Kim Soojin

Ma töltöttük be a fiatalúrral a 40. hetet, de nem igazán utal arra semmi, hogy ő ki szeretne jönni.

Vígan elvan odabent, és tornagyakorlatokat végez különböző belső szerveimen.

A srácok rendszeresen sorban állnak, hogy lepacsizhassanak a leendő focista vagy harcművész fiúnkkal, s nagyon boldogok, mikor a tenyerük közepébe talál egy-egy rúgás.

Ami viszont csoda, ha Jong Suk simogatja a pocakom, a kis harcosunk kezesbáránnyá változik, és lenyugszik. Ahogy akkor is, mikor a hasamra hajtja a fejét, és estimesét mond neki. Így én is tudok aludni egy keveset esténként. Ugyanis, a kis gazfickó odabent felcserélte a napszakokat, és akkor a legaktívabb, mikor mi lefekszünk aludni.

Még itt lakunk a dormban. De a lakások már elkeltek. Az árukat beleforgattuk leendő házunk építésébe. Vettünk egy telket a közelben, s egy gyönyörűre tervezett családi házat kezdtünk el rajta megépíttetni. Már nem sok munka van, szinte kész, csak apró simítások. Nemsokára költözhetünk. De remélem addigra már négyen leszünk, mert ekkora hassal nem hiszem, hogy élvezném a pakolást.

A lábamat már hónapok óta nem láttam, cipőt nem is tudok egyedül húzni. Seonghwa tápláló menüinek hála, a hasam már akkora mint egy érett görögdinnye, a kisherceg becsült súlya már 3 kg fölött van.

A srácok kinevetik a bénázásomat, mikor valamit fel akarok venni a földről. De persze utána valamelyikük mindig segít.

Ma reggel szintén ügyetlenkedve indítottam. A baby egy nagyobb rúgásán annyira meglepődtem, hogy kiejtettem a kezemből a tál müzlit, amit a fotelben ülve ettem. Persze mindent, engem is, beterített a ragacsos lé.

De most nem tudtam olyan könnyen venni, mint máskor. Hajnal óta hasogat a derekam, és hullámzó érzelmeimnek ez most betette a kiskaput.

Sírva tápászkodok fel, s vonulok el rendberakni magamat a fürdőben.

Míg mosakszom, hirtelen hatalmas görcs rántja össze a hasam. Csillagokat látok, észre sem veszem, hogy közben felsikoltok.

Az ajtó kivágódik, Jong Suk rohan be rajta, de mögötte ott van a nyolc idol is a házból.

- Jinniya, mi történt? Jól vagy? Miért sikítottál? - záporoznak rám a kérdések.

- Jól vagyok, csak belenyilalt a hasamba a fájdalom, de már minden rendben - nyugtatom meg őket, majd kitotyogok a nappaliba, s elterülök a kanapén.

Yong Soo a szőnyegen játszik, nevetgél. Már mászik, gagyog, eljátszik a játékaival. Sokat nőtt, hajacskáját már copfba kell fogni, és mikor vigyorog kivillan két kis gyöngyfoga. Lassan egy éves lesz.

Mosolyogva nézem édes ügyködését, mikor arcom újra eltorzul, mert újabb fájás vág belém, intenzívebb, s hosszabb mint az előző. Lehetséges volna...?

Mikor a fájdalom alábbhagy, a falon lévő órát kezdem figyelni. Tíz perccel később újabb, majd rá tízpercre még újabb fájás érkezik. Elkezdődött.

Bemegyek a szobába, ellenőrizni, hogy minden rendben van e, de most hamarabb érkezik a következő összehúzódás, és sokkal nagyobb. Megnézem az időt, öt perc.

- Aaaaiiishhh! - kiáltok fel a soron következőnél, már dél van, 9 óra óta jönnek rendszeresen, s kezdek kifáradni.

- Soojin, jól vagy? - jön be Seonghwa.

Rázom a fejem, mert épp tart a jelenlegi kontrakció, s nem tudok megszólalni.

- Csak nem...? - kerekedik el a szeme, én pedig bólintok, hogy de...

- Megyek szólok, Jong Suknak - fordulna ki az ajtón, de megállítom:

- Kérlek, ne hagyj itt egyedül!

Bólint, majd mellém ül, s a hátamat simogatja, míg a mobilján üzen a férjemnek.

Nem kell egy perc, s kivágódik az ajtó, ahogy beront a férjem, jön oda hozzám, s átölel.

Seonghwa feláll, s odaengedi mellém.

- Kitartás, ügyes leszel! - biztat mosolyogva, majd ad egy puszit és kimegy.

- Mióta tart? - kérdezi Suk.

- Kb. 9 óta - lehelem, mert már jön a következő összehúzódás, pedig alig múlt el két perc. Egyre sűrűbb...

