Kim Soojin

Hajnalban Seonghwa kelt fel, hogy sürgősen el kell utaznunk, pakoljak be gyorsan magamnak és Sooyanak. Majd beszállunk egy fekete kisbuszba, amit valamiért Jin vezet. De mivel a terhesség eléggé megterheli a szervezetemet, még el se indulunk, én újra elalszom.

Félálomban érzékelem, hogy valamilyen okból kocsit váltunk... ismét beájulok.

Legközelebb egy reptéren ébredek, a fiúkkal beszállunk egy JET-be. Yong Soot belerakják egy biztonsági ülésbe, és nekem is segítenek becsatolni az övet. Nem tudom, hova megyünk, de valamiért nagyon feszült a hangulat, úgyhogy meghúzom magam, és felszállás után ismét elalszom.

Nem tudom, mennyit alhattam, de most arra kelek, hogy újra felszállunk a levegőbe valahonnan. Ám eggyel többen vagyunk....Jobban megnézem a következő boxban ülő férfit.

Neeeem, az lehetetlen.... Ő nem lehet... Ő meghalt.... Ez csak egy kísértet lehet!

- Ááááááá - sikoltok fel, és rettegve takarom el a szemem.

Ez csak egy rossz álom megint.... Mindjárt felébredek... Mindjárt vége!

Mikor egyenesbe áll a gép és kikapcsolhatjuk az öveket, elkezdem tépni az enyémet, ám a "kísértet" elindul felém.

Engem pedig elnyel a sötétség.

- Soojin, ébredj! Jagiya, kérlek! - hallom a távolból, az ismerős, édes hangot. - Jinniya, én vagyok, Jong Suk! Nem haltam meg. Tényleg én vagyok! Kérlek, nézz rám édesem!

Megsimogatja az arcom, én pedig kinyitom a szemem, és ott van előttem Ő.

Óvatosan kinyújtom a kezem, megérintem megsebzett arcát. Tényleg ő az!

Könnypatak szántja végig az arcom, és nem tudom visszatartani a feltörő zokogást. Rázza a testem, olyan erővel tör rám, hogy nem kapok levegőt.

Odajön hozzám, átölel, ám ekkor meghökkenve néz rám.

"Hisz ő még nem is tudja!" - hagyom abba a sírást hirtelen.

Szipogva megfogom a kezét, és a pocakomra teszem.

- Jong Suk, ő itt a családunk legújabb tagja. A kisbabánk.

Most már az ő könnyei is folynak. Csókot lehel a számra, s közben ép kezével óvatosan a hasamat simogatja.

Jobban megnézem, és a szívem szakad meg érte. Istenem, mi történt vele?! Nincs egy épp testrésze.

- Nincs semmi baj drágám, ezek mind meggyógyulnak, most, hogy itt vagy velem, már annyira nem is rossz! - veszi észre, hogy figyelem.

Odaül mellém, de közben a kezét nem veszi le rólam. Fejem a vállára húzza, a sajátját pedig az enyémre hajtja.

- Annyira hiányoztál Jagi! El sem tudom mondani, mennyire. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer újra láthassalak, és Yong Soot is.

- Láttad már? Jó nagyot nőtt.

- Nem, még nem - mondja szomorúan.

- Idehozom - szól a túloldalról Jongho.

Pár pillanat múlva itt is van a békésen alvó kislánnyal. Óvatosan belecsúsztatja a kezembe.

- Köszönöm - mosolygok rá, ő pedig szintén mosolyogva biccent.

- Nagyon szívesen! - ül vissza a helyére.

Mi pedig elmerülünk az érzésben, hogy újra egy család lehetünk.

Együtt mosolygunk, és sírunk, örülünk a viszontlátásnak, és gyászoljuk az elrabolt 19 hetet.
Elmesélünk mindent egymásnak, hogy mik történtek velünk a "baleset" óta. Így kezdjük meg a gyógyulást.
Kölcsönösen szörnyülködünk, és vígasztaljuk a másikat, és egy pillanatra sem válunk szét, muszáj, hogy megérintsük egymást.

- Sajnálom, hogy keresztül kellett ezen menned - simogatja szomorúan a hegeket a karomon - Akármennyire is akartam, nem tudtalak megvédeni.

- Ez nem a te hibád - simítom tenyerem az arcára - ez csak egy "baleset" volt, és soha többé nem fog előfordulni. Amúgy meg remek testőröket szereztél, nem éltem volna túl nélkülük! - nézek végig a nyolc fiún - Úgyhogy, te igenis mindent megtettél, ami lehetséges volt. Én inkább azt sajnálom, ami veled történt. Egyáltalán mi az oka ennek az egésznek?

