Pai

A medencés incidens óta még feszültebb a viszonyunk.

Képes minden apróságon felkapni a vizet, és ha netalántán kedveskedek neki, azt is hátsó szándékként értelmezi. Megközelíteni pedig lehetetlenség. Ha magunkra maradunk egyből talál valami kifogást, hogy távol kerüljön tőlem. Így nem fogunk haladni egyről a kettőre! Márpedig én bizony be szeretnék kerülni a nadrágjába, és biztos vagyok benne, hogy neki se lenne ellenére.

– Kopp, kopp – lenyomom a kilincset és bekukucskálok. – Bejöhetek?

– Ha nagyon muszáj – morogja.

– Ezt igennek veszem.

Jóval kisebb a szobája, mint az enyém, vagy Rainé.

Ennek ellenére nagyon otthonos a telipakolt apró kacatokkal, amit a tengerből hozott ide. Kagylók, mütyürök, koralldarabok. Egy darabon még homokot is szórt a padlóra a megkérdezésem nélkül. De nem zavar, ha ő így érzi otthon magát, akkor csináljon azt, amit akar. Amúgy se használtam ezt a helységet, csak a felesleges holmijaimat tároltam itt.

– Mit csinálsz? – járkálok a szobában, mintha érdekesebb lenne, mint ő maga.

– Téged nézlek.

– És előtte?

– Gondolkoztam.

– És min?

– Semmin.

Esküszöm, ez a kölyök nem képes normális mondatokban beszélni.

Legalábbis hozzám. Miért olyan bonyolult megfogalmazni egy teljes mondatot? Még akkor is, ha nem kedveljük a másikat, attól még tisztelhetjük. Belőle ez hiányzik, és nem értem miért. Azt a mesét nem veszem be, hogy ő sellő én meg ember vagyok, hiszen ezen már túljutottunk, és csináltunk is ezt-azt.

– Akkor gondolkozok veled a semmin – leülök az ágyra, nekitámaszkodok a háttámlának és konokul bámulok előre.

– Mit csinálsz? – kérdezi egy idő után.

– Azt, amit te. Gondolkozom.

– Micsodán?

– A semmin.

Orrlyuka kitágul, kezd felmenni benne a pumpa, ami nekem fog kedvezni.

– Azt máshol is megteheted.

– De én itt akarom.

– Miért?

– Unatkozom.

Megszoktam már a társaságot.

Eddig Rain mindig mellettem volt, Sky is, még ha kukán ült egy helyben. De mióta visszatalált a szerelmespár másik fele, azóta nem lehet velük bírni. Egymásnak léteznek, a külvilágot is kizárják, nem engednek senkit se be.

Megértem, hiszen Rain elmondásából kiderült, mennyi mindenen kellett átmenniük, és most jött el az idő, hogy kellőképpen egymásra hangolódjanak.

– Mi ez a zaj? – kérdezi.

Hallgatózok egy darabig, de nem olyan nehéz kitalálni, hogy miből erednek ezek az érdekes hangok.

Egy bizonyos közös elfoglaltságra utalnak, amik a szerelmesek között szokott történni a zárt ajtók mögött. Kedvem nekem is lenne hozzá, csak éppen szerelmes nem vagyok, és ez a makacs sellő úgy néz ki, nem kapható rá.

– Szerelmes hangjegyek – válaszolom kisebb szünet után.

– Az meg milyen?

– Megmutassam?

Ha igent mond rá, vagy csak bólint, nyert ügyem van.

Észrevétlenül besétál a csapdámba, és onnan nincs kiút. Mit is tanítsak neki? Erotikus képek váltogatják egymást a fejemben, egyszerűtől a bonyolultabbakig. De azt hiszem, finoman kell vele bánnom, mindig csak keveset adagolni, hogy kapjon is meg nem is. Ezzel fentarthatom a kíváncsiságát, végül ő fog könyörögni a végső beteljesülésért.

– Elmondani nem tudod? – beharapja alsó ajkát.

– Egy kis tapasztalatszerzés nem ártana.

– Mint például? – megfogtam, innen már nyert ügyem van.

– Figyelj és tanulj!

Gondolkozásra nem hagyok neki időt, egyszerűen csak cselekszem.

Feltérdelek az ágyon, mire ő kérdőn néz rám. Imádom ezt a pillantását. Beleakasztom ujjamat a nadrágjának derekába és lehúzom róla. Szégyenében eltakarja magát, és még a fejét is elfordítja. Pedig nincs min szégyenkeznie. Bőre makulátlan, combjai formásak, a farkát takaró kezek igencsak kecsesek.

