Sky

Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el ezt a sorsdöntő napot.

Ábrándos kis sellőként arról álmodoztam, hogy életem szerelmével fogok az áramlatokkal együtt sodródni. Kézen fogva, egymásra mosolyogva abban a reményben, hogy az életünk teli lesz rendkívüli pillanatokkal. Kapcsolatunk nem fog másról szólni, mint a szerelemről, és a hozzá tartozó csodás dolgokról.

Felfedezzük egymás testét a barlangom derengő fényében. Egyesülésünk maga lesz a tökély, és abban reménykedtem, hogy ez örökké fog tartani. Vágyódó pillantásokat vethetek rá, majd szerelmünk új sarjat fakaszt. Számtalan gyöngynek adok életet, puha kagylóban keltetem, amíg ki nem bújik biztonságot adó rejtekéből.

Szép álom, de a valóság borzalom.

Az ilyen eseményeket ünnepelni szokták, de most, mintha az egész palotát gyász borítaná. A sellők arcán feszültség tükröződik, és amikor rám pillantanak csak szánakozást látok bennük. Sajnálnak! – én is magamat. Ennek tényleg nem így kellene lennie.

Ujjaimat tördelve úszkálok körbe-körbe szobám falai között. Nemsokára értem jönnek, hogy elkísérjenek utolsó utamra. Legalábbis egyedülúszóként ez lesz az utolsó. Mostantól ketten leszünk egyek, és már nem dönthetek semmiről sem egyedül.

Ha a megfelelő sellővel állsz párba, akkor ez nem is olyan rossz dolog. Megoszthatjátok az örömötöket és a bánatotokat. De a lényeg, hogy mindent együtt oldotok meg. Ha úgy lenne minden, ahogy a hagyományunk megköveteli. De én egy idegennel kötöm össze az életemet, aki látszólag jéghideg. Pai talán azt mondaná, hogy még nálam is ridegebb, pedig az nagy szó.

Pai.

Ha lett volna eszem, akkor talán jobban értékelhettem volna közeledését, amit visszanézve igenis, hogy nagyon élveztem. Meleg, ölelő karjában mindig is úgy éreztem magam, mint a legdrágább kincs, amit partra sodort az éjszakai vihar csillapodó hullámai. Biztonságot és nyugalmat éreztem közelségében, annak ellenére is, hogy csak egy nyamvadt kétlábú.

Mit nem adnék, ha most is mellette lehetnék! – de erről lecsúsztam. Csak magamat és konokságomat hibáztathatom.

– Fiam – szólal meg atyám.

– Mikor úsztál be?

– Már egy ideje itt vagyok – feleli –, csak nem vettél észre.

– Sajnálom – leereszkedek a szivacshalomra, mi ágyamul szolgál.

Ritkán látott, kedves mosollyal arcán foglal helyet mellettem.

Ölébe húzza kezemet, amit a sajátjával borít be. Kétszer akkora, mint az enyém. Nekem finom, törékeny ujjaim vannak, ellenben az övé vaskos és hosszú. Kézfején kidudorodnak az erek, szinte látni, ahogy áramlik benne a vér.

– Felkészültél?

– Lehet erre felkészülni? – kérdezek vissza.

– Tudod, nem ilyen életet szántam neked.

– Akkor milyet? – húzom el a számat.

Nem ő tehet róla, hogy ilyen helyzetbe kerültem.

Nem is haragszom érte, mégis egy kis tüske fúródott a szívembe, ami nem hagy nyugodni. Azzal is tisztában vagyok, hogy uralkodó létére még ő sem mindenható.

– Szerettem volna, ha találsz magadnak egy tisztes jóravaló sellőt, akire rábízhatlak.

– Úszik valamelyik tengerben, esetleg óceánban ilyen?

– Igazad van – szórítja meg kezemet –, neked senki sem elég jó.

– Atyám...

– Jobbat érdemelsz. Egy jobb és boldogabb életet.

