Sky

Visszatérni az ismerős közegembe, felbecsülhetetlen érzés.

Mégse vagyok felhőtlenül boldog, valami belül nyomaszt. Ezt az érzést nem tudom körülírni, csak nyom. Pedig mindennek tökéletesnek kellene lennie. Hiszen itt úszkálok a korallzátonyok között, színesebbnél színesebb halakkal úszok versenyt, és a harapnivalók – elfintorodok, ahogy megérzem az alga ízét a nyelvemen – íztelenek.

Odafent – a szárazföldön – íze van. Ahogy beleharapok valamibe, ezerféle íz robban szét a nyelvemen. Nem említettem senkinek, hogy mennyire odavagyok Pai főztjéért. Titkon alig vártam, hogy mikor mit rak le elém, és kíváncsian emeltem a számhoz. Sose okozott csalódást, de Poszeidónért se ismertem volna be neki.

Pai...

Annyira ellenszenves, hogy már... már... kezdtem érezni iránta valamit. Ezért is jöttem el. Más azt mondaná, hogy farkamat behúzva úsztam el tőle. De az a szerencse, hogy senki nem mondhatja, így bátran hazudhatok magamnak.

A határvédőket játszi könnyedséggel kerülöm ki, majd a kedvenc helyem felé közeledem. Messziről hívogat a föveny aranyló színe. Atyám azt mondaná, hogy jobb lenne, ha nem itt pihengetnék, hiszen túl közel van a felszínhez. Lehet, hogy úgy van, de erre nem szoktak hajók közlekedni, ha pedig mégis, hamarabb veszem őket észre, mint fordítva.

Befúrom magam a homokba, párnámul pedig egy tengeri teknőst használok. Álmatagon kidugja fejét, majd mikor látja, hogy nem jelentek veszélyt számára, vissza is dugja. A közeli korallzátonyok között megtelepedő virágállatkából kiúszik egy bohóchal, nyomában ivadékaival.

Egy tintahal közelít felé, de megijed és kilövi tintáját, ami indigóra színezi a vizet. Otthon, édes otthon! Ilyet odafent nem látni. Helyette sok minden mást, ami számomra igen érdekes. A fák, a virágok, madarak és még sorolhatnám. Mégis, ami legjobban felkeltette az érdeklődésemet az bizony a kétlábúak.

Ha nem hazudnék magamnak, akkor azt is bevallanám, hogy egy bizonyos kétlábú, de ennyire őszinte nem vagyok. Még magammal sem.

– Sky!

– Igen?! – rémületemben felúszok, a homokszemek csillogva ereszkednek vissza a homokba.

– Hol a Poszeidónban voltál? – kérdezi Seb.

– Itt is, ott is – felelem, de képtelen vagyok a szemébe nézni.

– Már mindenhol kerestünk.

– Sajnálom.

– Őfelsége kiadta utasításba, hogy kerítsünk elő.

– Hát, itt vagyok.

– Úszás! Nem várathatjuk tovább.

Ennyit a nyugodt perceimről.

Megrázom magam, és követni kezdem Sebet. Az egy dolog, hogy nem tett fel kérdéseket, de nem úszom meg ilyen könnyen. Nem hazudhatok neki, hiszen mindennél világosabb, hogy elhagytam a birodalmunk határait, és ezért vállalnom kell a felelősséget. Az is megfordult a fejemben, hogy engem is száműzni fognak, mint Raint.

A testőrség tagjai körbezárnak, úgy folytatjuk utunkat. Morózusan bámulnak előre, szorosan tartják lándzsáikat, és mintha harag lobogna tekintetükben. Valószínűleg a legkisebb zugot is át kellett kutatniuk utánam, ami nemigen tetszhetett nekik. Főleg, hogy utána a fövenyben heverészve találtak meg.

Több sellővel is találkozunk, integetnek, vagy éppen ujjal mutogatnak rám. Összesúgnak, összedugják a fejüket, és azon csámcsoghatnak, hogy ugyan merre jártam. Elég sok időre eltűntem, már számon se tudom tartani.

A palota falain belül, elfog egy bizonyosfajta rettegés, gyomrom görcsbe rándul. A trónterembe sietünk, ahol testvéreim már körbeülték az asztalt. Atyám a trónján, meredten bámul maga elé.

– Őfelsége, megtaláltuk a fiát – hajol meg Seb, példáját követik a többiek.

– A tékozló herceg visszatért? – lágyan kérdezi, de ettől kell félni csak igazán.

