Pai

Csak reménykedtem, hogy nálam is működni fog ez a trükk.

Ha Rainnek sikerült, akkor talán nekem is. Ezen felbuzdulva majdnem a vízbe fulladtam, csak hogy előkerítsem ezt a kis uszonyost. Mit meg nem teszek Rainért. Vagy magamért? Mindegy is, a célomat elértem, és most itt fekszik rajtam.

A tengeren ringatózunk, a hold és a csillagok adják a romantikus hátteret. Született Casanova vagyok! Tervezni se lehetett volna jobban. Méretéhez képest elég könnyű, pedig uszonyosan kétszer akkora, mint én. Olyan gyönyörű! – pillantok végig rajta. Férfiakra szokták ezt a szót használni? – fut át az agyamon.

Világos bőrén, gyöngyházfényű pikkelyein ezüstösen csillognak a vízcseppek. Nedves haja összetapad, de neki még ez is jól áll. Órákig tudnám bámulni, de már épp elég időt töltöttem a nyílt vízen. Elértem kapacitásom határait, szeretnék végre szilárd talajt érezni a talpam alatt.

– Mennünk kell, valakinek szüksége van rád – simogatom oldalát.

– Nem te akartál látni? – zavarossá válik tekintete.

– Phayu kért meg, hogy kerítselek elő.

– Oh, akkor te nem...

– Sky, örülök, hogy látlak, hidd el.

Viselkedése tartózkodóvá válik, mozgásától erősen imbolyogni kezd a csónak.

Nehezen az orrába húzódik és morcosan néz rám. Valami bosszantja, de nem tudok olvasni az arcáról. Feltérdelek, közelebb araszolok, de mikor meg akarnám érinteni, elüti a kezemet.

– Ne nyúlj hozzám!

– Most mégis mi bajod lett? – nyúlik meg az arcom.

– Átvertél!

– Mégis mivel? – ülök vissza a sarkamra.

– Azt hittem, hogy hiányoztam és azért hívtál! – fonja össze mellkasa előtt a karját és ajkát lebiggyeszti. – Mit is vártam egy embertől?!

– Álljon meg a menet! – vissza kell fognom magam, hogy hangom ne hangozzon durván. – Az, hogy szívességből jöttem el érted, még nem jelenti az, hogy nem hiányoztál!

– Én bolond, száguldva úsztam hozzád! Elment az eszem!

– Ha már itt tartunk – mutogatok rá –, neked meddig tartott volna visszaúszni? Azt hiszed, hogy csak neked esnek rosszul a dolgok?

– Dolgom volt.

– Jó, mert nekem is.

Visszaülök a hajó farába és berántom a motort.

Felbőg, majd meghúzom a gázt és lassan megindulunk. Nem szólunk egymáshoz, forr az agyvizem, ő pedig magában duzzog. Az se tud meghatni, hogy a szemem láttára változik át. Mit képzel magáról? Attól, hogy nemesi származású, még nem kellene elszállnia magától. Igenis, hogy megszenvedtem a hiányát.

Még be is vallottam neki, ami tőlem nagy szó. Nem gondoltam volna, hogy a viszontlátás öröme ilyen gyorsan tova tud szállni. Egy enyhe fuvallat kellett hozzá és volt, nincs. Persze a nyakamba borult, vagy én az övébe? Lényegtelen. Azt hiszem, mást vártam. Kedves szavakat, sóvárgó tekintetet vagy valami olyasmit, ami azt mutatná, hogy érez irántam valamit.

– Egyébként, kikelt a kicsi – harsogom túl a motorzajt.

Erre már felkapja a fejét.

– Lemaradtam róla?

– Talán nem kellett volna odalent ábrándozva kergetned a halakat vagy a sellőket.

– Fogalmad sincs róla, hogy mi zajlott odalent.

– Nem, mert nem mondod el.

– Nincs közöd hozzá! – tekintete villámokat szór.

– Szóval így állunk?

Csak bólint.

Az őrületbe kerget ezzel a hozzáállásával. Tőlem még egyszer biztos nem fogja azt hallani, hogy hiányzott. Kár volt várnom rá! Most kezdhetem sajnálni az elmulasztott lehetőséget. Micsoda pazarlás! Egy félistennek, mint amilyen én vagyok, minden percben jutna minden ujjára valaki. Miért is kellene egyvalakinél lehorgonyoznom, akit látszólag nem is érdeklek.

Morgolódásom közepette kiérünk a partra.

Lassítok, hagyom, hogy a hullámok elvégezzék a dolgukat. Kisodornak a stéghez, majd a kötelet átvetem az egyik oszlopon. Csomóval rögzítem, és már szállok is kifelé.

– Gyere!

