- Finom a kakaód – nyaltam meg a szám sarkát, mikor belekortyoltam az italba.

- Tudom. Van tejszínhab?

- Az mindig van – vigyorodtam el.

- Nem nagyon izgat az alakod, igaz? – mért végig amolyan „nem kell válaszolnod, anélkül is tudom, hogy nem" pillantással Keat.

- Hé! Ezt most miért mondod? – reklamáltam.

- Láttam a kamrátok, hercegnő. Azt a sok egészségtelen vackot nem apukád eszi, az egyszer biztos – húzta ravasz félmosolyra a száját.

- Szeretek nassolni – húztam el a számat lemondóan.

- Észrevettem – mondta, és hangja olyan kedvesnek tűnt, nem pedig gúnyosnak.

- A stressz az oka. Ha stresszes vagyok, vagy tanulni kell, mindig eszem – magyaráztam.

- És attól jobb lesz? – foglalt helyet az asztalnál Keat, nyomva egy kis tejszínhabot a bögréjébe.

- Hogyne volna jobb – mosolyodtam el, majd vele szemben felültem a pultra. Csak az asztal és egy szék maradt kettőnk között.

- Sose fogom megérteni a nőket – ingatta a fejét, feladva a dolgot.

- Ugyan, melyik férfi fogja? – emeltem a plafonra a tekintetem szórakozottan.

- Ott a pont.

- Mellesleg, mi bajod az alakommal? – tértem vissza a korábbi kérdésére.

- Ne csinálj úgy, mint a többi lány.

- Netán kövérnek tartasz? – folytattam igyekezve komoly maradni.

- Ezt nem gondolod komolyan.

- Szóval, annak tartasz. Ez nagyon jól esik, köszönöm!

- Ne, már, hercegnő. Nem fogom bevenni, hogy tényleg így érzed – állította, de mintha megingott volna egy cseppet. Ez az én nagy lehetőségem.

- Tulajdonképpen, ha kövérnek és csúnyának tartasz, akár el is mehetsz. Nem kell tovább hízlalnod a kakaóddal – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Nem hízlallak. Hízol te magadtól is – szaladt ki a száján, de a jelek szerint mintha ezt utólag megbánta volna.

- Erről van szó? Úgy etetsz, mint a vágásra szánt malacot! – szájaltam dühösen. Vagy hát dühösnek tettetve magam.

- Mi van? – nézett rám teljesen megrökönyödve.

- Vicces, hogy kövér vagyok?

- Ja, mert egy kövér lány vicces – forgatta a szemeit ironizálva.

- Bajod van a kövér lányokkal?

- Nem. Igazából, nekem egy teltebb lány csinosabb, mint az, aki nagyon vékony.

- Szóval, a vékony lányokkal van bajod?

- Nem! Egyikkel sincs bajom. Nem a külső a lényeg.

- Akkor én nem tartozom az ideáljaid körébe? – vontam kérdőre.

- Nem egészen értem, hogyan jutottál erre a következtetésre.

- Kövérnek tartasz.

- Nem vagy kövér.

- Pont ezért nem tetszel nekem.

- Nem ezért nem tetszel nekem. – Ebbe belesajdult a szívem. Tehát, nem tetszem neki. Nem eshetek ki a szerepemből. Az túl átlátszó volna.

- Na, tessék. Most mondtad, hogy nem tetszem neked.

- Azt mondtam, nem vagy kövér – ellenkezett. – Egyáltalán, mi számít kövérnek?

- Akkor milyen lányok tetszenek?

- Nincs ideálom.

- Persze, hogy nincs – horkantam fel.

- Miért kellene, hogy legyen? Nem ez alapján keresgélek.

- Mintha keresgélnél – javítottam ki fintorogva.

- Valóban nem keresek – ismerte el.

- Még jó, hogy nem. Keaton Enochnak senki nem lehet elég jó – szálltam le a pultról és ekkor már nem színészkedtem. Komolyan így éreztem.

- Ez nem igaz, te is tudod.

- Hogyne, Keaton – bólintottam rezzenéstelen arccal.

- Most meg mi bajod van? Jól van, felfogtam, szépen alakítottad a dráma királynőt, de most már elég lesz.

- Igen, elég lesz. Holnap találkozunk – köszöntem el, és a lépcső irányába indultam.

- Holnap – ismételte. Mivel háttam álltam neki nem láttam, de hallottam, ahogyan felállt, az ajtóhoz sétált, felvette a cipőjét, aztán pedig se szó, se beszéd nélkül elment. Az ajtó csukódásának hangja még néhány másodpercig visszhangzott a házban.