Kim Soojin

Mikor felébredek, nem tudom, hol vagyok. Félhomály van, halk csipogó hang hallatszik a fejem mellől.

- Mi történt? - mondanám, de csak krákogás jön ki a torkomból.

- Felébredtél? - jön egy hang mellőlem.

Ekkor esik le, hogy valaki fogja a kezem. A hang irányába fordulok, ahol Seonghwa ül mellettem.

- Hogy érzed magad? - kérdezi lágyan.

- Ho.. ho..hol va-gyok? - még mindig nehezemre esik a beszéd.

- Várj, adok egy kis vizet! - nyújt oda egy poharat, szívószállal - Igyál egy kicsit, jót tesz a torkodnak! Szólok a dokinak, hogy felébredtél.

Kimegy, majd egy perccel később egy orvossal jön vissza.

- Üdvözlöm, Dr. Park vagyok. Hogy érzi magát? Meg tudja mondani, hogy hívják?

- Kim Soojin.

- Emlékszik, mi történt?

- Volt egy rendezvény a hotelban. Aztán kés kellett a tortához... aztán a kivetítő.... Neeee!!! - és folynak a könnyeim...

- Utána a sokk miatt elájult. Szerencsére valaki az utolsó pillanatban elkapta, így nem ütötte meg magát. Van valaki, aki segítsen önnek? Most nem tanácsos egyedül maradnia.

Már épp mondanám, hogy már nincs senkim, mikor Seonghwa megszólal mellettem:

- Igen van doktor úr, mi vigyázunk rá.

- Rendben van, akkor ha lefolyt az infúzió, elengedem.

- Köszönjük.

Ezzel az orvos el is megy.

- Nem kell ezt csinálnotok - szipogom Seonghwának - Van nektek elég dolgotok így is, hisz a hétvégén verseny.

- Azt a helyzetre való tekintettel lemondták.

- Tessék?

- A csapatvezetők bementek az igazgatókhoz, és kérték, hogy a történtekre való tekintettel mondják le a versenyt.
Ebben az állapotban te se tudsz dolgozni...

- Yong Soo?

- Namjoonék vigyáznak rá. Tae nagyon el van vele. Biztonságban van. Annyi, hogy már nem nálatok vannak, hanem a dormban.
- Mi? Miért?
- Mert a rendőrség bizonyítékot talált arra, hogy gyilkossági kísérlet volt, és mielőtt elment, Jong Suk beszélt Hongjoonggal, és azt mondta veszélyben vagytok. Így azt láttuk a legjobbnak, ha elköltöztetünk titeket.
Nálunk foktok élni, amíg nem tisztázódik a helyzet. Jong Suk kérte, hogy vigyázzunk rátok - teszi hozzá halkan.

Én pedig a nevét hallva, újra visszafolytott zokogásba kezdek.

Seonghwa megfogja a kezem, és az ujjával simogatja, aztán odaül az ágy szélére, és magához húz. Ekkor átszakad bennem a gát, és már megállíthatatlanul sírok. Simogatja a hátam, suttogva nyugtatgat. De most semmi nem segít....

Összetörtem.

Egy óra múlva engednek ki. Seonghwa kísér le.

Lent a parkolóban egy fekete kisbusz vár minket, mellette ott sorakozik a másik hét fiú. Mikor odaérünk, egy szó nélkül körbevesznek, és megölelnek. Újra sírva fakadok. Ők pedig tartanak.

Mikor csillapodik a rohamom, beszállunk a kisbuszba, engem beültetnek Seonghwa és Yeosang közé. Mivel kimerültem a sírástól, fejemet az előző vállára hajtom, és elalszom.

Arra ébredek, hogy megállt az autó és valaki épp kiemel a kocsiból.
Felnézek, Yunho karjaiban vagyok.
Majd újra beájulok.

Legközelebb mikor felébredek, nem tudom hol vagyok. Sötét van. Elfog a pánik, magam körül csapkodva keresek valami támpontot, egyszercsak felgyullad egy kislámpa fénye és valaki átölel:

- Csssss, itt vagyok. Nyugodj meg, biztonságban vagy.

Az ismerős hang megnyugtat, a szívem is lecsendesül, visszadőlök a párnámra.

- Aludj, pihenned kell! - és leoltja a villanyt, elindul kifelé.

Engem újra elfog a pánik, elkapom a kezét:

- Seonghwa! Kérlek ne hagyj egyedül!

- Rendben, nyugodj meg, itt maradok veled! - s beleül a karosszékbe az ágy mellett.

