Pai

A felelőtlen ígéretek koronázatlan királya vagyok.

Az első pár napban jól éreztem magam, bízva abban, hogy hamarosan visszatér. De nem így történt, és ez kezd aggasztani. Valószínűleg feleslegesen várok rá, magamban őrlődve, miközben ő hablegények – vagy, hogy is hívják magukat – között forgolódik. Biztosra veszem, hogy körberajongják és kegyeit keresik.

Neki meg csak rá kell böknie egyre és már dúdolhatja is azt az átkozott dallamát, ami nem megy ki a fülemből. Csapdába csalt! Valami hókuszpókuszt használhatott, ami elvarázsolt és miatta nem tudok másra gondolni.

Eltolom a klaviatúrát, felkönyökölök és bámulok a semmibe.

Mostanában ez jutott nekem, és már kezd elegem lenni. A munkával lassan haladok, nem jönnek az ötletek. Legalábbis a könyvemhez szükségesek kerülnek ki nagy ívben. Bezzeg azok a fantáziák kopogtatnak agyam hátsó ajtaján, amik arról szólnak, hogy miképpen vadászhatnám le őt.

– Velünk vacsorázol? – dugja be fejét az ajtónyíláson Rain.

– Nem, elmegyek itthonról – állok is fel –, ki kell szellőztetnem a fejem.

– Mikor jössz haza?

– Ez egy nagyon jó kérdés – mormogom. – Ne várjatok meg.

– Biztos vagy benne?

– Naná!

– Hát jó – visszavonulót fúj.

Átballagok a hálószobámba, hogy keressek valami normális ruhát.

Valami szívdöglesztő kell, hogy ne érezzem úgy magam, mint akit kiheréltek. Meg is van! Világos, krémszínű nadrág, fekete rövidujjú inggel. Tökéletes! Nem hivalkodó, ennek ellenére szemet vonzó. Mint mindig!

Gyors zuhany, fogmosás, hajbeállítás, öltözés és már útra készen is vagyok. Határozottan jól nézek ki – leellenőrzöm magam a tükörben. Neked is látnod kellene! Akkor lenne viszonyítási alapja, hogy hozzám méltó utódot találjon magának.

A slusszkulcsot magamhoz veszem, biccentek a két halfarkúnak – vagyis már csak egynek – és magukra hagyom őket. Hadd szeretgessék egymást, nincs szükségük fültanúra. Nem kell sokáig gondolkoznom, hogy hová menjek, a kocsi már automatikusan odatalál.

A parkoló autókat látva megkönnyebbülök.

Ennyi emberből majdcsak akad valaki, aki megvigasztalja sajgó lelkemet. Leparkolok, és már megyek is befelé. A pultnál nincs sorbanállás, többnyire ülnek az emberek és beszélgetnek. Helyet foglalok és elveszek egy étlapot, amit tüzetesebben átvizsgálok.

– Régen jártál nálunk – vigyorog rám a pultos.

– Minden összejött és nem volt időm.

– Többen is hiányoltak.

– Van itt közülük valaki? – hátrafordulva pásztázom a vendégeket.

– Akad.

– Az jó. Adsz egy sört? – fordulok vissza.

– Persze.

Meg se kérdezi, melyiket kérem, hiszen ismer már annyira, hogy kérdés nélkül csapoljon.

Csorgatni kezdi, a pára egyből kiül a pohárra. Lerakja elém és jó nagyot kortyolok belőle. Hideg, ízletes, ide még vagy négyet.

– Vacsorát is kérsz?

– Valami egyszerűt – lapozgatom tovább az étlapot.

– Lazacot?

– Halat semmiképpen! Steaket krumplival, és egy kis salátát is hozzá.

– Itt fogyasztod?

– Minek foglaljak el egy asztalt?

– Igaz.

Felírja a rendelésemet, majd eltűnik a konyhaajtó mögött.

Forgatom a poharamat, miközben elgondolkozok az élet nagy dolgain. Radikálisan megváltozott az életem, mióta megjelentek az uszonyosok az életemben. Eddig tökéletesen elvoltam egyedül is, nem hiányzott a társaság. Csak én és a négy fal, na meg a macskám, ha volna szíves előkerülni. Egy ideje már nem láttam, biztos nőstények után kódorog.

Jobban tenném, ha követném példáját, és vadászni kezdenék. Annyi különbséggel, hogy nekem nem számít, mi akad a horgomra. Azok a szép idők! Mikor dörömbölt ajtómon a szükség, elég volt csak lemennem a partra, vagy ide ellátogatnom.