– Uhm... Ez szántad büntetésemnek?

– Nem, nem is tudtam ebbéli szándékukról.

– Akkor ne legyen bűntudatod.

Nem ő tehet róla, nincs köze hozzá és ez valamennyire megnyugtató.

Féltem, hogy a vacsorán előadott ellenkezése csupán színjáték volt, hogy anyám megnyugodjon. De látva féltő arcát elhiszem, hogy mennyire nehezére esik elfogadni ezt az egészet.

– Milyen volt? – suttogva kérdezi.

– Odafönt?

– Igen.

– Most már nem lesz büntetés?

– Már nem, az élet kirótta rád. Nem szeretném tovább nehezíteni az életedet.

– Akkor mesélek egy kicsit.

Elmesélem, hogy Rain hogyan illeszkedett be.

Mekkora szerencséje volt, hogy összeakadt egy két lábon járó szörnyeteggel, akinek varázslatos mosolya van. Magas, a haja néha rendezetlen, és a mosolya vakítóan szikrázik. Tekintetében az értelem szikrája csillog, és hogy mennyire szereti szívni a véremet.

Azt is, hogy mennyi mindenre megtanított, annak ellenére is, hogy folyamatosan hadban álltunk egymással.

– Ez a fiú – morogja –, hatással volt rád.

– Dehogy is! Végtelenül idegesítő! – hadakozok. – Csak kiborít, és folyton kinevet! Utálom.

– Nem úgy hangzott.

– Atyám, higgy nekem. Ő számomra elérhetetlen.

– Vagy éppen fordítva – sóhajtja.

A szájából kiáramló víz örvényként sodródik tova.

– Lényegtelen – vonom meg a vállamat.

– Felejtsd el őt, nem közénk való – mondja. – Most már máshoz tartozol.

Ha nem mondja is tudom a rám váró kötelességeket.

Egy emberi lény nem veheti fel a versenyt atyám szemében a legutolsó sellővel szemben sem. Pedig ismerek párat, akiket simán lekörözne. Kemény fából faragták, és nem számít neki az akadály sem, ha valamit a fejébe vesz. Elszánt, makacs egy ember tud lenni.

– Még a feltételezés is sértő! – forrósodni kezd az arcom ettől a hazugságtól.

– Maradjon is így – megpaskolja uszonyomat. – Most pedig, jöhet a kötelező bevezetés.

– Mire gondolsz?

– Hogy mi szokott történni két sellő között, ha egymásra találnak.

– Ez ugye nem komoly? – kimeresztem szememet. – Tudom, hogy fiatal vagyok, de annyira azért nem!

Újabb füllentés.

De ezt tényleg nem szeretném atyámmal megvitatni. Már így is tanultam ezt-azt Painak köszönhetően. Ha tehetném a továbbiakban is hozzá fordulnék egy kis oktatásért, nem pedig atyámhoz. Nem, nem és nem! Semmiképpen nem akarok ilyenekről hallani tőle.

– Micsoda megnyugvás! – szája sarkában mosoly bujkál. – Akkor ússzunk, már várnak ránk.

Követem atyámat, mi mást is tehetnék.

Nem kell messzire úsznunk, a fogadóteremben tartjuk meg a párbaálló szertartást. Nem kell túlgondolni, szűk családi kör, és a párválasztó gömb előtt kell hűséget fogadnunk egymásnak. Ha a gömb jóváhagyja, rózsaszín foszlányok gomolyognak benne, ha pedig nem, akkor elvileg vörös.

Erre még nem volt példa, hiszen mi tartjuk magunkat a hagyományokhoz. Számunkra szent és sérthetetlen a gömb akarata. Sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon honnan származhat, és kérdezősködtem is utána, de hiteles választ nem kaptam. A leghihetőbb történet az első sellőpárhoz fűződik.