– Mutasd – húzom el kezét, mire összeszorítja lábát.

– Mit akarsz csinálni?

– Megmutatom, hogyan kell örömet szerezni.

– Uhm...

Úgy kell szétfeszítenem a lábát, hogy közéjük férkőzhessek.

Kezét leszorítom, hogy még véletlenül se tudjon kiszabadulni. Ágyéka fölé hajolok, és nyelvemet végighúzom petyhüdt hosszán. Az megrándul, úgy látszik nagyon érzékeny. Feltekintek a szemébe, miközben tovább izgatom. Semmi egyebet nem csinálok, csak nyelvemmel kényeztetem. Mikor már kezd megemelkedni, megcsókolom makkjának legtetejét.

– Ez... Ez...

– Jó? – kérdezem.

– Ühüm...

– Lesz még jobb is.

Bekapom a selymes fejet – de csak azt – és megszívom.

Megrándul, és az ágyneműbe kapaszkodik. Most már elengedhetem, nem fog visszakozni. Lehasalok, lábát lenyomom, hogy kényelmesen hozzáférhessek. Mérete tökéletes számomra, egészen be tudom fogadni, és szerencsére öklendeznem se kell tőle.

Nem szeretem, ha egy pasinak túl hosszú a farka, akkor nem lehet vele megfelelőképpen játszadozni, úgy, hogy az nekem is jól essen.

– Pai... – nyöszörög.

– Hmm? – felnézek rá, farkával a számban.

– Hagyjuk! Csak folytasd.

Ez a beszéd.

Váladéka finom, édes. Szívom, mintha az utolsó cseppjét is ki akarnám szívni belőle, ami talán így is van. Körbesimítom nyelvemmel, makulátlanul sima a felülete. Még csak egy vékony eret se találtam rajta.

Lehunyt szemmel élvezem, hogy játszhatok vele, egyáltalán nem sietek. Végül kiengedem, hogy kapjak egy kis levegőt. Nézem a lefelé csordogáló nyálcsíkot, ami a heréjét, majd az alsóbb részét sem kerüli el.

Egy vággyal teli gondolattól vezérelve benyálazom egyik ujjamat, majd újra számba veszem tagját. Miközben nyögdécsel, masszírozni kezdem bejáratát. Szerintem nem tudja, hogy mire készülök, de nem is baj. Majd megtudja! Ujjbegyemmel nyomkodni kezdem a szoros gyűrűt, ami engedni kezd, olyannyira, hogy egyből feltolom a teljes hosszát.

– Oui! – kiált fel. – Poszeidónra! Vedd ki onnan, de azonnal!

– Nyugi – motyogom. – Most csak egy ujjat kapsz.

Feladva lejjebb csúszik az ágyon, ezért nekem is hátrálnom kell, de ujjamat nem húzom ki.

Pihegve veszi a levegőt, mellkasa gyors ütemben emelkedik. Mivel nem mutat további ellenállást, úgy látszik, folytathatom. Apró harapásokat ejtek belső combján, majd nyelvemet végigvezetem hajlatában, végül újra magamba szippantom merevedését.

Játszok vele, megszívom, megnyalom, fogammal karcolom. És végre az ujjamat is bevetem. Mozgatom, mire teste megfeszül. Lefogom combját, és erősen megdolgozom tagját és lyukát. Hánykolódik, dobálja magát, látszik, hogy mennyire tapasztalatlan, de ez tetszik benne.

– Valami nem jó! – nyűszíti.

– Micsoda?

– Ott bent! Ah... – görcsbe rándul, és csak találgatni tudok, mire gondolhat.

Biztos elértem a prosztatáját, attól akadt ki annyira.

Tovább bökdösöm, erre folyamatosan összébb görnyed. Olyan édes! – és ártatlan. Megtanítalak mindenre! – szívom meg újra.

– Ajjaj! –kiáltja.

Mire felfognám jajgatásának okát, addigra megérzem.

Számat befecskendezi meleg spermájával, ami aztán elterül a nyelvemen. Nincs más dolgom, mint lenyelni, majd tisztára szopni a még rángatózó tagot.

– Ugye, nem is volt olyan rossz? – egész testemmel ránehezedek.

– Kibírhatatlan! – vádló pillantás a jutalmam. – És valami fantasztikus!

Mosolya felér ezernyi vallomással.

Ebben a szempárban szívesen elvesznék egy darabig, még az is lehet, hogy örökre. Érkezésemkor még ráncok éktelenkedtek homlokán, de azok már a múlté. Kisimult az arca, ajka feldagadt a harapdálásától.

– A jutalmam?

