- Szép, jó reggelt, Lucy asszony! – robogtam le a lépcsőn, és ledobtam magam a pult melletti székre.

- Jó reggelt, Miss Royce!

- Oh, palacsinta! – csillant fel a szemem, meglátva a kedvenc reggelimet. – Köszönöm – hálálkodtam tele szájjal.

- Nagyon szívesen – mosolygott rám, majd egy gofris tálat tolt elém.

- Te jó ég! – örvendeztem, majd annak is nekiláttam.

- Jó étvágyat, Miss Royce! – lépett be a konyhába George.

- Jó reggelt, George! Hogy van? Csatlakozik? – invitáltam, lenyelve az utolsó falatot.

- Nem, köszönöm. Már reggeliztem.

- Ugyan már! Ez gofri. Van nutella is – vigyorgtam, George pedig újfent megtörni látszott.

- Jól van, de csak egyet – foglalt helyet mellettem, sapkáját gondosan az ölébe fektette.

- Mit gondolnak, Thomas feladta? – dobtam fel az engem leginkább izgató témát.

- Miért baj, ha Mr. Moor fuvarozza? – érdeklődött George, egy lekváros palacsintát majszolva. Ennyit az egyről. És a „csak gofriról". Helyes.

- Tulajdonképpen, csak nem szorulok erre. Mármint van lábam, kettő is. Plusz, nagyon közel van a suli – magyaráztam, közben továbbra is a fejemet tömve.

- De hiszen ezért kapja a fizetését – ellenkezett Lucy asszony, mire csak elvigyorodtam.

- Apától bizonyára – mondtam.

- Miss Royce, Thomas korán reggel elment az édesapjával, semmi esély rá, hogy visszaérne a maga elindulta előtt – osztotta meg velem a bennfentes információját George, mire újult erővel pattantam fel.

- Akkor hát, viszlát! Köszönöm a finom reggelit, Lucy asszony! Jó munkát, George!

Vidáman léptem ki az ajtón, talán még fütyörésztem és, de az egyszer biztos, hogy nem ugrándoztam.

- Neee... - döbbentem le, meglátva a fekete BMW-t a házunk előtt.

- Talán még nem vett észre – gondoltam, óvatosan a hátsókert irányába osontam. Átdobtam a cuccom a kerítésen, majd átlendültem a túloldalra.

Amint földet értem, valaki rám dudált. Vagy inkább valami. A fekete kocsi mellém gurult, első, besötétített ablaka lehúzódott.

Keaton megrökönyödött arcával találtam szemben magam.

- Mit csinálsz? – meredt rám, ezúttal már rezzenéstelen képpel, mire behúztam a nyakam. Fenébe!

- Semmit – hárítottam, de persze a világért sem hagyta volna ennyiben.

- Aha. És pontosan miért is csinálod ezt a semmit?

- Csak úgy. Tudod. Ez felettébb... vicces. Szoktam ilyeneket csinálni – mentegetőztem és még engem is meglepett, mennyire bénán.

- Hülyét csinálni magadból? – vonta fel a szemöldökét, egy frappáns oltást követően. – Hm, ez így egész hihető.

- Kösz – sziszegtem, de inkább nem pofáztam vissza.

- Beszállsz még ma? – kérdezte sajátos stílusában, tehát módfelett kedvesen.

- Nem tervezem. Esetleg kéne? – Háh! Rajtam volt a sor, hogy visszautasítsam.

- Jesszus, ne kelljen már könyörögnöm. Ülj be! – parancsolta, kilökve felém az ajtót, ezzel felkínálva az anyósülést.

- Te vezetsz? – ámultam, miközben helyet foglaltam mellette. Megcsapott a kocsiban terjengő erős Keaton-illat.

- Nagyon úgy tűnik – gúnyolódott.

- Hogy-hogy? – Azért sem adtam fel.

- Miért, kinek kéne? – kérdezett vissza, tekintete az útra tapadt.

- Mondjuk a sofőrödnek?

- Úgy gondolom, pont azért nem, amiért te átmásztál a kerítésen – célozgatott és mintha egy pillanatra elmosolyodott volna.

- Értem – bólogattam.

Keatonnak meghaltak a szülei, az is lehet, hogy egyedül él. Sőt. Illetve, nem tudom, de nem volt akkora arcom, hogy megkérdezzem.