert enyém a cég.

- Tényleg? Milyen céged van?

- Egy rendezvényszervező cég, a Purple Rose.

- Ismerem, dolgoztunk már veletek többször is, az A-man Project az én ügynökségem. És a kávézóm, a 89Mansion megnyitóját is ti szerveztétek meg. Tökéletes munka volt. Minden annyira simán ment. Ajánlottalak is titeket az ismerőseimnek.

- Köszönjük.... Várjunk csak, akkor innen volt ismerős a neved, a szerződéseken láttam, csak arcot nem tudtam hozzákapcsolni. Akkor mindig elkerültük egymást valamiért, és magán a rendezvényen se találkoztunk, mert annyira elfoglaltak voltunk, nem volt idő bemutatkozni.

- Kicsi a világ...

- Az - mosolyodtam el. Élveztem, hogy ilyen felszabadultan el tudunk beszélgetni.
- Nem akartam hallgatózni... Csak hallottam, hogy azt mondtad a telefonba, a héten itthonról dolgozol. Én arra gondoltam, hogy szintén itt maradnék a héten, hogy a lehető legtöbbet tudd pihentetni a lábad. Tudok segíteni a kicsi körül.
- Igazán nem fontos, biztos van jobb dolgod is...
- Nem, nincs. Most ti vagytok a legfontosabbak. Meg amúgy is, egy férjnek gondoskodnia kell a családjáról - kacsintott rám pimaszul.

Én csak a szemeimet forgattam. Olyan piszkosul magabiztos. De azért jól esik a gondoskodása, és igen, most nem tudok mindent egyedül megoldani.
- Gyakorlatban hogyan tervezted? Üzenjek ha kell segíteni?
- Igazából az lenne a legegyszerűbb, ha addig itt maradnék...
- Mi? - csuklottam fel meglepedten.
- Nincs semmi értelme, hogy fel-alá rohangáljak. Csak én is kimerülnék feleslegesen, és nem tudnék segíteni. Egyszerűen így logikus.

Hát ezzel nem igazán vitatkozhattam.
- Legyen - adtam be a derekam.
- Használhatod a vendégszobát.

A hét gyorsan eltelt, a sok pihenésnek köszönhetően a lábam gyorsan javult, a hétvége felé már szinte nem is bicegtem. Jong Suk tényleg sokat segített, gondozott engem és a babát is rendíthetetlenül. Még mindig nem értettem, miért vállalta be mindezt, de el kell ismernem, nagy segítség volt.
Most is épp a fotelben ülve, dúdolva altatja Yong Soo-t, ahogy elnézem őket, egy kellemes meleg érzés árad szét a bensőmben. Mi ez? Nézem tovább őket, nem tudom levenni a szemem az idilli képről, majd egyszer csak azt veszem észre, ő is engem néz.

Úgy érzem belém lát, tudja, hogy mi zajlik le bennem. Óvatosan feláll, a kiságyba teszi a kicsit, majd lassan elindul felém, szemeivel mélyen az enyémbe néz.
Hátrálok, de egyszercsak nincs tovább, és ő itt áll előttem. Kezével kisimítja szememből a hajam, tekintetem keresi, én pedig a szemébe nézek.
Érzem, itt és most, elvesztem. Látok mindent a szemeiben, az érzéseit, vágyát, és hogy visszafogja magát. Elengedem én is, hagyom, hogy átjárjon, és legyőzze félelmeimet.

Lassan lehajol hozzám, szájával az enyémre tapad, puhán tapogatózva. Visszacsókolom. Végig nyal ajkaimon, sürgetve, hogy nyissam szét azokat, és én engedek kérésének, nyelve pedig elkezdi felfedezni szám legbelső zugait. Addig csókolózunk, míg mindketten levegő után kapkodunk, de nem eresztjük el egymást, hozzábújok, ő felemel és befektet az ágyamba, majd ahelyett, hogy a vendégszobába menne, mint eddig, befekszik a hátam mögé, és magához ölel.

- Szeretlek Jagija! Jalja! - suttogja a fülembe, majd pár perc múlva hallom is elmélyült szuszogását.
- Azt hiszem, én is szeretlek - mondom halkan, majd én is álomba merülök karjai között.