És elmeséli az egészet, a Yong Soo kihajításától kezdve, a mai napig. Bennem pedig kavarognak közben az érzések, a harag és a düh, a szomorúság, és a hála, hogy most végül is, újra együtt vagyunk.

Ezt a pillanatot választja Yong Soo, hogy felébredjen, és hangos felháborodással jelezze, hogy ő bizony éhes.

Yeosang jön oda egy cumisüveg tejjel.

- Készültünk rá, hogy hamarosan éhes lesz - adja oda az üveget.

- Ti vagytok a legjobbak. Köszönöm.

- Semmiség. Hoztam neked teát is, kérsz?

- Igen, jól esne. Köszönöm szépen.

Odaadja azt is, majd visszamegy a többiekhez.

Jong Suk elgondolkozva néz utána.

- Mire gondolsz most?

- Arra, hogy sose fogom tudni meghálálni, amit értetek, illetve értünk tettek. Vigyáztak rátok, gondoskodtak rólatok, befogadtak titeket, ők is és a másik két banda is.

- Egy család lettünk. Olyanok, mintha kaptam volna majd' két tucat oppát. És még egy legjobb barátom is lett. Amire azelőtt nem is számítottam. Megmentették az életem, és most a családunkat is. Ott voltak mellettem életem legrosszabb és az egyik legjobb pillanatában. Szeretnek és támogatnak. Nem hagytak magamra, mikor nehéz helyzetbe kerültem. Sokat kaptam tőlük. Yong Soo is. Annyi szeretetet, gondoskodást kapott, amit más egy élet alatt sem. Pótszülőkké váltak, mikor én nem voltam képes ellátni ezt a feladatot. Yong Soo igazán szerencsés, nagyszerű családot kapott sorstól a fiúk személyében. Sokkal jobbat, mint amit a vér tudna adni.

- Igen, hálásak lehetünk. Bár sok fájdalmon és szenvedésen túl, de végre egy család lehetünk. Bízom benne, hogy hamarosan hazatérhetünk és egy nagyszerű életet élhetünk le együtt.

- Már alig várom - sóhajtok, s nézem a picit, ahogy elalszik az ölemben.

- Add ide és aludj te is, most sok pihenésre van szükséged!

- De a karod...

- Nincs de, ugye? - csattan a számon egy csók, és széles vigyorral hozzáteszi - Nyugodj meg, ha nem bírom, majd kérek a srácoktól segítséget. Most viszont add ide, amúgy is nagyon hiányzott, hogy tarthassam a karomban. Te pedig aludj!

Így, odaadom neki a kislányt, aki továbbra is békésen alszik, hisz tele a pocakja. Mellkasára fekteti, és ép karjával megtartja. Én pedig visszahajtom a fejem a vállára, és nem kell sok, hogy újra álomba merüljek.

Mivel elég nagy a távolság, a Fülöp-szigeteken megállunk tankolni, onnan pedig megyünk tovább Sydney felé.

A majd' egy napnyi út nagyrészét mi átalusszuk, csak arra riadok fel egyszer, mikor San elviszi Sooyat a helyére, és alszok is vissza, összebújva a férjemmel.

Hongjoong kelteget minket.

- Ébredjetek, leszállunk, kössétek be magatokat!

- Megint tankolunk? - kérdezi Jong Suk.

- Nem, megérkeztünk.

- Máris? - nézek rá csodálkozva.

- "Máris?! " - nevet fel a leader - végülis 'csak' 20 óra volt az út, aminek a 75%-át ti átaludtátok. De nem baj, rátok fért. Na de most, gaja, kössétek be magatokat!

Meg is kezdjük az ereszkedést, és nem sokra rá már a Syney-i reptér kifutópályáján gurulunk.

Hongjoong egy kisbuszhoz vezet minket, amivel Chanék farmjára hajtunk. A házvezetőnő már mosolyogva vár minket.

- Megjöttek! Chris úrfi ideszólt, hogy hamarosan itt vannak! Jöjjenek be, biztos kifárasztotta magukat az út!

- Kivéve azokat akik az egész utat végig aludták - néz ránk vigyorogva Mingi.

- Jöjjenek - folytatja a néni - főztem finom marharagut rizzsel. Biztosan éhesek. Főleg a kismama.

Erre a hasam akkorát kordul, hogy szerintem Szöulban is hallották. Mindenki hangosan nevetni kezd.

Megkönnyebbülünk, hisz itt biztonságban vagyunk. Tudunk felszabadultan nevetni.

Ígyhát kis csapatunk bevonul Bangchanék rezidenciájába.