Midőn a folyók egy pontba összegyűltek, duzzadni kezdtek, olyannyira, hogy még a szárazföldeket is képesek voltak szétszakítani. Hosszú időbe telt, mire elérték a végleges terjedelmüket és mélységüket.

Ekkor Poszeidón a magasból a mélybe vetette magát és magáénak követelte a végtelen víztömeget. Komoly harcok dúltak a birtoklásért, és egyik ilyen alkalommal Poszeidón szigonya elvétette az irányt és egy ikerkagylóba csapódott.

Amiből aztán kikeltek az első sellők.

Szerelemre voltak ítélve, és az ősök szerint ők voltak a legboldogabbak. Szerették, tisztelték egymást, és semmi sem választhatta el őket, csak a múló idő. Mikor a pár női tagja utoljára lehunyta szemét, párja testére borult, és úgy könnyezte.

Kis idő múlva belehalt fájdalmába.

Azt mondják, együtt bocsátották őket útra az áramlattal, hogy a másik világban újra találkozzanak. Elbeszélések szerint a két test összefonódott, majd mikor már a bőrük semmivé foszlott a két szív találkozott és összeforrt, majd megkövült. Ez a pulzáló kövület lett a mi szent Grálunk. A szerelem erejét hordozza magában és képes megjósolni az egymásnak teremtett sellőket.

Egy kis rásegítéssel persze, mert hát csak azon tud segíteni, aki hozzá fordul. De a mi birodalmunkban nincs olyan sellőfia, aki ne ezt tenné. Csak el kell érni azt a bizonyos kort és elszántságot, hogy valakit maga mellé fogadjon. Legalábbis nálunk ez így működik. Azt, hogy másoknál hogyan, abban nem vagyok biztos.

És most én is itt lebegek a gömb előtt, leendő párommal az oldalamon.

Arcáról semmit se tudok leolvasni, és talán nem is akarok. Két idegen, akikben szemernyi érdeklődés sincs a másik felé. Az apja köhécsel, hogy kezdjük már el. Undok vénsellő! Ha a helyemben lenne, bizony ő se akarna annyira sietni. De nincs a helyemben!

A gömbre helyezem tenyeremet, érintésre meleg és sima. Vonzom a benne lévő gomolyago, a kialakult kapcsolat miatt csiklandós érzésem támad.

– Én, Sky, páromul fogadom a mellettem lebegő Yint.

Helyet cserélünk, és elismétli szavaimat a megfelelő sorrendben.

Ennyi volt, vége.

A gömbbel viszont valami nincs rendben. Szikrázik, de én inkább villámoknak hívnám őket, mert olyanok, amilyeneket a szárazföldön láttam. Színe haragvó vörössé válik, majd egyre jobban sötétedik.

– Ez nem lesz így jó! – mondja anyám, miközben atyám karját szorongatja. – Csinálj valamit!

– Már megtörtént – dörren Yin apja. – Sky a miénk! A népem egyik tagja. Már nem tartozik közétek.

– De...

– Fiam, vidd magaddal!

Yin teljesíti apja kívánságát.

Csuklómnál fogva magával húz, vonszol a folyosókon keresztül. Erős a szorítása, nem szabadulhatok. Farokcsapásaival felkavarja a homokot, amik csillogva hullnak vissza. Ez lesz az életem? Kedvük szerint rángatnak ide-oda? Az rendben van, hogy belementem, mert nem volt más választásom, de ne higgyék, hogy könnyen adom magam. Azt már nem.

A Túláton túlra úszunk.

Itt véget is ért atyám fennhatósága, nem tehet értem semmit. Elvesztem. Elhagyjuk a hajóroncsokat, számomra ismeretlen lények lesnek ránk éhesen. Ha hagyná, hogy ellenkezzek, a félelemtől nem tenném. Nem akarok egy cápa – vagy bármi más – vacsorája lenni.

A sziklák felé úszunk, melyet hínár ölel körbe. Egy ponton elhúzza a zöldes növényzetet, ahol feltárul a barlang bejárata.