Inkább emelte volna fel a hangját, kiabálna, szidalmazna, akkor nem kellene mitől tartanom. De ilyenkor sokkal veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb.

– Atyám – nincs mit tenni, meghajolok én is.

– Merre úsztál? Meg tudnád mondani?

– Egy barátomnak szüksége volt rám.

– Miféle barátnak?

– Hát, khm...

– Kifelé, mindenki! – most aztán megjött a hangja.

Úgy menekülnek, hogy a nyomukban keletkezett áramlatot is érezni.

Megvárjuk, míg az utolsó sellő is távozik – beleértve testvéreimet is – és kezdhetem az előadást.

– A barátom – tördelem ujjaimat –, nem más, mint...

– Pontosan tudom, hogy kire gondolsz! Ellenszegültél a törvénynek!

– Muszáj volt! Legyöngyözött és keresnem kellett neki egy megfelelő kagylót! – hebegem.

– Törvényeink vannak, amik rád is ugyanúgy vonatkoznak!

– Tudom, de...

– Nincs semmi de! Most mit csináljak? – fogja fejét.

– Vállalom a következményeket – lesütöm szememet.

– Nincs más választásod.

– Akkor, elveszed az uszonyomat?

– Fiam... Talán az is jobb volna.

– Mitől?

Mi lehet rosszabb, mint hogy megfosztanak a sellő léttől?

Nem akarok a szárazföldön élni, nekem itt a helyem. Ez az otthonom, itt van a családom. Akit ismerek, azok mind ezt a vizet szelik, kivéve Raint. Őt valószínűleg többé nem látom, és ez elkeserít. Ha választanom kellene, hogy őt vagy az uszonyomat veszítsem el... Nos, egyszer már döntöttem.

Akkor, amikor elhagytam a biztonságot nyújtó tengert. Amikor lábamat megvetettem a forró homokban, majd friss levegőt szívva köztük éltem. Nincs megválaszolni való kérdés, hogy Rain vagy a víz.

Nemes egyszerűséggel azt választottam, akinek, vagy aminek nagyobb szüksége volt rám. Ha újra meghozhatnám ezt a döntést, akkor is ugyanúgy cselekednék.

– Készülj a vacsorához, vendégeink vannak.

– Miféle vendégek?

– A déliek.

– Mit keresnek itt?

– Nocsak, most már érdekel, hogy mi történik itthon?

– Eddig is érdekelt – motyogom.

– Vacsoránál megtudod, ahogy a büntetésedet is. Most elúszhatsz.

– Értettem.

Atyámat hátrahagyva felkeresem a szobámat.

Mi történt, amíg nem voltam itt? A déliek nem szoktak vendégségbe jönni, legalábbis mióta az eszemet tudom, nem volt rá példa. Most mégis itt vannak, és nem tudom, hogy miért. Talán atyám hozzájuk fog száműzni, hogy tanuljak egy kis felelősséget? Csak nem! Hiszen azok a dermesztő vizek egyáltalán nem nekem valók. De akkor mit keresnek itt?

Az ebédlő szokatlanul díszesnek tűnik nekem.

Kagylókból készült dekorációk lógnak a falakon, hínárból fűzött fűzérekkel egyetemben. Az asztalon mészkőből faragott tányérokat helyeztek fel. Anyám mellett foglalok helyet, aki bátorításképpen megszorítja kezemet.

– Mi folyik itt? – súgom.

– Nemsokára kiderül.

– Muszáj titkolóznotok?

– Mintha neked nem lennének titkaid – kacsint.

Titkok.

Egy titkom van, ami marcangolja lelkemet, méghozzá Pai. Az ördögrája vinné el! Alig vagyok pár órája itthon, de hiányzik, az a kétlábon járó szörnyeteg. Folyton magam előtt látom rafinált mosolyát, és mindenre éhesen csillogó tekintetét. Bekúszott a bőröm alá, és erősen kapaszkodik, hogy még véletlenül se téphessem ki onnan.

Ha ez így folytatódik, nem tudom, hogy mit fogok csinálni.

Szívem minden egyes dobbanásnál elárul. Testem sóvárog érintése után, vágyom simogatására, de csókjára még jobban. Csak meg ne tudja! El tudom képzelni, hogy milyen önelégült képet vágna, ha megtudná, hogy hiányzik.

Atyám az asztalfőhöz úszik, uszonyát behajlítja, majd leereszkedik az ülésre. Végignéz a párján, gyermekein, engem hagy legutoljára. Megköszörüli torkát, mire mindenki elhallgat. A dobok megszólalnak, az ajtó kitárul és megérkeznek a vendégek.