- De hisz az már több, mint három óra! Miért nem szóltál hamarabb?

- Először nem voltam benne biztos. Azután meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e. És akkor már sűrűsödött. De a mobilom kint hagytam, így vártam, hátha valamelyikőtök bejön. Aaaisshhh - fejezem be egy sikítással, majd kikerekedett szemekkel súgom a férjemnek :

- Azt hiszem elfojt a magzatvíz.

Ő először ijedten figyeli a lábam körül növekvő meleg tócsát, majd egy pillanat múlva ölbe kap, s kirohan velem a bejárat felé. Közben odakiált a leadernek:

- Hongjoong, segítsetek! Itt az idő!

- Hozom a kocsit! - pattan fel mellőle a legidősebb, Hongjoong pedig hoz egy plédet, és odatelefonál a kórházba, hogy érkezünk.

Bepakolnak a hátsó ülésre, Jong Suk mellém ül. Hwa vezet, a leader pedig bepattan az anyósülésre. Seonghwa biztos kézzel cikázik keresztül a délutáni forgalmon, de sajnos így is bent rekedünk egy dugóban.

- Tarts ki még egy kicsit szerelmem! - simítja végig a hátam Jong Suk a következő fájásnál, ám ez már más, egy nyilaló feszítő érzés sugárzik a lábam közé.

- Jön a gyerek! - kiáltok fel!

- Ne viccelj! - sápad el Hongjoong.

- Szerinted van most kedvem viccelődni - lövelek felé egy gyilkos pillantást, de nem sokáig, mert jön az újabb villámcsapás, s érzem, hogy jön kifele a feje a gyereknek.

- Nem bírom ki a kórházig, már jön ki a feje - sikítom, mert most már folyamatos a fájdalom. Szinte félpercenként jönnek.

Seonghwa kihajt az út szélére, bekapcsolja a vészvillogót.

- Jong Suk, támaszd meg Jinniyát. Te pedig, ha jön a következő fájás, akkor nyomj egy nagyot - veszi át az irányítást.

Még jó, hogy otthon már megszabadultam a nedves fehérneműmtől, így most azzal nem kellett bajlódnom, s mikor eljött az ideje, minden erőmet összeszedve nyomtam. Barátom a lábamhoz lép, s a szemembe nézve biztat.

- Ez az, meg tudod csinálni!

- Igen, szerelmem, nagyon ügyes vagy, csak így tovább! Menni fog! - támogat, s simogat egyfolytában Jong Suk is.

Hongjoong oldalról biztat, közben a kórházat próbálja elérni, sajnos nem sok sikerrel...

- Aigooo - nyomok újra. Érzem, hogy egy meleg testecske csusszan ki belőlem, egyenesen keresztapja biztos kezeibe. Nem is kell biztatni, hangosan méltatlankodva adja hírül a világnak, hogy megérkezett.

Seonghwa becsavarja a plédbe, s a kezembe adja a kisfiúnkat.

Gyönyörű. Hosszú fekete haj, mélykék vágott mandulaszemek, puha, a sírástól kipirosodott arcocska, édes kis szájacska, amivel hangosan panaszkodik.

- Gratulálok nektek! Ügyes voltál Soojin! - mosolyog ránk Hwa.

- Köszönjük barátom! - néz rá csillogó szemekkel szerelmem - nálad jobb kereszapát nem is választhattunk volna. A fiúnk boldogan, büszkén fogja viselni a nevét.

- Isten hozott a világon Lee Jong Hwa! - csatlakozik hozzánk a Hongjoong is, miután végre elérte a kórházat.

- Küldenek egy mentőt értetek, azzal gyorsabban beértek - mondja mostmár nekünk - Mi majd megyünk utánatok.

Nem sokára itt is a mentőautó, átszállunk, s szirénázva vágunk keresztül a dugón, a fiúk pedig szorosan jönnek utánunk.

A kórházban már ott vár mindhárom banda, teljes létszámban, maszkban, sapkában, napszemüvegben.

Miután rendberaknak minket a picivel, be tolnak egy VIP szobába, ahova pár perc múlva betódul az egész népes "családunk".

Boldogan köszöntik mindannyian a legújabb családtagot.

Megtöltik a szobát a virágok, lufik, s persze mi.

Örömmel nézek rajtuk végig, ahogy kézről-kézre adogatják Jong Hwa-t.

Újra rájövök, milyen szerencsés is vagyok. Van egy jóképű, kedves, szenvedélyesen szerető férjem. Két gyönyörű, egészséges gyermekünk. És a "családunk", a barátaink, akik ott vannak velünk jóban-rosszban.

Ezzel a hálás érzéssel merülök álomba, míg kisfiúnkat őrzi az édesapja és 23 "nagybátyja".