– Kövess.

Még csak rám sem néz.

Úszunk előre, vissza se tudnék fordulni, olyan szűk a járat. Nem vagyok naiv, hogy ne tudjam, mi fog most következni. Nagyot nyelek a gondolatra, hogy ezzel a barbár sellővel kell közösülnöm. Fájni fog! – nyelek egy nagyot.

Végre felfelé tartunk, és nem is kell sok idő, hogy egy vízüres térben bukkanjunk fel. Hozzá kell szokni szememnek a sötétséghez, mert semmit sem látni. Csak tapogatózok, hogy megtaláljam a barlang peremét.

Csobbanást hallok, valószínűleg, ő már kiült a szélére és szárítgatja magát. Egyszer csak megragadja csuklómat, közelebb húz, átölel és egy erős rántással kiemel a vízből.

– Ne kínlódj már annyit.

– Elnézést – motyogom.

– Legyünk gyorsan túl rajta, aztán indulhatunk is.

– Szerinted ez ilyen egyszerű? – kérdezem.

Most jut el a tudatomig a helyzetem.

Egész testem rettegéstől remeg, viszolygok a gondolattól, hogy megérint, és hogy nekem is meg kell érintenem.

– Megszáradtál már? – tapogatja uszonyomat.

– Lassabban is haladhatnánk – morranok rá.

– A fenéket! Dolgom van, nem érek rá téged babusgatni.

– Te mindig ilyen kedves vagy?

– Talán nem tetszik?

Hát nem.

Kinek tetszene az, hogy tárgyként kezelik? Márpedig ő ezt csinálja, és ezzel csak még jobban ellök magától. Nem mintha olyan közel lennénk egymáshoz. De hogy fog ez működni, ha egyikünk se tesz valamiféle erőfeszítést?

– Add a kezed – nem kell adnom, elveszi magától.

Mi ez? Tengeri uborka?

Ujjaimat egy puha valamire szorítja, majd mozgatni kezdi. Hirtelen jön a felismerés, hogy éppen mit is fogdosok ilyen serényen. Egyre csak dagad, keményedik és mered a plafon felé.

– Gyorsabban! Kőkeménynek kell lennie! – adja az utasítást.

Hangján nem érződik a vágy, inkább csak a kínlódás.

Ha nem tévedek, neki is nehezére esik a kettőnk kapcsolódása. Valószínűleg ő is csak egy báb, amit hínárkötélen rángatnak. Egy pillanatra együtt érzek vele, mert pontosan tudom, hogy min megy keresztül.

– Te sem akarod! – megállítom kezem mozgását.

– Azt hitted, hogy akarlak? Ne legyél naiv! – szűri a foga alatt. – Csináld már!

Sóhajtozik, nyöszörög, de ez nincs kellemes hatással érzékszerveimre.

Amikor Pai csinálta nekem, az teljesen más volt. Miatta pillangóhalak vergődtek a gyomromban, panaszkodva a szűk hely miatt. A légkör megváltozott, kellemes feszültség volt érezhető körülöttünk. Mindketten ugyanarra vágytunk, a kielégülésre, amit megadhatunk egymásnak.

Nem volt benne kényszer, és éreztette velem, hogy mennyire kíván. Azt képzelem, hogy most ő van itt Yin helyett, de nem használ. Pai nem engedné, hogy ilyen közömbösen közösüljünk. Ő be akarná nekem bizonyítani, hogy csak ő tudja megadni mindazt a szeretetet, kielégülést, amire vágyom.

– Oké! Elég! – állítja meg kezemet. – Elég kemény már.

– Hogyan tovább?

– Hogyan? Hogyan? – egyre türelmetlenebbé válik. – Csak legyünk már túl rajta.

Hátamra dönt és szétfeszíti lábaimat.