A déliek uralkodójának aurája belengi a helységet. Robusztus alkatú, hosszú, fekete haja majdnem a farkáig ér. Párja kezét fogja, úgy úsznak beljebb. Nyomukban egy hideg tekintetű fiatal sellő vonul be méltóságteljesen. Izmai megfeszülnek, állát magasan tartja.

A vendégek tiszteletére mind felegyenesedünk, majd meghajolunk.

– Foglaljanak helyet – mutat atyám az asztal másik végére.

– Köszönjük – bólintanak, majd a helyükre úsznak.

– Bemutatnám a gyermekeimet.

Sorban mindegyikünket, és ahogy elhangzanak a nevek, úgy ülnek vissza.

Legutoljára maradok én, ami nem baj, de kellemetlenül érzem magam. Méregetnek, mintha a halpiacon lennénk. Elismerés ül a déli uralkodói pár szemében. A fiúkéban viszont viszolygást fedezek fel. Mi ütött belé?

– Hogy tetszik a birodalmunk? – kérdezi atyám és int a felszolgálóknak, hogy elkezdhetik felszervírozni az étkeket.

– Szép – feleli az asszony, akit Arianak hívnak.

– De túl meleg – húzza el a száját a fia.

– Valóban, mi a hidegebb vizekhez vagyunk szokva – bólint az uralkodó.

– Remélem, ettől eltekintve jól érzik magukat – mondja anyám.

– Uhm – bólintanak egyszerre.

Kínos csend telepedik ránk.

Mindenki szed a tányérjára, algát, moszatot, kagylót, halat, és különböző herkentyűket. Szedek én is, de csak piszkálom, valahogy nem szívesen fogyasztom el ezeket. A növényeknek zöld ízük van, minden másnak nyers hal.

– Fiam, egyél szépen. Téged néznek – súgja anyám.

– Hogy? – pillantok rá. – De minek?

– A jómodor... Tudod...

Régebben nem kellett volna emlékeztetni.

Akkor pontosan tudtam, hogy mit várnak el tőlem és úgy is cselekedtem. A szárazföldön viszont elsajátítottam azt a tudományt, hogy azt csinálok, amit csak akarok. Ott nem voltak szabályok, önmagam lehettem és nem szólt rám senki.

Testvéreim sugdolózva beszélgetnek, néha szánakozva pillantanak rám.

Szeretem őket, de nem állunk közel egymáshoz. Ezt betudom a jelentős korkülönbségnek, meg annak, hogy ők már mind valamilyen fontos pozíciót töltenek be. A lányok többsége pedig már párba állt, ők nincsenek is jelen.

A vacsora végeztével leszedik az asztalt, majd mielőtt kivonulnának hálókba fogott neonhalakat aggatnak mindenhova. Mivel odakint már sötétedik a víz, szükségünk van rájuk, hogy lássuk egymást. Mennyivel egyszerűbb felkapcsolni a villanyt, és egyből fényárban úszik a szoba.

– Azért gyűltünk itt ma össze – tárja szét karját atyám –, hogy megbeszéljünk egy igen érzékeny témát.

– Mégpedig? – kotyogok közbe.

–Sky! – uszonyomra szorít anyám, hogy elhallgattasson.

– Értettem.

– A múltkori félreértés – mondja a vendégünk – eléggé kellemetlen helyzetbe sodort minket.

Mire gondolnak most?

– Az egy sajnálatos ügy volt – bólint atyám.

– Valóban – morogja a másik.

– Éppen ezért ajánlatot teszek, hogy elkerüljük a további konfliktusokat.

– Nagyon szeretném, ha népeink békében tudnának élni a vizeinkben – folytatja atyám.

Pont úgy beszélgetnek, mint amikor a kicsik gömbhalat dobálgatnak egymásnak.

Lassan elfárad a nyakam, a hol ide, hol oda forgatástól. Kezdem érteni, hogy mi lehet a probléma. Egy incidensről tudok, ami mostanában történt, és az nem más, mint Phayu esete. Amiről sem ők, sem mi nem tehetünk.

Sajnos az egy félreértés volt, de mindenképpen hatással volt mind a két népre. Viszályra nincs szükség, abból semmi jó nem sülne ki.

– Ezért azt javaslom – kiegyenesedik, és az asztalra támaszkodva lebeg –, hogy a fiaink álljanak párba.

– Nem akarom! – rugaszkodok el az asztaltól.

A fia gúnyos tekintettel méreget, amitől felfordul a gyomrom.

