A buli vége fele Zaylee ahogy elkezdett kijózanodott, a fiúk számára egyre kevésbé volt szórakoztató, aminek persze Wyatt csak örült.

Én éppen a konyhában ültem egymagamban, vörösbort töltve, mikor megjelent mellettem Keaton. Elvette tőlem az üveget, és magának is öntött egy pohárral, majd leült velem szembe az asztalhoz.
- Mi a helyzet? - kérdeztem érdeklődve.
Rég volt már, hogy Keat meg én csupán ültünk együtt és beszélgettünk. Legyen bármilyen flegma, cinikus, gúnyos és ironikusan, én mégis élveztem a társalgásainkat. Az esetek nagy részében. Olykor. Előfordult. Volt rá példa. Hagyjuk inkább ezt.
- Nem sok - közölte vállat vonva, mire persze rögtön a szememet forgattam.
- Akkor hát, miben segíthetek? - próbáltam meg érthetőbben kifejezni, hogy mire is próbálok kilyukadni.

- Semmiben. Miért kellene segítened? – vonta fel a szemöldökét értetlenül. Most tényleg ennyire hülye?

- Minek jöttél ide? – kérdeztem meg nyíltan, mert úgy látszott, ez a célozgatás nála nem válik be.

- El is mehetek, ha azt akarod – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban. Vagyis, nála ez nem egy stílus. Őt tényleg nem érdekli.

- Ezt egy szóval sem mondtam – tartottam vissza, mert nem akartam én elküldeni. Pont az ellenkező hatást értem el, mint amit szerettem volna.

- Akkor meg minek kérdezgetsz ilyeneket, hercegnő? – tudakolta fintorogva.

- Nem kérdezgettem ilyeneket, csak te vagy idióta és félreérted minden szavam – tört ki belőlem, aminek következtében természetesen továbbra sem a pozitív hatás felé tolódott a dolog.

- Szóval idióta vagyok – nyugtázta higgadtan.

- Alkalomadtán – biccentettem, mert hát minek tagadjam, ha egyszer így van. Meg, ha már úgyis kimondtam.

- Ezért akarsz minél hamarabb megszabadulni tőlem? – Most egész biztosan csak szórakozott.

- Én. Nem. Mondtam. Ilyet – tagoltam neki a mondatot, hátha így majd könnyebben megérti.

- Dehogynem. Mióta idejöttem, már nem is egyszer – ingatta a fejét, amolyan csalódottnak látszó arccal. Azért mondom, hogy látszó, mert minden bizonnyal valójában egyáltalán nem volt az.

- Nem lehetsz ennyire nehéz felfogású – csúszott ki a számon. Minden kétséget kizáróan csak ugratott engem.

- Tehát nem csak idióta, de még nehéz felfogású is vagyok?

- Ez a kettő végül is majdnem ugyanaz – húztam be a nyakam.

- Már világos, miért akarod, hogy odébb álljak.

- Fejezd már be, Keat! – löktem meg a vállát, de aztán észbe kaptam és villámgyorsan elrántottam a kezem. Talán ez még túl korai nekem. Láttam, ahogyan egy pillanat erejére átsuhant valami az arcán, de nyilván nem szólt semmit.

- Már vicces sem vagyok?

- Az sose voltál – oltottam be, ezzel visszaállítva a világ rendjét.

- Ezért vagyok én is a barátod – húzott oda az asztalunkhoz még egy széket Wyatt és helyet foglalt sorainkban.

- Te volnál A Vicces? – szaladt fel az egyik szemöldököm, mert elvégre Wy sem maradhatott ki a beszólásaimból.

- Még szép, hogy én! Erre igazán nem lehet egy szavad sem – vigyorodott el magabiztosan, tudván – ezúttal jogosan -, hogy igaza van.

- Inkább az udvari bolond vagy – szúrta közbe Keat a táncoló tömegbe meredve.

- Te meg az egoista, arrogáns seggfej – egészítettem ki, mire Wyatt hangosan felnevetett.

- Ezzel nem vitatkozhatunk, haver – veregette hátba finoman barátját Wy, Keaton pedig csöndben nyugtázta a dolgot. Talán ő is tisztában volt vele, hogy ez az igazság. Sőt, most, hogy belegondolok, szinte biztosan így lehetett.

- Szia, Royce! – jelent meg valahonnan Zay, meglehetősen boldogan, hogy láthat.

- Szia, Zay! Mi a helyzet? – érdeklődtem, miközben Wyatt hozott egy széket Zaynek is.

- Tőlem is ezt kérdezted. Most akkor őt is el akarod küldeni? – kotnyeleskedett bele Keaton. Úgy viselkedett, mint valami ötéves. Eléggé fura volt, hogy őszinte legyek. Emlékeztem, volt ő már ilyen, de csak kivételes esetekben, és az is már ezer éve volt.

- El akarsz küldeni? – ráncolta a homlokát Zylee, miközben helyet foglalt a másik oldalamon a Wyatt által odacipelt széken.

- Dehogy. Keaton össze-vissza beszél – legyintettem, amit persze az érintett nem hagyhatott ennyiben.

- Nyilván nem te beszélsz félre...

- Nyilván nem. Ezt mondom én is – helyeseltem rávigyorogva, majd a barátnőm felé fordultam.

- Jól mulattál?

- Jobban, mint gondoltam – bólintott Zay. Úgy tűnt, az alkohol kezdett maximálisan kiürülni a szervezetéből.

- Azt észrevettük – dünnyögte Wyatt, amit szerencsére Zaylee nem hallott meg, illetve nem értett.

- Mit motyogsz? – vonta felelősségre Wyattet, aki halkan kuncogva felelt.

- Semmit, semmit. Örülök, hogy eljöttetek – kacsintott ránk, de mi csak a szemünket forgattuk. - Itt alszotok?

- Megőrültél? – akadt ki Zay, aki vagy félreértette, vagy csak szimplán nem tudott a buliban szokásos ott alvásokról.

- Nem én – rendezte le egyszerűen Wyatt, aki feltehetőleg sokkal jobban élvezte a kialakult helyzetet, mint kellett volna.

- Nem alszunk itt – jelentette ki határozottan Zay az én nevemben is.

- De hisz hajnali kettő van – ellenkezett Wyatt komoly képpel.

- Én kis híján a szomszédban lakom – keltem Zay védelmére, nehogy Wy túlzásokba essen.

- Én pedig haza tudok menni a két lábamon – közölte Zaylee, miközben felállt, gondolom azzal a szándékkal, hogy most akkor be is bizonyítja állítását.

- Azt már nem. Hazakísérlek! – pattant fel Wyatt.

- Nem kell!

- Az lehet, de én ragaszkodom hozzá. Ugyan, tíz perc az egész. – Wyatt nem tágított, hajthatatlannak tűnt.

- De ez a te házad. Ki marad itt őrködni? – értetlenkedett a barátnőm.

- Őrködni? – hökkent meg Wyatt, minden kétséget kizáróan Zay szóhasználatán.

- Vigyázni a házra, meg az emberekre, na – egészítette ki magát Zaylee és úgy festett, mint aki egy csöppet zavarban van.

- Majd én – jelentkeztem, figyelmen kívül hagyva Zay ellenkező pillantását.

- Probléma megoldva – kezdte a kijárat felé tolni Zayt Wyatt, az utolsó percben viszont még hátrafordult és rám kacsintott.

Én pedig megint egyedül maradtam Keatonnal. Hát ez egyenesen remek...