– Pai, régen láttalak – ezt a hangot bármikor felismerném.

– Mina, jó látni – mosolygok a lányra.

– Akkor miért nem hívtál fel? – ül le mellém.

– Ne haragudj, de elfoglalt voltam – jelzek a pultosnak, hogy rendelnék.

– Mit szeretnél?

– Amit a hölgy kér.

– Egy martinit – villantja elragadó mosolyát.

Mindig is szép lánynak tartottam, nem mellesleg a jobbik fajtából.

Hosszú fekete haja általában a hátát verdesi, sminkje mindig finom, alig lehet észrevenni. Ruhája általában kiemeli csodás alakját, de mindig annyit fed, amennyi elvárható. Sosem kelleti magát, nem akar senkit se behálózni, csak szeret beszélgetni.

– Kivel jöttél? – kérdezem.

– A barátnőimmel – mutat egy asztaltársaságra.

– Nem hiányolnak?

– Megértik – szórakozottan igazítja egyik hajfürtjét füle mögé.

– Oda is hívhattál volna.

– Nem osztozom.

– Ez kedves tőled – közben megérkezik az itala, amit megköszön és belekortyol.

– Szeretem a jó társaságot megtartani magamnak.

– És én az lennék?

– A legjobb. Ha nem csak kalandot keresnél...

Mind a ketten tudjuk, hogy nem áll szándékomban idő előtt megkomolyodni.

Tisztelem benne, hogy nem akarja magát rám erőltetni. Egy kis flörtölés viszont mindig belefér. Ennél tovább sosem megyünk, és ez így jó, tudjuk mindketten.

– Ideje visszamennem, köszönöm az italt.

– Még beszélünk – bólintok.

– Mertem remélni – gyöngyöző nevetését sokáig hallom visszhangozni fülemben.

Tökéletes feleségnek.

Róla mindig ez jut eszembe, és ezért is tartózkodom tőle. Véletlenül se csináljak semmi kétértelműt, mert az rontana a barátságunkon. Ez így jó, ahogy van.

– Itt a steaked – a pultos elém rakja az illatozó finomságot. – Bár, egyáltalán nem számít könnyű ételnek.

– Nézőpont kérdése – vágok a húsba. – Van, amikor mást teszel, mint amit mondasz.

– Jó étvágyat.

– Köszönöm.

Megrögzött agglegényként vagyok elkönyvelve a városban és annak környékén.

Mindenki pontosan tudja, hogy mire számíthat tőlem, nem ígérgetek fűt-fát. Legalábbis nem mindenkinek, mert Skynak megtettem. Már megint itt tartok! Egyből elmegy az étvágyam. Nem engedhetem, hogy elrontsa, ezért minden egyes falatnál arra gondolok, hogy milyen ízletes falatokat élvezhetek szétterülni nyelvemen, míg ő eheti a nyers tengeri herkentyűket, az iszapízű zöldségeivel egyetemben.

Vacsorám befejeztével korzózni kezdek a bárban, de nem találok semmi érdekeset, ami felkeltené a figyelmemet. Unom ezeket az érdeklődő pillantásokat, amiket kapok. Mindezt annak a reményében teszik, hogy elviszem őket esetleg egy körre vagy kettőre. Uncsi! Inkább lesétálok a partra, hátha a tenger illata hoz magával valami újdonságot.

A nap már majdnem lebukott a horizonton, narancssárgára festve ezzel az égboltot. Eddig tudtam élvezni ezt a jelenséget, de most nem tud elvarázsolni. Bezzeg, ha nem egyedül kellene itt sétálnom, hanem egy makacs sellőnek a társaságában, az megint más lenne.

– A pokolba! – kiált fel valaki.

– Történt valami? – kérdezem, mikor a közelébe érek.

– Beleállt valami a talpamba! – ugrál egy helyben.

– Segíthetek?

– Nem, megoldom egyedül is – mondja a lány.

– Mert egyedül egyszerűbb ugrálva felmenni a kocsihoz.

– Ki mondta, hogy autóval jöttem? – néz rám kihívóan.

Makacssága és tekintetének vadsága nagyon hasonlít valakiéhez.

Termetre is hasonló, bőre majdnem olyan világos, mint az övé. Hajának mondjuk nincs természetellenes színe, de a szeme... Hasonlóan örvénylik, és legszívesebben elvesznék benne.

– Én kérek elnézést a feltételezésért – tartom fel mindkét kezemet.

– Megbocsájtva – vágódik le a homokba. – Kérsz egy italt? – kotorászik a táskájában.

Üveg koccanása hallatszik, majd elégedetten felsóhajt.

