Kim Soojin

"A fene vinné el, hogy már megint ilyen késő este végeztem a munkában! Megint mehetek sötétben haza! "

Kim Soojin vagyok, 25 éves rendezvényszervező. 165 cm magas, 55 kg. Hosszú barna hajam, vastag cseresznyeszám, sötétbarna szemem van.

A munkám hátránya, hogy általában már nem látom a napfényt, mire végzem. De nem panaszkodhatok, mivel a cég, a Purple Rose, az enyém. Egy 20 fős, szuper csapattal dolgozom együtt.

Szerencsére az üzlet jól megy, van megrendelésünk rendesen, még hírességek is megfordulnak nálunk. De sajnos ez annyira leköti minden időmet, hogy mellette nem marad másra energiám.

Se család, se pasi.

Sokszor érzem magam egyedül, magányosan, de nincs erőm tenni ellene.

Reggel korán kelek, elmegyek futni a Han folyó partjához, majd egy gyors reggeli zuhany és kiadós reggeli után már megyek is dolgozni.
Délben a kollégáimmal és barátaimmal ebédelek egyet gyorsan, majd folytatom is a munkát.
Mire hazaérek, addigra csak egy fürdésre vágyom, és már esek is be az ágyba.

Ha rendezvényünk van, akkor sokszor dolgozunk hétvégéken és éjszakába nyúlóan is.

Szöul belvárosában van egy kétszobás apartmanom, innen könnyen mozgok munkába, és a helyszínekre is.

Általában szeretek sétálni, így a kocsit csak akkor használom, ha külsős helyszínekre megyek. A lakás és az iroda között inkább gyalog közlekedem, hisz alig van 20 percnyi távolságra a kettő egymástól.

Ma este is gyalog indulok haza.

Az egyik sikátorba befordulva a távolban két sötét alakot vettem észre, amint körülkémlelve épp egy kisebb csomagot az egyik sarokba, egy csomó másik zsák tetejébe hajítanak.

"Remek, mert nincs elég szemét az utcákon..."

Lelassítottam, hogy amazok el tudjanak menni, az ilyen helyeken jobb elkerülni az idegeneket, sose lehet tudni, kivel fut össze az ember lánya.

De a két alak gyorsan felszívódott, úgyhogy én is újra megszaporáztam a lépteimet, hogy mihamarabb kijussak erről a sötét helyről.

Egyszer csak valami vékony nyávogó hang ütötte meg a fülem. Mintha egy kiscica sírna, ám nem láttam semmit.
Azt hittem, biztos a fárádságtól hallucináltam . Siettem tovább.

-ooáájj, ooáájj...

Ez most közelebbről és egy kicsit erősebben hallatszott, gyenge hangocska volt, de biztos, hogy van ott valami.
Mentem a hang irányába, hisz egy kiscica bajban volt, ez a panaszos sírás csak is ezt jelenthette.

"Valószínűleg beszorulhatott a zsákok közé."

Arrafelé vettem az irányt, ahova az előbb láttam a zsákokat kihajító árnyakat. Onnan jött a hang, ahogy közeledtem, egyre jobban hallottam, de nem láttam semmit.

"Hol lehetsz? "

- Cicicicc?

De csak a halk sírás volt a válasz.

-ooáájj, ooáájj!

Bekapcsoltam a mobilomon a zseblámpát, és elkezdtem a zsákok között kutakodni. Volt itt minden, rongyok, játékok, papírral teli zacskók, de a cica nem került elő. Majd a legsarokban egy kis sporttáskát vettem észre, olyasmit, amit mostanában a srácok hordanak a suliban.

Onnan jött a cérnavékony hang.

Beljebb másztam a csomagért.

"Vajon kidobták a cicát a táskában? Milyen szívtelen gazemberek! "

Óvatosan leemeltem a zsáktenger tetejéről. Letettem finoman a földre, majd mellégugolva óvatosan elkezdtem kinyitni a cipzárt, széthajtottam a száját, és fölévilágítva belenéztem, hogy megtaláljam a hang forrását.
De a táskában nem egy cica volt....
Meglepetésemben szám elé kaptam a kezem és felsikoltottam.