Ennek nem így kellene történnie! Bepánikolok, kapkodom a levegőt és mocorogni kezdek. Minél jobban próbálkozik, annál jobban rángatózom. Keménységét megérzem a bejáratomnál és nagyon nem tetszik.

– Én se akarom, hidd el! – kiáltja kétségbeesetten.

– Akkor ne tedd! – nyöszörgöm.

– De muszáj!

– Nem akarom!

Taszítok rajta egyet, amitől eltávolodik.

Majd rúgok egyet, egyenesen középre, amitől hangosan feljajdul. Kihasználom a helyzetet és a vízbe vetődöm. Mikor előbukkanok, bocsánatot kérek tőle, és ott hagyom. Megértem, hogy kötelességét akarta teljesíteni, hiszen ezt követelik tőle. De még nem vagyok rá felkészülve.

Sebesen úszok, mindegy, hogy merre, csak el innen.

Egy hangot hallok, ami ismerősen cseng és felismerem. Pai! Szólongat, kétségbeesetten hív magához. Erre vártam. Nem tehetek róla, de a szívem virágba borul, és csak egy dolog lebeg a szemem előtt, mégpedig az, hogy újra lássam.

Ha csak pár napig is, de vele akarok lenni, hogy felkészülhessek az itteni létemre. Kevéssel is beérem, nem számít, hogy milyen bajt keverek. Ennyi nekem is jár! Ennél sokkal több is járna, de muszáj lesz kevéssel is beérnem.

Nem lehetek telhetetlen, nem engedhetem meg magamnak. Gyorsan úszok, dacolva az áramlatokkal, és most az se rettent vissza, hogy a ragadozók lesben állnak. Egyre csak a nevemet ismételgeti, még a belőle áramló érzéseket is felém sodorja a víz.

Felbukkanok a víz felszínén és őt keresem.

Nem olyan messze ringatózik egy kis csónakban, majdnem kiesik belőle, ahogy folyamatosan a vízbe dugja a fejét. Lemerülök és közelebb úszok hozzá. Arcunk találkozik a vízfelszín alatt, szeme nagyra nyílik, szája mosolyra húzódik. Úgy hiányzott! Gyorsan közelítek, amint kartávolságba érek, nyskába kapaszkodok és ajkára tapasztom a számat.

Kapálózik, majd elengedem.

A csónak szélét fogva figyelem, ahogy prüszköl és levegőért kapkod. Eljöttél értem! Látványa megmosolyogtat, és egyben melegséggel tölt el.

– Majdnem megfulladtam! – köhögi fel a vizet.

– De túlélted, nem?

– Ha rajtad múlik, itt patkolok el! – morogja.

– Megetettelek volna a cápákkal.

– Kedvességed, mit sem változott!

– De azért kedvelsz?

– Bolond sellő!

– Bolond ember – vigyorgok.

Ő bámul rám, én pedig boldogan lebegek a vízben.

Honom alá nyúl, a csónak megbillen, de nem érdekli. Nyögve behúz, majd elterülünk. Rajta fekszem, magam alatt érzem kemény, meleg testét. Ingatni kezdem farkamat, majd feltör belőlem az az édes dallam, amit nem lehet félreérteni.

El kell ismernem, hogy az övé vagyok és senki másé.

Választottam.

Ennél furcsább párosítást el se tudtam volna képzelni, de ha már így alakult, megadom magam. Tőle úgyis csak rosszabb vár rám odalent, de azzal még ráérek később foglalkozni. A lényeg most a szemem előtt van, és nem vagyok hajlandó levenni róla a szemem.

– Hiányoztam? – kérdezem játékosan.

– Ha tudnád mennyire! – tarkómra csúsztatja kezét, és csókban forrunk össze.

Azt persze elfelejtem közölni vele, hogy ez az, amit hallani szerettem volna.

Az ő szájából, csakis az övéből. Mert... Miért is? – kérdezem magamtól, ugyanakkor félve a válaszomtól.