Csengettek. Vagy, hogy egész pontos legyek, Wyatt csengetett. Korábban örültem volna a látogatásának, de most azonban az érkezése egyet jelentett a színvallássommal. Nem kockáztathattam meg, hogy nem engedem be, vagy ha kérdezi, nem mesélem el neki a sztorit. Gondoltam Keatontól elviseli, mert ő mindig is ilyen volt és ilyen is marad. Viszont én egy árva szó nélkül leléptem, és nem foglalkoztam, nem vettem fel a kapcsolatot senkivel. Ezek után az lenne a minimum, hogy legalább elregélem az okát, hogy miért tettem mindezen fenomenális lépéseket.

A lehető leglassabb tempóban sétáltam le a lépcsőn, bár tudtam, hogy Lucy asszony előbb vagy utóbb, de mindenképpen kinyitja majd az ajtót. Már kis híján leértem, mikor szavaim beigazolódtak.

- Jó napot, Lucy asszony! - köszönt Wyatt illedelmesen, majd a házvezetőnőnk hogyléte felől érdeklődött, akár egy úriember. Vajon honnan tudja a nevét? Ismerik egymást vagy mi?

- Köszönöm, Mr. Rowen! Remekül vagyok, remélem maga is!

- Ugyan, hagyjuk a formalitást. Wyatt vagyok - közölte Wy megnyerően, és boldoggá tett, hogy ebben az esetben hasonló mentalitású, mint én. - Én is jól vagyok, köszönöm szépen. Esetleg Roycyt merre találom?

A szívemet valamilyen érthetetlen okból melegség önti el az általa rám aggatott hülye becenév hallatán. Azt jelenti, még van remény a számomra, még nem veszett ügy a kettőnk... A kettőnk barátsága.

- Az emeleten van - hallottam Lucy asszony hangját, ezért jobbnak láttam visszavonulni, nehogy Wyatt rajtakapjon, hogy hallgatództam.

- Köszönöm - felelte Wyatt, de ezt már alig hallottam, mert visszastartoltam a szobámba.

A hatalmas ablakpárkányomon foglaltam helyet, és kifelé bámulva füleltem Wyatt egyre hangosodó lépteit.

Egyszer csak felért, és bekopogott.

- Szabad! - mondtam, szerintem meglehetősen bénán, de már nem volt mit tenni.

- Szia, Roycy! - üdvözölt Wyatt lazán, majd mellém lépett és puszit nyomott az arcomra mindkét oldalról.

- Szia, Wy! - köszöntöttem én is, majd némán vártam a folytatást. Tekintve, hogy ő keresett meg mindenféle figyelmeztetés nélkül, bizonyára az etikett neki ítélné a társalgás megkezdésének jogát.

- Mi a helyzet? - érdeklődött kedvesen, mire felszaladt a szemöldököm.

- Azért jöttél ide, hogy formaságokról értekezzünk? - csúszott ki a számon, de amint kimondtam, máris megbántam.

- Nem - nevetett fel beismerően, és jól esett, hogy mosolya nekem szólt.

- Akkor hát mi hozott ide? - tettem fel a nagy kérdést, mely azóta nyomta a lelkemet, hogy megláttam Keaton házából kilépni és az én irányomba indulni.

- Azt hiszem, beszélnünk kellene - hagyták el száját a rettegett szavak.

- Hát beszélj - válaszoltam roppant értelmesen, mire idétlen mosoly ült ki az arcára.

- Úgy hiszem, ez a te feladatod volna - célozgatott Wyatt finoman.

- Az enyém? - adtam az értetlent, hogy ha csak másodpercekig is, de addig se kelljen arról beszélnem, amit hallani akart.

- Bizony a tied - bólintott kedvesen, egész jól tűrve az állandó visszakérdezéseimet meg a folytonos tématerelésemet.

- Összegeznéd, kérlek, mi az, amit tudsz? - vetettem be az utolsó beszélgetést elnyújtó fegyverem, hogy összeszedhessem a gondolataimat.

- Persze - válaszolta, majd belekezdett. - Keat meg te kettesben maradtatok Karácsonykor, csináltatok valamit, minek hatására te azonnal leléptél a nagybátyádhoz, ő pedig fogta magát és elutazott a nagyszüleihez meg a húgához. Bár azt hiszem, Keat valahogy eleve így tervezte. Mármint az utazást - merengett Wyatt.

Na, álljunk csak meg! Keaton végig nem volt itthon, tehát igazából nem nagyon tudta, még annyira sem, mint Zay és Wyatt, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Ami a legszebb az egészben, hogy nyilvánvalóan nem is érdekelte, tekintve, hogy egyszer sem keresett és biztos vagyok benne, másokat sem faggatott, hogy megismerje hollétemet. Ugyanakkor nem felejthettem el a tényt, miszerint én halálos pontossággal tettem ugyanezt.

- Roycy! - lengetette meg kezét az arcom előtt Wyatt, mire felkaptam a fejem.

- Igen?

- Azt kérdeztem, hogy mi volt a kiváltó ok.

- Keaton nem beszél, mi? - találtam meg egy pillanatra a hangom, ha csak egy mondat erejéig is, de újra nagy volt a szám.

- Nem nagyon - rázta a fejét Wyatt mosolyogva. Elhatároztam hát, hogy akkor majd én beavatom.

- Nem fogjátok ezt megbeszélni, ugye? - lóbáltam kettőnk között a mutató ujjam, jelezve, mire is értem azt a bizonyos "ezt".

- Dehogynem. Amint kiszedtem belőled, hogy mi a helyzet, megyek vissza Keathez, és miközben egymás haját fonjuk, kilelkizzük ezt az egész hülyeséget - vágta rá csípőből Wyatt, mire felszaladt a szemöldököm.

- Oké, idióta kérdés volt - ismertem el, ő pedig egy apró bólintással jelezte egyetértését.

- Most már elmondod végre, miről van szó? - érdeklődött Wyatt, szeme őszintén csillogott.

- Igen - feleltem, majd teljesen komoly képpel hozzátettem. - De csak ha letesszük a csillám póni titoktartási szerződést.

- Az meg mi?

- Tudod, elővesszük a csillám póni plüssünket, mindketten rátesszük a kezünket, és elmormoljuk a varázsigét, mely összeköt minket a szent állattal – rögtönöztem, szerintem zseniálisan.

- Tényleg szükség van erre? - vágott szerencsétlen fejet Wyatt, míg végezetül megsajnáltam.

- Nem - nevetettem, mert mégiscsak vicces, mennyire komolyan vett.

- Gyerünk, Roycy! Ki vele! - bátorított, mire egy nagy sóhajtás kíséretében kiböktem.

- Keaton megcsókolt.