– Lehet róla szó – ülök le mellé.

Lepattintja a kupakot és a kezembe nyomja az egyiket.

Nem zavartatja magát, jókorát húz belőle. Vizsgálni kezdi a talpát, de nem látni rajta sérülést. Tudomásul veszi és beledugja lábát a még meleg homokba. Kényelmesen hátratámaszkodik, élvezi a lengedező szelet.

– Utálok minden férfit!

– Köszi – fintorgok.

– Ne vedd magadra – motyogja.

– Már késő.

– Azért jöttem ide, hogy leigyam magam!

– Mi történt?

– Dobott az átkozott, egy másikért.

– Sajnálom.

– Ne tedd! Így kellett lennie – végre felém fordul. – Te miért vagy itt?

– Csak kiszellőztetem a fejem.

– Remek! – koccintja össze üvegünket.

Fura lány, meg kell hagyni.

Beszélni kezd, és csak mondja és mondja. Ha egyszer belekezd, nincs emberfia, aki megállítaná. Közben küldök egy üzenetet a pultosnak, hogy küldjön már le még néhány üveggel. A válasz egy egyszerű „ok". Ez a partszakasz még a bárhoz tartozik, illetve vagyunk olyan viszonyban, hogy ennyit megtegyen értem.

Mire elfogy az italunk, érkezik is az utánpótlás.

Azzal nem fenyeget a lány, hogy hagy szóhoz jutni. Mire kifogy belőle a szusz, besötétedett, és már józannak se mondanám egyikünket sem.

– Szóval, mikor kezdjük? – kérdezi.

– Mégis mit?

– Higgyem el, hogy csak azért ülsz itt, hogy meghallgass?

–Tulajdonképpen...

Igen! – akarom mondani.

De mielőtt bármit is mondhatnék, az ölembe pattan és beletúr a hajamba. Fodros szoknyája beteríti combomat, és a falatnyi top nem sok mindent hagy a képzeletre.

– Tulajdonképpen nem is vagy csúnya – billenti oldalra fejét.

– Csak most veszed észre?

– Ja – megnyalja ajkát és közelíteni kezd.

Lehunyom szemem, és átadom magam az érintkezésnek.

Nyelvén érezni a sör ízét, és meglehetősen jó abban, amit csinál. Teljes testével hozzám dörgölőzik, majd hátradönt, hogy folytathassa a csábításomat. Egy darabig élvezem is, de aztán kirajzolódik egy megrovó arc, amihez hang is párosul. Gúnyosan nevetgél képzeletemben, majd megvetően biggyeszti ajkát és azt motyogja, hogy ha így várok rá, inkább ne is tegyem.

A lány közben bejut a nadrágomba, és szorgosan masszírozza tagomat. Mintha én csinálnám, igaz? – kérdezi a hang.

– Nem, te jobban csinálod – suttogom.

– Mit beszélsz? – zavartan néz rám a lány.

– Semmit –felelem.

– Most akkor megdugsz, vagy mi van?

Megtehetném, de nem fogom, mert nem akarom.

– Sajnálom, nem tehetem – óvatosan leemelem a lányt és felhúzom a cipzárt. – Várok valakire.

– Pfff... Sikerült az egyetlen jófiúval összeakadnom.

– Nem mondanám, hogy az lennék, csak ő...

– Különleges?

– Valami olyasmi – mosolyodom el. – Rá azt hiszem, érdemes várni.

– De romantikus vagy!

– Most gúnyolódsz?

– Nem, dehogy – dől a vállamnak. – Csak irigykedem. Kíváncsi vagyok arra a lányra.

– Fiúra.

– Ohó, kétpályás vagy?

– Habzsolom az élvezeteket.

– Kivéve most.

– Uhm... Igen.

Fáj a szívem, hogy kihagyom ezt a lehetőséget, mert érdekel a lány.

De nem annyira, hogy miatta megszegjem a Skynak tett ígéretemet. Mikor lett ilyen fontos számomra? Hiszen nem kedvel, még csak nem is szeret a társaságomban lenni. Az érintéseimet is csak akkor akarja, mikor már megtettem az első támadásokat érzékszerveire.

Attól tartok, hogy hamarabb estem el, és annak ellenére, hogy szentül meg voltam győződve róla, hogy ő fog belém bolondulni, ez fordítva jött össze. Most mitévő legyek? Megástam magamnak a síromat, és elég hosszú létra kell hozzá, hogy kimászhassak onnan.

Azóta, az este óta nem hagytam el otthonom biztonságot nyújtó falait.