Imbolyogva feláll, lábai remegnek, majd visszahuppan a fenekére.

Elégtételként könyvelem el a bénaságát. Újra megpróbálkozik, de a végeredmény ugyanaz.

– Véletlenül se segítenél?

– Talán a nagy Skynak szüksége van a segítségemre? – vigyorgok rá.

– Még véletlenül se!

– Na, add ide a kezed – nyújtom felé az enyémet, hogy megfoghassa.

A stég szélére lép és meginog.

Erősen kapaszkodik, de elveszíti egyensúlyát és a karomban köt ki. Amit bánnom kellene, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak támaszt és védelmet akarok nyújtani neki. Azt szeretném, hogy én legyek számára az a személy, akire minden körülmények között számíthat.

– Most már elengedhetsz – motyogja.

– Elengednélek, de szorosan kapaszkodsz – súgom fülébe.

– Úgy lenne? – néz a szemembe. – Akkor el kellene, hogy engedjelek.

– Tőlem, még maradhatunk így egy kicsit.

– De csak ha nem bánod – motyogja.

Miért kell ilyeneket mondania?

Bármit is mondok vagy gondolok, az nem jelenti azt, hogy nem élvezem a közelségét. Bár a számon kell vennem a levegőt, mert igen büdös hal és iszapszaga van. Egy alapos fürdés jót tenne neki, amit meg kell ejtenie. Ha magától nem megy, majd én beerőszakolom a zuhany alá, de abban nem hinném, hogy lenne köszönet.

Ha most bárki látna minket, azt gondolná, hogy szerelmesek ölelkeznek. Bár nem tudom mit szólna hozzá, hogy én felöltözve, ő pedig anyaszült meztelenül álldogál.

– Mehetünk? – kérdezem.

– Nem akarsz megcsókolni?

– Akarjalak?

– Ne! – taszít el magától. – Nem fogok könyörögni, hogy megtedd!

– Nem kell könyörögni, elég, ha megkérsz rá.

– Hová tettem az eszem? – hajába túr. – Egy ilyen jelentéktelen valakire pocsékolom az értékes időmet.

– Jelentéktelen?

Elég volt a sértegetésből.

Túl sok mindent eltűrtem neki, de ennek vége. Nagyon is türelmes voltam, azt remélve, hogy belátja, nem is vagyok olyan rossz. Ennek ellenére mindig mindenfélének elhord, és ebből elegem van. Hogy jön ő ahhoz, hogy így bánjon velem? Tudtommal csak segítettem neki és a barátjának. Mindent megtettem, hogy otthon érezzék magukat, és ez a köszönet.

– Elég volt! – megragadom derekánál fogva és a vállamra emelem. – Többé ne merészelj sértegetni! – csapok egy hatalmasat a fenekére.

– Pai, tegyél le! – kapálózni kezd, de lefogom a lábát és szorosan tartom.

– Nem parancsolsz nekem! – újabb csapás. – Tanulj meg szépen beszélni velem és akkor jóban leszünk! – elindulok hazafelé.

– Hogy merészelsz kezet emelni rám? – ütögeti hátamat.

– És te? Te honnan veszed a bátorságot, hogy így beszélj velem?

– Én sellő vagyok, te pedig...

– Egy ember, a pokolba is! Semmivel sem vagyok rosszabb, mint te és az uszonyos barátaid!

– Te csak azt hiszed!

– Oui! Fogd már be!

Ennyit a viszontlátás öröméről.

Inkább maradt volna lent a mélyben, úgy sokkal békésebb lenne az életem. Nem kellene hallgatnom sipákolását, sértegetését. Hosszútávon, fáradztó hiszen érző lény vagyok, és amit ő művel az túlmegy minden határon. Ezúttal valakinek meg kell mutatnia neki, hogy ki a főnök. És ki lenne erre a legalkalmasabb, ha nem én?

Egész hazafelé vezető úton be nem állt a szája, vele ellentétben én viszont meg se szólaltam.

Attól tartottam, ha kinyitom a számat, véletlenül olyat találok mondani, amit egy életre megbánok, így jobbnak láttam hallgatni.

Kettesével szedem a lépcsőfokokat, szeretnék már minél hamarabb megszabadulni tőle. Kitárom Rain hálószobájának ajtaját, itt az egész díszes család, engem is beleértve.

– Ember, tegyél már le! – üvölti.

– Hallgass!

– Engedj!

– Ha már egyszer kifogtalak, még egyszer nem engedlek el!

– Ragadjon el a koboldcápa!

– De csak veled együtt! – lerakom – nem is, inkább leejtem – a padlóra.

Szembefordul velem, és most tényleg utálatot látok kiülni az arcára. Mi baja?