– Miféle?

– Nem ingyen volt! – simítom végig combját.

– Mit szeretnél?

– Csókolj meg.

Forognak a fogaskerekei, és pontosan látni szemében azt a pillanatot, amikor döntésre jut.

Olyan egyszerű néha olvasni benne, máskor viszont túl nehéz. Meg kellene találni az arany középutat, és akkor mindkettőnknek egyszerűbb dolga lenne.

Bár az iménti érintkezésünket sikernek könyvelem el, már most bizsergek a folytatásra várva. Legnagyobb bánatomra, nem ronthatok ajtóstól a házba, hiszen még most is alig bírom kicsalogatni onnan. Lassú lépésekkel, kielégítő sikereket érhetek el.

– Csak egyet! – mutatja fel az ujját.

– Egyet, de jó hosszút! – feljebb csúszok rajta, ajkamat övére tapasztom.

Megint felhangzik az az immár ismerős búgás, amit először a medencében hallottam.

Félresöpröm a dolgot, majd később rákérdezek Phayunál, hogy miféle sellőszokás ez. Biztos van rá magyarázata, de per pillanat jobban érdekel, hogy most őt csókolhatom, terveim szerint, jó darabig.

A legnagyobb örömmel és odafigyeléssel készítettem a reggelit.

Úgy tűnt, mindenki örül neki, egyetlen személyt kivéve. Aki képes volt elrontani ezt a családias légkört, egyetlen kijelentésével. Hazalátogat! – füstölgök magamban. Szánalmas kifogás, hogy ne legyen a közelemben. Mert ez az, ebben biztos vagyok.

Kezdünk közel kerülni egymáshoz, de neki ez nem felel meg, és inkább haza úszik, minthogy egy fedél alatt kelljen lennie velem. Bezzeg tegnap este nem volt kifogása, hogy kielégítettem. Viszonzásul is csak egy csókocskát kaptam, igaz, az jó hosszúra sikeredett.

– Nem mész utána? – kérdezi Phayu.

– Nem.

– Még utolérheted.

– Mégis minek? – vadul szeletelem a zöldségeket az ebédhez.

– Te tudod – megrántja vállát és magamra hagy.

Ennyit a szépen felépített tervemről.

Ez nem fog összejönni! – csapom le a kést. Nekitámaszkodok a konyhapultnak, próbálom kitalálni, hogy mitévő legyek. Szánalmasnak fogok tűnni, ha utána rohanok, de mégis ki tudná meg? Aki tudni fogja, az több száz méterrel a felszín alatt lesz.

Hagyjam csak úgy elúszni? Szó nélkül, azzal a tudattal, hogy talán nem találkozunk többet. Azt már nem! Mivel egyedül vagyok, észrevétlenül utána eredhetek. Legyen! Félreteszem minden büszkeségemet, és szaladni kezdek, hogy elcsípjem.

A ruháját rendezgeti anyaszült meztelenül.

Még annyi sem látszik rajta, hogy sajnálkozna, amiért itt hagy.

– Szó nélkül elmennél? – kicsit emeltebb a hangom, nem ilyennek szántam.

– Pai – fordul felém. – Minek jöttél?

– Talán elbúcsúzni.

– Akkor, szia.

– Ennyi? Se az, hogy hiányozni fogsz, vagy, hogy sietsz vissza?

– Nekem ott az otthonom, te is tudod.

– De én itt vagyok!

– Számít ez valamit?

Szívbe késdöfés, konkrétan.

Valamiben reménykedtem, ha nem is abban, hogy szerelmes belém, de mindenképpen azt gondoltam, hogy esetleg megenyhült felém. Érzéketlen tuskó! Önző és kegyetlen. Remélem, a többi sellő nem hasonlít rá, mert akkor nagy bajban van a populációjuk.

– Igazad van. Semmit. Minek is jöttem ide?

– Én is azt kérdeztem.

– Ússz, és idegesíts mást!

– Tudod, ez a megtiszteltetés csak neked jár.

– Szóval így állunk? – nézek rá meredten.

– Nem, én mindjárt úszni fogok.

– Ami közöttünk történt, az nem számít neked?

– Azt mondtad, hogy az csak tanulási célzattal volt.

Sötét, mint az éjszaka.

Érzelmi intelligenciája egyenlő a nullával. Elegem van, hogy egy olyan személy után kaparok, akit láthatóan hidegen hagyok. Annyira azért nem, hogy ne izguljon fel rám, de ebben ki is fújt a dolog. Ha neki megfelel így, akkor nekem se lehet ellene egy szavam sem.

– Vissza se gyere!