Többnyire a szobámba zárkóztam és a munkába temetkeztem. A napok múlásával viszont egyre komorabb lett a hangulatom, és nincs kedvem senkihez se szólni. Néha meglátogatom ugyan Rainék gyöngyét, szeretem hosszan nézni, mintha maga a burok is egy élő szövet lenne.

Alig várom, hogy kibújjon belőle a kis csöppség. El fogom kényeztetni, az már biztos. Mindig is szerettem a gyerekeket, olyan naivak és ártatlanok. Ezernyi kérdésük van és mindenre rácsodálkoznak.

Rain toppan be a szobába, kedvesen rám mosolyog majd mellém áll.

– Nemsokára kikel – mondja.

– Legalább élettel telik meg a ház.

– Talán mi halottak vagyunk? – felnéz rám azzal a csodálkozó szemével.

– Nem! Túlságosan is éltek! – nevetem el magam. –Főleg éjszaka.

– Ó! Majd halkabbak leszünk.

– Az jó lenne, mert valaki – mutatok magamra – éhkoppon van.

– Az mit jelent?

– Hogy nem jutott krumpliföld.

– És az mi?

– Hagyjuk, kicsi Rain – összeborzolom haját, és újra az akváriumot bámulom. –Szerinted visszajön?

– Ki?

– Sky.

– A cápákkal fogom megetetni, ha nem!

– Ahogy ismerlek, képes is lennél rá.

– Képes bizony! – motyogja. – Hiányzik. Attól, hogy Phayu itt van, még iszonyatosan hiányzik – sóhajtja.

– Nekem is.

– Jól halottam? – veszettül vigyorog rám.

– A miheztartás véget közlöm, hogy szeretem szívni a vérét.

– Mi vagy te? Pióca? Mutasd a szívókorongodat – nyúl szám felé.

– Rain! Ne már! Ne vegyél mindent szó szerint!

– Igyekszem, csak néha nehéz.

Tudom, ennek ellenére büszke vagyok rá, mert rövid időn belül rengeteget fejlődött.

Phayut is tanítja, már ha van szerencsétlennek egy lélegzetvételnyi szabadideje. Most is a házat bütyköli, hogy minél hamarabb kész legyen és költözhessenek.

– Szerintem, te is hiányzol neki.

– Mégis kinek?

– Skynak.

– Úgy gondolod?

– Uhm... Igen.

Ha Rain így gondolja, akkor van rá esély, hogy úgy is van.

De akkor mi tartja vissza? Rég itt kellene lennie a barátja mellett és mellettem. Hogy ott folytathassuk, ahol abbahagytuk. Hiszen ígéretemmel cölibátust fogadtam, ami tőlem szokatlan. A telefonom is tele van telefonszámokkal, csak egy hívásomba kerülne, és minden le lenne szervezve. Ráadásul senki se tudná meg.

Viszont a lelkiismeretemmel nem tudnék elszámolni.

Csak türelmesnek kell lennem, és bevallom, ez a legnehezebb. Várni a semmire vagy éppen a mindenre, ami akkor fog kiderülni, ha visszaúszik hozzánk, hozzám. Addig marad a bizonytalanság, tanácstalanság. Teret adok a kérdésnek, ami újra és újra megfogalmazódik bennem, hogy vajon megéri ez nekem.

– Befejeztem a könyvemet – suttogom.

– Miről szól?

–Egy fiúról, aki találkozik valakivel. Bűnbakot csinál belőle, de mire rájön, hogy beleszeretett, addigra túl késő lesz.

– És mi lesz velük?

– Rengeteg nehézségen mennek keresztül, amíg szerelmük szárba nem szökkenhet.

– Érdekesen hangzik.

– Valóban? – halványan elmosolyodom.

Remélem, az én reményem nem úgy fog végződni, mint az övék.

Teli veszteséggel, félelemmel, és bosszúval. Én csak egy egyszerű happy endet szeretnék, ahol minden jó, ha a vége jó. De az élet nem ilyen egyszerű. Aztán ki tudja, lehet mégis össze fog jönni, most az egyszer.

Mondhatnám, hogy hinni csak a templomban kell, és nem a mesékben. De ezt azonnal meg is cáfolom, hiszen a sellőkben sem hittem, mégis léteznek. Akkor a boldog befejezés is lehetséges, kevesebb hullámvasúttal.

Most az egyszer lehet, hogy én vagyok naiv. De nem tudhatom, amíg bele nem vágunk, és ez csak akkor lesz lehetséges, ha végre visszatolja azt a gömbölyű seggét, hogy jól elfenekelhessem, aztán pedig megtömhessem.