Kim Soojin

Két napja vagyunk Chanék házában. Két napja, hogy visszakaptam a férjemet.

A Bang család orvosa jött, és megvizsgálta Jong Sukot. Helyrerakta a karját, és a vállát. Bekötözte a sebeit, kapott egy adag infúziót és mindenféle oltásokat a fertőzések ellen. Nyugtatót is írt fel neki, hogy éjszaka tudjon aludni, de nem volt rá szükség, elegek voltunk mi egymásnak.

Csak összebújtunk, éreztük egymás szívverését, légzését, megkapaszkodtunk egymásban, és így aludtunk.

Ma reggel hamarabb kelek, mint ő, így figyelhetem, ahogy alszik. Még mindig alig hiszem el, hogy visszakaptam őt.

Felkelek, hogy kimenjek a mosdóba, ám a gyomrom megint bukfencet vet, én pedig alig érek ki a fürdőszobába.

Miközben kiadom magamból a múlt esti vacsora maradékát, egy kéz simul a hátamra, simogat, míg a másikkal a hajamat segít megfogni.

- Az elejétől ilyen rossz? - kérdezi aggódva.

Bólintok.

- Sajnálom, hogy nem voltam ott melletted. Ott kellett volna lennem!

Megmosom a számat, kiöblítem, és fogat mosok.

- Nem te tehetsz róla. Nem voltam egyedül. Hála neked, mindig volt mellettem valaki, hisz te gondoskodtál arról, hogy ne marandjunk Yong Soo-val egyedül. Most pedig itt vagy, és ez a legfontosabb. Hálásabb nem is lehetnék, hisz végre visszakaptalak. Ez pedig csak egy állapot. Majd idővel elmúlik.

- Akkor is sajnálom, hogy mindezen át kell menned ebben az állapotban.

- Tudod, ha itt vagy velem, akkor bármit elviselek. Annál semmi sem lehet rosszabb, mint, amit akkor éreztem, mikor azt hittem, elvesztettelek.

- Szeretlek Jagiya! Nagyon szeretlek!

- Én is szeretlek! - ölelelem meg, ám ekkor...

Sooya felsír. Ránézek gyorsan az órára... Persze, újra éhes!

- Hagyd Jagi, majd megcsinálom!

- De neked pihenned kellene!

- Ahogy neked is! Nyugi egy tápszerkészítésbe nem fogok belerokkanni. Már amúgy is hiányzott. Egy lépés vissza a normális életbe. Szeretném újraépíteni a kapcsolatom Sooya-val is, hisz ezidő alatt biztos elfelejtett.

- De csak, ha szólsz, hogyha már nem bírod.

- Ne aggódj, bújj vissza az ágyba, vedd oda a kicsit magad mellé, hozom a tejet!

Ő kimegy, én pedig kiveszem a babát az utazóágyból, amit idekészített neki a házvezetőnő.

"Chan mindenre gondolt, még arra is, hogy Soo tudjon hol aludni. " - mosolyodok el.

Bebújok vele a takaró alá, suttogva nyugtatom.

- Csss, drágám, nincs semmi baj. Mindjárt kapsz enni. Apa már készíti a tejecskéd. Igen, apa újra velünk van. Szeret minket, csak csúnya bácsik elválasztottak minket, de most már minden rendben lesz. Jön már apa! ...

...hallom, ahogy nyílik az ajtó, és Jong Suk bejön.

- Itt is van. Odaadod nekem? - nyújtja a karját, miután beült mellénk az ágyba.

Odaadom neki a kislányt, és a szájába dugja az üveget, majd halkan beszélni kezd hozzá.

- Szia kicsi Sooya, én vagyok az apukád. Sajnálom, hogy sokáig nem találkoztunk. De most már igyekszem itt lenni veletek. Emlékszel még rám kincsem?

Yong Soo először kikerekedett szemekkel nézi, még az evést is abbahagyja, de az utolsó mondatnál már újra szívja az üveget, kis kezével pedig belekapaszkodik apukája karjába.

- Szerintem emlékszik a hangodra - mondom mosolyogva - biztos vagyok benne, hogy emlékszik rád.

Lassan eltelik a hét, s nekem esedékes lenne a félidős UH. De fogalmunk sincs róla, mikor mehetünk haza. Vajon sikerült már elkapni a rosszakaróinkat? Vajon hazatérhetünk valaha?

