Dook

Olyan elegem van, de tényleg.

Csak egy tizenkét éves gyerek vagyok, és folyton rám akarják tukmálni a testvéreimet. Nem igazságos! – rúgok a homokba, majd ledobom magam és eldőlök, mint egy zsák liszt. Attól, hogy én vagyok a legidősebb, nem engem kellene terhelni.

– Úgy unom! – prüszkölök.

– Mégis mit? – hasal mellém Rainbow.

– Te mit keresel itt? – kérdezem, miközben az égen repkedő sirályokat bámulom.

– Ha bajod van, mindig ide menekülsz – képes kuncogni rajtam.

– Talán, mert egyedül akartam lenni.

– Megértelek – fejét karomra hajtja.

Egy cipőben járunk.

Annyi a különbség, hogy nekem kettővel több testvérem van. Bocsánat, most jön a hatodik, így már hárommal vezetek. Rain bácsiék nem sokáig fognak teketóriázni, biztosan be akarják érni apuékat. Pedig ennyi gyerek bőven elég. Még sok is!

– Dook, szökjünk meg! – ül fel hirtelen. – Úszunk papához!

– Nem lehet... Tudod, hogy veszélyes – forgatom a szememet.

– Talán félsz? – huncutság csillog szemében.

– Inkább attól, hogy mit kapnék érte! – morgom.

– Olyan ízé vagy! – bökdösi oldalamat.

A két idősebb.

Nekünk kell a felelősségteljesnek lennünk, pedig mi is gyerekek vagyunk. Tartsák a micsodájukat a gatyájukban. Nem kell több poronty! Ki se kell az egyik, már jön a másik. Hol itt az igazság? Pedig megígérték, hogy több nem lesz.

– Hol vannak az ikrek? – felülök, mert a nap ereje kezdi bántani a szememet.

– Öcséiddel a medencében – ujjaival fésülgeti haját.

– Hé! És ki vigyáz rájuk? – pattanok fel.

– Nyugi! Apu ott van! – nyugtatgat.

– De egyedül kevés hozzájuk – nyújtom kezemet.

– Előbb még nem azon hisztiztél – fogja meg –, hogy folyton neked kell vigyáznod rájuk?

– Rainbow, jegyezd meg, egy férfi sosem hisztizik!

– Mióta számítasz férfinak? – nevetve feláll és szaladni kezd.

Szeretem őt, a legjobb barátom.

Minden titkomat tudja, megbízhatok benne, ahogy ő is bennem. Amikor idekerültem, megfogadtuk, hogy öribarik leszünk, vagy mik. Vigyázni fogok rá, minden lépését figyelemmel kísérem, és ha gond adódna, szólok Phayu bácsinak. Megígértem neki, hogy vigyázok a lányára.

Ha ezt tudná Rainbow, egy hétig nem állna szóba velem. Csak azért nem tovább, mert nem bírná ki, hogy ne fecseghessen mindenféle lányos dolgokról.

Az öcsikéimre vigyáznak, de a húgaimra?

Dúlva-fúlva visszaindulok a házhoz. Hát senki se tud rájuk megfelelően figyelni? Ezt is nekem kell intéznem. Micsoda csapás! De ha nem tenném, felemésztene a bűntudat. Nem gyereknek való érzés ez.

Emlékszem, mennyire szerettek volna egy kistestvért nekem apuék, és olyan nehezen jött össze. Na de utána! Potyogtatják őket rendesen. Mint a sakktábla színei, úgy változnak. Fiú-lány-fiú-lány-fiú... Ha a mostani is követi a sorrendet, akkor lesz még egy húgom.

Mennyivel egyszerűbb Rainbownak. Neki csak egy húga van, meg két öccse. Pont ezért, rám hárul a feladat, hogy rájuk is figyeljek.

Gyorsan visszaérünk a házhoz, a fiúk tényleg lubickolnak Phayu bácsi őrző tekintete alatt.

– Megint duzzogtál? – kérdezi Rainbow apukája, amint a közelébe érek.

– Nem – állok meg mellette zsebre dugott kézzel. – Csak gondolkoztam.

– Min?

– Nem adhatnánk el pár gyereket? Úgyis olyan sok van...

– Hmm... Kit választanál?

– Hogy?

– Kitől válnál meg? – érdeklődve bámul.

Sorra veszem a lehetőségeket.

Valamiért egyik sem tetszik. Nem tudnék túladni egyik testvéremen és unokatestvéremen sem. Mégiscsak rokonok, meg aztán, szeretem is őket, valamennyire. Nem nagyon, csak egy hangyányit. De abban biztos vagyok, hogy szabályokat fogunk lefektetni.

Nem lesz itt ágyrecsegés meg miegymás. Igen, pontosan tudom, hogy mi zajlik a hálószobában. Icipici babákat dugdosnak a gyöngyökbe, és életet lehelnek beléjük. Majd utána belerakják a kagylóba, amíg el nem jön a megfelelő idő, hogy kibújjanak.

Ha kell, közéjük fekszek, nem lesz itt babázgatás. Igen! – bólintok. Ez lesz a legjobb megoldás. Megyek és közlöm velük. A házban viszonylag nagy a csend, csak a két húgom játszik az egyik sarokban.