– Eddig is utáltam az embereket, téged viszont száműznélek az óceánok legmélyebb pontjára!

– Tedd! Nem érdekel! – nézünk farkasszemet.

Rain mutogatni kezd a törölközőre, majd Sky-ra.

Phayutól kap egyet, amit hevesen maga körét teker és folytatja tovább szidalmazásomat.

– Nekem nem adtok? Csurom víz vagyok!

– De... Hozom már – mondja Phayu.

Kimegy a fürdőszobába, mi pedig vitatkozunk tovább.

Végül megpillantja az édes kis angyalkámat, és velem nem törődve karjába veszi. Babusgatja, gügyög neki és tekintete megtelik szeretettel, amiből persze nekem nem jut semmi. Én csak egy kétlábon járó ördögfajzat vagyok a számára, semmi több.

– Gyönyörű poronty! – mondja.

– Tudom – válaszolja Phayu és az ajtófélfának támaszkodik. – Jól összehoztuk!

– Majd ha neked is lesz – Rain párja vállára támasztja állát. – Ha lehet, minél hamarabb.

Sky tekintete gondokkal terhes, és ha jól veszem ki a dolgokat, akkor ez nem lesz olyan egyszerű.

Valami nem stimmel, valaminek történnie kellett a mélyben, amiről nem hajlandó nekem beszélni. De Rain kedvéért hátha megered a nyelve, és akkor talán minden értelmet nyer a számomra.

– Mi a helyzet otthon? – kérdezi Rain.

– Semmi és minden – sóhajtja. – Visszatérésemet nem fogadták tárt karokkal.

– Tudták, hogy hol voltál?

– Ha tudták is, nem mondták ki.

– Nem akartak megbüntetni? – faggatózik tovább a barátja.

– Dehogynem! – morogja. – Hozzá akarnak adni a déli tengerek urának fiához.

– Hogy mit akarnak? – térek magamhoz.

– Mosdd ki a füled, ha nem hallottad! Nem ismétlem meg.

– És mit szóltál hozzá? – kérdezi Rain.

– Szerinted? – néz rá nagy szemekkel.

– Folytasd...

– Elmondhatom, hogy párban állok.

Síri csend lett a szobában, még a poronty is abbahagyta a gügyögést.

Várjunk csak... Ha jól értem a helyzetet, akkor Sky megházasodott, amíg odalent tartózkodott. Ez megváltoztat mindent. Szó szerint mindent, és nem tehetek ellene semmit. Nem értem miért, de kivert a hideg veríték, gyomrom görcsölni kezdett.

– És hol van a párod? – egy újabb kérdés, ami engem is érdekel.

– Otthagytam. Pai szólított – érzelmekkel telve pillant rám.

Ezt fel kell dolgoznom, és ezért távolabb kell kerülnöm tőlük vagyis inkább tőle.

– Én most elmegyek fürdeni – mondom.

– Ne menj – kéri Sky.

– De, jobb lesz így, hidd el – hátrálni kezdek.

Mikor már nem látják, leszaladok a lépcsőn, majd ki az ajtón.

Öklömbe harapva folytom vissza a kikívánkozó üvöltésemet. Erről nem volt szó! Olyan szépen alakultunk, azt hittem, ő is kezd érezni valamit irántam, de tévedtem. Hogy lehetek ekkora marha? Én balga vártam rá, minden egyes nap hiányzott a társasága. Egy félmosolyáért odaadtam volna a fél karomat is, csak hogy láthassam.

Hát ezért ilyen pukkancs? De akkor miért csókolt meg és suttogta, hogy hiányzom neki? Nem értem ezt az egészet, minden fájdalmasan zavaros. És valami nincs rendben velem. Odabent fáj, pedig nem kellene.

Ha arra gondolok, hogy más öleli, más csókolgatja, attól hánynom kell. De nincs jogom megakadályozni, ő már máshoz tartozik, és ezt el kell fogadnom. Hát legyen! Muszáj lesz beletörődnöm. Majd jön valaki más, aki átveszi a helyét, hiszen olyan nincs, hogy valakit ne lehessen pótolni, csak éppen ez idő kérdése.

Összeszedem magamat, és most ténylegesen felkeresem a fürdőszobát.

A forró víz alatt sikálom a bőrömet, vörös nyomokat hagyva a szivacs nyomában. Meg akarom tisztítani magam, mintha ezzel elfelejthetném bőrünk érintkezését. Ha ez sikerülne is, a hangok – amik belém vésődtek – megmaradnak. Lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hogy száműzzem gondolataimból.

Egy alsógatyát húzok fel, másra nincs szükségem.

Meleg van, csak izzadnák tőle.

