- Teljesen besötétedett. Menjünk – tette le magát a padra Wyatt fáradtan.

- Benne vagyok – értettem egyet, mert még így, Keaton ruháiban is dideregtem egy kicsit.

- Puhányok vagytok – dobta Keat Wyattnek a labdát, aki komótosan beletuszkolt azt a sporttáskájába.

- Nem mindenki tud sötétben is betalálni – fintorogtam szórakozottan.

- Kész szerencse, hogy én igen.

- Ja, nagy mázli – értettem együtt szarkasztikusan, miközben elindultunk.

- Akkor holnap korizunk, ugye? – váltott témát Wyatt, vállára rakva a táskát.

- Hogyne – értettem egyet vadul bólogatva, miközben kettejük között sétálva.

- Nagyon töröd magad, Wy – jegyezte meg sokat sejtetően Keaton.

- Úgy mondod, mintha nem érné meg – mosolyodott elhalványan Wyatt.

- Szó sincs erről – ellenkezett Keat.

- Jól van. Én itt most elkanyarodom – torpant meg Wyatt a kereszteződésnél.

- Nem jössz át egy forrócsokira? – invitáltam, mert Wyattel mindig szerettem eltölteni az időmet. Mindegy, hogyan, vele mindig kellemesen szórakoztam.

- Ne haragudj, Roycy. A héten bepótoljuk, oké?

- Jó – feleltem kissé csalódottan, mivel magányos, egyedül eltöltött este várt rám.

- Gyakrabban jöhetnél velünk – öltelt meg kedvesen és nyomott egy puszit a hajamba.

- Majd meggondolom – mosolyogtam rá huncutul.

- Sziasztok! – fogott még kezet Keatonnal, majd elkanyarodott jobbra.

- Miért nem firtatod? – sóhajtott Keaton pár csendben eltelt perc után.

- Mert egyértelmű – vontam vállat, ha lehetséges, még inkább belemélyedve a pulcsijának melegébe. Csodálatosan finom illata volt.

- Fázol? – kérdezte.

- Egy kicsit – feleltem.

- Mindjárt ott vagyunk.

- Tudom. Kösz a bíztató szavakat.

- Igyekszem.

A következő néhány percben ismételten egyikünk sem szólt semmit, mígnem a házunk elé érkeztünk.

- Akkor én megyek is – indultam meg, remélve, hogy utamra enged a pulcsijával együtt.

- Várj csak – ragadta meg a karomat, és visszahúzott.

- Mi az? – pislogtam ártatlanul.

- Engem nem hívsz be kakaózni? – kérdezte pókerarccal.

- Nem – vágtam rá azonnal.

- Miért nem?

- Mert nincs otthon senki.

- Félsz tőlem? – nevette el magát. Annyira szép volt, ahogyan őszintén mosolygott, nem pedig gúnyosan.

- Nem én!

- Egyébként, hogy-hogy nincs nálatok senki?

- Apu dolgozik.

- És a többiek?

- Már este van. Vagy hazamentek vagy pont szabadnaposak – magyaráztam.

- Akkor bemegyek – eresztette el a karomat, és a bejárat irányába indult.