Apu megszunnyadt a tévé előtt, biztos elfáradhatott a sok írásban. A kanapé sarkáról felveszem a takarót és betakarom. Nyöszörögve oldalra dől, és alszik tovább.

– Mindjárt jövök – súgom a lányoknak.

Nem figyelnek rám, játszanak tovább.

A hálószobában találom apucit, nyakig betakarózva. Nem szokott ilyet csinálni, vajon beteg? Felmászok az ágyra, és ekkor valami nyekeregni kezd. Hát ez meg? – emelem fel a takarót.

– Kikelt – súgja apuci. – Hát nem édes? – gyönyörködve nézi.

– Miért nem szóltatok? – vonom kérdőre.

– Úgy tudtam, eleged van a babákból.

– Honnan? Nem is mondtam – harapom be a számat.

– Ugyan, a fiam vagy, ismerlek – mosolyog rám azzal a szeretettel, amit már kicsi korom óta ismerek.

Óvatosan lefekszem, kezemre támasztom a fejemet és a csöppséget bámulom.

Valószínűleg, már tegnap elkezdődött a folyamat. És nem szóltak! Ezt nem fogom megbocsátani nekik. Az én testvéremről van szó! Még ha néha tehernek is érzem őket, attól még a világot jelentik nekem, ahogy a szüleinknek is.

– Gyönyörű! –súgom.

– Igen, pont, mint te, amikor megszülettél.

– Szóval, fiú?

– Nem, kislány!

– Jaj, apuci, nem néztem úgy ki, mint egy lány.

– Ugyanilyen pufók arcod volt, sötét szemed, és hajad. Nézd – húzza le a takarót –, még a lábát is ugyanúgy tartja.

– Ő lesz a kedvencem!

– Dook, te nem tudsz különbséget tenni – mosolyog.

Hogyan is tudnék.

Csak mérgemben mondok – vagy gondolok – olyan dolgokat, amiket később megbánok. Az igazat megvallva, egyiket sem adnám oda semennyi pénzért. Az is igaz, ha nem kellene vigyáznom rájuk, abba belebetegednék.

Néha azért nem árt, ha egy kicsit sajnáltatom magam. Hiszen már majdnem felnőtt vagyok, és nekem is kijár az ő kiváltságuk. Feküdni, aludni, enni. A munkát még annyira nem értem, de apu szeret dolgozni, szóval nem lehet olyan rossz.

Mikor csak hárman voltunk, magányosabb voltam, de mikor érkezni kezdtek a többiek, úgy gondolom, akkor lettünk igazi család. Az elsővel kezdődött. Mármint, nem velem... Én különleges vagyok! Hanem az utánam következőkkel.

Mindegy is, nem ez a lényeg.

Szeretem boldognak látni apucit, azóta látom ezt a csillogó arcát, mióta visszatért a szárazföldre. Ne gondolja, hogy nem vettem észre. Kicsi voltam, nem buta.

Apu pedig... Ő egy hős! Ha kell, sebet kötöz, mesét olvas, enni ad, játszik velünk. Mindig ott van, ahol szükség van rá. És amit igazán szeretek benne, hogy mi vagyunk neki a minden.

Szóval elmondhatom, mindenem megvan. Szerető szüleim, és kissé nyűgös, de imádnivaló kistestvéreim. Csak egyet kérek, több ne legyen. Azt már nem bírnám kezelni. Szeretnék még egy kicsit gyerek maradni, vagy fiatal felnőtt. Tudom is én, hogy mi!?

Egy biztos, szeretem a családomat, ezt a légkört, és mindent megadnék, hogy így, örökre együtt maradjunk. Apuci, apu, testvéreim, Rain bácsiék, Rainbow és a többiek. Nekem ők jelentik a családot.

Igen, ha rajtuk múlik, minden úgy lesz, ahogy most van. Álmos vagyok! Azt hiszem, szundítok egy kicsit én is, ha már elfoglaltam a helyet. Hol a kicsire, hol apucira pislogok, laposan. Azt hiszem, tökéletes életem van, már csak az a számítógépes játék hiányzik az életemből, amit mostanában reklámoznak.

A jövőre sose gondolok, az a szüleim dolga. Ők egyengetik az útunkat, nevelgetnek, már amennyire tudnak. Igazán próbálkoznak, és szeretnék jó fiuk lenni, de néha azért muszáj ellenkeznem. Vannak saját elképzeléseim, és szeretem, ha figyelembe veszik.

Mondjuk, megtesznek minden tőlük telhetőt, és hagyják, hogy a saját hibánkból tanuljunk. Apu szerint az a legjobb tanítómester. Azért ezt gyakorolhatnák kicsit kevesebbszer, akkor nem kellene olyan sokszor sebeket tisztítani vagy büntetésben lenni. Ez ilyen.

Apuci dúdolni kezd.

Pedig tudja, hogy erre mindig elalszom. Ahogy most is. Álmomban kergetőzünk, úszkálunk, és együtt vagyunk. Pont, ahogy az életben. Együtt, mindörökre. Álmodhat többről egy gyerek? Nem, ráadásul szerencsés vagyok, mert nem csak az álmaimban vannak ilyen örömteli pillanatok, hanem a valóságban is.

Hát mi vagyok én, ha nem szerencsés?