A hálószobában bekapcsolom a ventilátort, majd levetem magam az ágyra. Kimerültem, fáradt vagyok, és másra se vágyom, csak hogy lehunyjam a szemem és végre aludhassak. Még csak a bárányok számlálására se lesz szükségem, annyira kivagyok.

A vágyott álom viszont mégis elkerül.

Hallgatom a tücskök ciripelését, baglyok huhogását az óra rendületlen ketyegését, a ventilátor zümmögését. Fordulok egyik oldalamra, majd a másikra. Csak kellenek azok a bárányok! Egy... Kettő... Három... Ötszázhuszonhat...

Az ajtó zsanérja nyikorog, talpak alatt recseg a hajópadló.

– Pai, ébren vagy?

– Mit akarsz?

– Szóval igen – csukódik az ajtó.

Pár cuppogó hang után besüpped a matracom.

– Ötszázhuszonhét – kinyitom a szememet és tapogatózni kezdek az éjjeli lámpa után.

– Mi? – kérdezi.

Felkattintom, de a fényerőt minimálisra állítom.

Nem szeretném, hogy azt a kis álomszerűséget is kiűzze szememből, ami éppen közeledni kezdett. Most kezdhetem elölről a számlálást.

– Mégis, mit keresel itt? – nézek rá.

– Pai – ujját végighúzza karomon. – Itt aludhatok?

– Nem jó ötlet – motyogom. – Mit szól majd a párod, ha megtudja, hogy egy idegen ágyában aludtál?

– Nem érdekel – suttogja. – Nem volt más választásom... Muszáj volt – szipogja.

– Hé! Ne sírj! Teli lesz az ágyam gyöngyökkel, hogy fogunk így aludni?

– Szóval, maradhatok? – pislog rám.

Van olyan lény, aki ezeknek a kérlelő szemeknek ellent tudna állni?

Mert én biztosan nem. Arrébb húzódok, hogy jusson neki elég hely, nehogy nyomorognia kelljen. Fene a jó szívemet! Mi folyik most közöttünk? Elvesztettem a fonalat, de annyira, hogy esélyem sincs megtalálni. Olyan csúnyán bánt velem, mégis egy szavába kerül és vigaszt nyújtok neki.

– Most mi lesz? – kérdezem.

– Szeretnék maradni, ha megengeded.

– Phayuéknál el fogsz férni. Biztos örülni fognak neked.

– De én nálad akarok lenni.

– Tudod te, hogy mit beszélsz?

Ha velem akar lenni, ebben a házban, az azt jelenti, hogy nemcsak kosztot és egy kényelmes ágyat szeretne, hanem mindezek tulajdonosát is.

Ez egy komoly döntés, ami megváltoztathatja az életünket. Az övét biztosan, hiszen kapcsolattörő lesz. De nekem van annyi önuralmam, hogy csupán szívjóságból elutasítsam? Nem! Hiszen már elég régóta vágyok rá, és meg akarom próbálni a lehetetlent.

– Pai, csak azt tudom, hogy veled akarok lenni.

Addig fészkelődik, amíg csípőmön ülve nem találja magát.

– Hát megtörténik?

– Mégis mi? – értetlenkedik.

– Az enyém leszel...

Kibillentem egyensúlyából, elterül a puha takarón.

Rámászok, karjait feje fölé szegezem. A mai találkozásunk óta a kapcsolatunk egy hullámvasútra emlékeztet. Hazudok. Nem ma kezdődött, hanem akkor, amikor először pillantást vetettünk a másikra. Nagyképűség lenne a végzetnek nevezni?

Megfürdött.

Érzem a tusfürdőm illatát feltolulni orromba. Minden porcikáját körbeöleli, pont úgy, mintha megjelöltem volna, hogy ő csak az enyém. És ha őszinte akarok lenni, akkor pontosan ezt akarom tenni. Mérhetetlenül féltékeny vagyok arra a sellőre, akinek sikerült elvennie tőlem.

Most az egyszer képes vagyok olvasni az arcáról. Rettegés, félelem, fűszerezve csipetnyi vágyódással. Biztos vagyok benne – őt ismerve –, hogy alaposan átgondolta az összes lehetőségét, mégis mellettem döntött. Velem fog maradni, de vajon meddig? Megsimogatom arcélét, mire összerezzen.

– Felkészültél?

– Azt hiszem – tárja szét a lábát.

Ennél több jelzésre nincs szükségem.

Eggyé fogunk válni ezen az éjszakán. Többé nem lesz olyan, hogy ő meg én, hanem csak a mi fog létezni. Szeretném tudni, hogy mibe keveredtem, de az is meglehet, hogy nem tudni a legjobb dolog a világon. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, legalábbis nagyon remélem.