– Ülj vissza! – utasít atyám, majd miután megteszem, tovább beszél. – Mint tudod, vannak hagyományaink, amiket szeretünk betartani.

Micsoda diplomatikusság! – fortyogok magamban.

– Ha békét akarsz – dörren a másik –, akkor megteszed a néped kedvéért.

– A gyöngy majd választ ad.

– Nem. Az a ti hagyományotok és nem a miénk.

Kezd olyan hideg lenni, mint délen.

Ezek a pikkelyesek hozták magukkal a hideget? – még a gondolatára is megborzongok. De minek a gondolatára? Biztos, hogy nem állok párba egy jégcsappal. Ennél még az emberem is sokkal jobb választásnak tűnik. Ha atyám igent mond, akkor tényleg elvesztem minden lehetőségemet, hogy még egyszer visszatérhessek a felszínre.

– Titeket is köt a gyöngy!

– Mi szakítottunk a régi kötelékekkel, és újakat teremtettünk.

– Ezt megtehetik? – félve kérdezem anyámat.

– Attól tartok – súgja.

– Csak így tudjuk biztosítani a törékeny békét.

– Most megfenyegetsz? – vészjóslóan villan szeme.

– Nem. A te néped egyik tagja bolondját járatta velünk. Azt gondoltátok nem lesz következménye?

– Itt a fiam a tét!

– Ahogy az enyém is! – erre az érintett kihúzza magát.

– Nekem megfelel a háború is – szúrja oda.

– Yin! – szól rá az apja.

Szóval Yinnek hívják?

Yin aki jobban szeretne háborúzni, mint igába hajtani a fejét. Elgondolkodtató lenne, ha nem a népem sorsáról lenne szó. Miattam egy sellő sem áldozhatja fel magát. Még ha nem is én voltam a bajkeverő. Hol van Pravat? – a fejét kellene venni. Miatta alakult ki ez a helyzet, és ő a hibás, amiért belekényszerülünk egy indokolatlan megállapodásba.

Atyám szeret engem, magától nem menne bele, tudom. De most nem rólam van szó, hanem a népünkről, és az mindenek felett áll. Még én is tisztában vagyok ezzel.

Mégis ellenemre van ez a párba állás. Egész életemben vele kellene élnem, ettől nem is lehetne rosszabb. Bárcsak ne úsztam volna vissza! Maradtam volna a fenekemen, és éltem volna az emberek izgalmas életét. Ehelyett jön az unalom, a reménytelenség és a kiszolgáltatottság.

– Nincs más lehetőségünk? – kérdezi atyám.

– A fiadat akarom!

Mindenki élénken követi a szóváltást.

A csend mostanra fülsüketítővé válik. Latolgatjuk a lehetőségeket, mintha lenne választásunk. De nincs! Bele kell törődnünk, hogy ezt a csatát elvesztettük. Méltóságomtól viszont nem fognak megfosztani. Én, Sky, a birodalmunk hercege, vállalom a felelősséget.

– Legyen hát! – felemelkedek és mereven bámulok az arcukba. – Párba állok, vele! – állammal Yin felé bökök.

– Remek! – csapja össze tenyerét a leendő apósom. – A szertartás után, hazaúszunk.

Elégedettség terül szét, szoborszerű arcán.

– Rendben – bólintok. – Atyám, kezdődhet a szervezés.

Választ nem várva elhagyom a helyiséget.

Mikor magamra maradok, akkor önt el a félelem. Gyorsan bezárkózom és utat engedek gyöngyeimnek. Pokoli lesz! A kedves mosolyt lecseréltem egy jéghideg tekintetű sellőre. Mindaz a kedvesség, amit Pai nyújtott felém, most veszett el.

Ha el is játszottam a gondolattal – márpedig eljátszottam –, hogy megadom magam, annak a lehetőségnek most vége. Hiába remegtem karjaiban, hiába hangzott el a hívó dallam, jelentőségét vesztette. Mégis mit gondoltam? Hogy egy sellő és egy ember esetleg közösen tervezhet? Miért fáj? – kezemet mellkasomra szorítom, és bármennyire is szívom be az oxigénnel dúsított vizet, semmit se ér. Bárcsak még egyszer láthatnám, de nem lehet. Azt mondta, hogy várni fog rám, és biztos vagyok benne, hogy úgy is lesz.

Majd mikor meghallja a hírt, csalódni fog bennem. Megfogja tudni, hiszen Phayu vissza fog térni, és akkor elmondják neki. Nekem pedig egy emlékkel kell élnem, és azzal a gondolattal, hogy mi lett volna ha... De ezt már sosem tudom meg.