– Pai, ezt úgy kell mondani, hogy vissza se ússzál.

– Tök mindegy.

Egyik lábáról a másikra áll, ami azt jelenti, hogy csak feltartom.

Mutatom az utat, hogy biztosan letaláljon a partra, de ahogy kitárom a karomat ő közelebb lép. Értetlenül nézek rá, nem tudom, hogy most mi a fene ütött belé.

– Vissza fogok úszni! – mosolyog fel rám.

– Megütötted magad?

– Nem – valószínűleg mindent szó szerint értelmez. – Csak megígérem neked, hogy visszatérek.

– Ennek van valami jelentősége számomra?

– Ezt neked kell kitalálni – bensőm enyhülni kezd, és egyből derűsebbnek látom a világot.

– Hiányozni fogok? – veszem a bátorságot, hogy csípőjét megragadva magamhoz vonjam.

– Pont annyira, mint egy medúzacsípés – szórakozik velem, az tuti.

Meg merjem csókolni?

Ettől szánalmasnak fogok tűnni a szemében? Ő is igényli búcsú gyanánt, vagy csak azt szeretném hinni? Megbolondulok! Ez a vakarcs tényleg hiányozni fog, és nem tehetek az ellen semmit, hogy elmegy.

Kezét óvatosan hajamba csúsztatja. Mintha attól félne, hogy a finom szálak megvághatnák törékeny ujjait. Ez a legérzelmesebb közös pillanatunk, mióta ismerjük egymást. Megint dúdolni kezd, miközben végighúzza ujját homlokomon, szemöldökömön, orromon és ajkamon.

– Mit csinálsz?

– Emlékezetembe véslek.

– Vagy úgy...

Mielőtt megcsókolhatnám, elmosolyodik, majd elrohan a víz irányába.

Nevetve veti bele magát, egészen elmerül, majd másodpercekkel később felbukkan, immár sellő formájában. Farokuszonyával csapkod a víz felszínén és tényleg boldognak tűnik. A saját környezetében tűnik fel, hogy mennyire más, mint a szárazföldön. Úszkál, kiugrik a vízből, hogy nagy ívben visszazuhanjon.

Én pedig csak állok ott, leforrázva, és kezdem felismerni a tényt, hogy bizony egy ember és egy sellő között nemigazán lehet semmi. Elválaszt minket a víztömeg. Ő lent, én fent, és megoldhatatlannak tűnik ez a fajta távolság. Csak egy utolsó csókot adhattál volna! Ennyit megérdemlek, és ezt neki is tudnia kell.

Viszont az is eszembe jut, hogy ha az ember akar valamit, azt meg is szerzi. Még ha a holdról is kell visszarángatnom, megteszem. Túlságosan megszoktam, hogy itt van mellettem, és most már kíváncsi vagyok, hogy hová is lyukadunk ki.

Utoljára megfordul, szemembe néz és integet. Aztán elmerül, és nem látom többet, ami meg kell hagyni fájdalmas érzés.

– Várni fogok rád – suttogom. – Istenemre mondom, várok rád.

Lehet, hogy azt terveztem ő szeret belém, de az is meglehet, hogy saját magamnak ástam vermet.

Hazudnék, ha azt mondanám, olyan mély érzéseim lennének, mint az otthon turbékolóknak, de hogy valamilyenek vannak, az tény. Nemhiába facsarodik össze a szívem, és már most érzem a hiányát. Meggyőzöm magam, hogy a külön töltött idő arra is jó lesz, hogy felfedezzem az iránta érzett érzéseimet.

Hogy eldöntsem, milyen úton haladjak tovább.

Lehet, egyszerű fellángolás ez, ami gyorsan ki is alszik, vagy esetleg sokkal mélyebbé válik. Ez komoly gondolkozásra ad okot. Ki hitte volna? – még saját magamat is kinevetem. Egy modortalan, kőszívű sellő kelti fel a figyelmemet. Akiért már most jóval több mindent tettem, mint eddig bárki másért.

Remélem, kiérdemli majd, és közös nevezőre juthatunk. Mint megígértem, tényleg várni fogok rá, csak siessen vissza hozzám. Ha nem is teljesen hozzám, de legyen itt, hogy szívhassuk egymás vérét, meg egyebét.

Fel akarom falni, azt akarom, hogy nevemet kiáltva élvezzen el újra és újra. Ennyivel is megelégednék, aztán ki tudja, lehet tovább mennék, és a szerelmét akarom majd magaménak tudni. Szívemben magánnyal indulok vissza a házamba, hogy munkába temetkezhessek. Ha már belé nem tudok.