Sikerül visszaaludnom.

"Nem jó helyen vagyok, nem kellene itt lennem....
Egy úton állok, körülöttem dudáló kocsik húznak el sebesen. A hátam mögül egyszercsak valami nagyon fényes, és nagyon forró dolog tűnik fel. Megfordulok. Egy lángoló autó. A vezető ülésen pedig Jong Suk ül és felém nyújtja a kezét:

- Soojin, segíts! SEGÍTS!!

Nyúlnék a kezei után, de felcsapnak a lángok és eltűnik, mintha ott sem lett volna.

- NEEEE, JONG SUK, NE MENJ EL!!! NE HAGYJ EL!!!!! "

- Soojin! Hey, Soojin! Kelj fel! Soojin, ébredj! - hallom a távolból - Hallasz? Soojin ez csak álom, fel kell kelned!

Kinyitom a szemem és nyolc ijedt szempár figyel rám a vakító lámpafényben.

- Bocsánat, felkeltettelek titeket igaz? - hajtottam le a fejem, és már megint a sírás kerülgetett.

- Olyat sikítottál, hogy a holtak is felébredtek - jegyzi meg Wooyoung, mire én összerezzenek a hasonlattól, őt pedig hárman vágják egyszerre nyakon.

- Bocsánat! -esik le neki, mit is mondott.

- Hoztam egy kis meleg, mézes vízet, ez segít majd kicsit megnyugodni - nyújt felém egy bögrét Yeosang.

- Köszönöm - veszem el tőle, és belekortyolok.

Majd eszembe jut Yong Soo.

-Hol van Yong Soo? Látni szeretném. Hol a kislányom? - és újra érzem a pánik közeledtét. Megint nem kapok levegőt.

- Hey, nyugi! Jó helyen van - próbál lecsillapítani Hongjoong - Taehyung vigyáz rá. Biztonságban van.

- Látni akarom, látnom kell! - és már el is merültem ismét a kétségbeesésben, újra zokogok.

- Hyung, szerintem fel kellene hívnod Namjoon hyungot - súgja San Hongjoongnak - Hozzák el a kislányt, ennél jobb orvosság nem hiszem, hogy lenne számára jelenleg. Nem szakíthatjuk el mégegy szerettétől.
Most egymásra van a leginkább szükségük.

- Azt hiszem igazad van. Elmegyek, telefonálok egyet - azzal kimegy.

- Nyugodj meg most már Jinnie! - ül le mellém a maknae, és megfogja a kezem - hyung idehozatja Yong Soo-t.

- Már jönnek.... mindannyian. Látni szeretnék Soojint - jön vissza Hongjoong.

- Szerintem most menjünk ki fiúk, mert elszívjuk azt a kevés levegőt is a szobában. Majd váltjuk egymást. Jongho, ha már úgyis ott vagy, kezdheted te! - terelt ki mindenkit Seonghwa a szobából - mi majd a nappaliban várjuk meg, míg ide érnek RM-ék. Yeosang gyere segíts! Főzzünk egy kis teát addig. Biztos jól fog esni az érkezőknek is.

Már kint is volt mindenki, kivéve Jonghot, aki itt ül mellettem, és simogatva a kézfejemet próbál megnyugtatni.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mert elvesztettem az időérzékemet. Csengettek. Majd pár perc múlva megjelent a szobaajtóban Taehyung, karjában az alvó Yong Sooval.

- Gyertek be - int Jongho - én addig kimegyek köszönni a többieknek - és kimegy.

V bejön, odaül mellém az ágyra, és karomba adja az alvó kislányt. Majd átöleli a vállamat, én pedig gyengéden magamhoz szorítom a szundító babát, és beszívom édes illatát. Tae a hátamat simogatva érezteti, hogy itt van velem, de nem mond semmit.
Én pedig, bár a fájdalom nem tűnik el, végre megnyugszom.

Kis idő múlva, bejön a többi Bangtan-srác is. Egyenként megölelnek, kapok néhány puszit is a homlokomra, egyik-másik szemében még könnycseppet is látok. Egyedül Namjoon szól hozzám:

- Itt vagyunk, veled vagyunk. Szólj bármikor, bármiért! Jövünk, segítünk, amiben tudunk. Kérlek vigyázz magadra, Yong Soo miatt is. Szüksége van rád! Légy erős! Szeretünk!

Nem sokkal később elköszöntek, és hazamentek.

Én pedig továbbra is csak ültem ott, és szívtam be magamba Soo-ya illatát.