Yejin viszi már féléve a céget, mióta "beteg állományban" vagyok. Szóval azzal nem lesz gond. Mikor még dolgoztam, már akkor is önállóak voltak. Teljesen megbízom a csapatomban. Azt hiszem a baba születésével, ha valaha hazakerülünk, előléptetem Yejint ügyvezető igazgatóvá. Én pedig csak a háttérből irányítom majd a céget, mint elnökasszony. Majd később, ha a gyerekek nagyobbak lesznek, visszatérhetek még dolgozni.

De most jobban izgat, hogy a pocakban minden rendben van-e. Jó lenne, ha a vizsgálatig hazamehetnénk. Addig meg már csak egy hét van...

A hétvégére már annyira ideges vagyok, hogy semmi sem marad meg bennem, enni sem tudok. Sokszor jönnek rám görcsök is, amiktől még idegesebb leszek.

- Hongjoong, ez így nem mehet tovább, se neki, se a babának nem tesz jót! Valamit ki kell találnunk! - hallom a szobaajtó elöl Jong Suk hangját.

- Beszélek a fiúkkal odaát, mi a helyzet, és kitalálunk valamit. Hidd el mi is nagyon aggódunk. Már a mi családunk tagjai is vagytok.

- Én pedig kitalálok valamit, hátha bele tudunk diktálni egy kis ételt - hallom Seonghwa hangját is.

Aish, nem akartam senkinek sem aggodalmat okozni, de megint sikerült. Csorognak a könnyeim, ahogy némán sírok, önmarcangoló gondolataimba elmerülve, észre sem veszem, hogy Jong Suk visszajött.

- Jagiya, mi a baj? Mi történt? Fáj valami? - guggol le elém - drágám, válaszolj kérlek, megijesztesz!

- Én...hhh...csak...hhh...féh-..lek... - hüppögök most már hangosan - éshh...már...meg-..hint..csak..agh-...ghodal-....mhat...ok-...ho-...zok...min-...dhen-...khi-...nek.

- Mitől félsz? Mond el, hogy meg tudjuk érteni, és megpróbáljunk segíteni!

De már nem tudok beszélni, csak zokogok tovább, ő pedig a hátam mögé mászik, átölel, s próbál megnyugtatni. Egy idő után a sírástól kimerülve álomba zuhanok.

Halk kopogásra kelek. Seonghwa jön be egy tálcával. Felülök.

- Bocsánat, hogy felkeltettelek. A többiek most esznek, hoztam neked is egy kis samgyetang-t (koreai ginsenges csirkeleves lsd. a képen lent -az író).

Kérlek, egyél egy kicsit! Muszáj, hogy erős legyél a családod kedvéért. Ne aggódj, bármi is a baj, találunk rá megoldást. Csak ne legyél beteg! Vigyázz magadra és a kicsire, jó?

- Rendben - bólintok.

Az ölembe teszi a tálcát, amin a gőzölgő levesnek isteni illata van.

- Köszönöm szépen. Nagyon jó illata van - s belemerítem a kanalamat, majd a számbaveszem az első falatot.

-Mhhh - teszem hozzá, mikor lenyelem, és csodák csodájára, bennem is marad. - Finom.

Hwa elmosolyodik, s elégedetten figyeli, ahogy egyre jobban fogy a tányéromból az étel.

- Örülök, hogy ízlik. Egyél sokat! Erősödj meg!

Mikor jóllakok, kiviszi a tálcát. Helyette Jong Suk jön be.

- Sikerült enned egy kicsit? - kérdezi kedvesen, s megsimogatja a fejemet.

- Igen, finom volt, és bent is maradt.

- Ennek igazán örülök. Akkor most meg tudjuk beszélni, mi miatt vagy pár napja annyira kétségbeesve?

- Ühüm - fogok bele - jövő héten lenne a félidős vizsgálat, s ideges vagyok, hogy nem tudok elmenni, hogy nem tudom mi van a kicsivel. Egészséges-e, rendesen fejlődik-e? Hatással volt-e rá mindaz, amin keresztül mentünk? Azt se tudom egyáltalán valaha hazamehetünk-e.

- Értem. De az, hogy ennyire stresszelsz, az nagyon nem jó egyikőtöknek sem, ugye? A többire pedig, ígérem keresünk megoldást. Úgyhogy mostmár nyugodj meg, és ha valami baj van, akkor mond el, ne tartsd magadban! Akkor tudunk segíteni. Oké?

- Oké. Igyekszem.

- Helyes. Akkor pihenj, mi elvisszük sétálni Yong Soot. San és Yunho marad itt, a nappaliban tv-nek. Ha kell valami, akkor szólj nekik.

-Rendben.

Elmennek, én pedig visszafekszem, s most már békésebben alszom el újra.