Sky

Az élet folyik tovább.

Miután mindent átbeszéltünk – töviről-hegyire –, elkezdtük kialakítani az életmódunkat. Nem volt nehéz rábeszélni Pait, hogy a házat újítsuk fel. Dook kapott egy szobát, amit úgy rendeztünk be, ahogy ő szerette volna. A vízágynak örült a legjobban, mondván emlékezteti a régi otthonunkra.

Neki könnyebb volt az átállás, gyorsan megszokta. Nekem egy fokkal nehezebb volt, hiányoznak az otthoniak. Atyám, anyám, testvéreim és azok a sellők is, akiket gyerekkorom óta ismerek. Visszatérhetnék, nincs megtiltva, de amíg nem kapok valami hírt otthonról, nem merek.

Pai sok időt tölt az írással, gyerekkönyveket kezdett el írni, amit Dookon tesztel. Nem a legjobb alany, hiszen fiunk csüng minden szaván, áhítattal hallgatja apja mély hangján a történeteket. Kezd kialakulni közöttük a kötődés, aminek nagyon örülök. Ennek ellenére látom Pai szemében a fájdalmat, hogy mennyi mindenről lemaradt Dookkal kapcsolatban.

Ezért is szeretném megajándékozni még egy poronttyal, de az együttállások nem nekünk kedveznek. Pedig minden reggel úgy ébredek, hogy ma lesz a nap, amikor megtörténik a csoda. Ráadásul Rain is mindig ezzel jön, amitől a falra mászok.

– Még mindig semmi? – kérdezi a medencében lubickolva.

Ó igen, a medence.

Újra régi pompájában díszeleg, amire én is emlékszem. Kérnem sem kellett, Pai mindent helyrehozott benne. Újra korallok és halak között úszkálhatunk, a gyerekek legnagyobb örömére. Még a legapróbbak is élvezik, szülői felügyelettel.

– Nem, még nem jött össze – sóhajtom, a medence szélén ülve, uszonyomat ki-kiemelve a sós vízből.

– Mi is sokáig vártunk rá – úszik közelebb.

– De én nem szeretnék annyit.

– Sky, jönni fog – csimpaszkodik farkamba és húzni kezd befelé.

– Ne már! – nevetem el magam. – Nem akarok úszni!

– Így jártál – vigyorog.

Belecsobbanok a vízbe.

Elmerülök és teszek egy kört. Dook az egyik szikla mögül kukucskál ki, hívom, hogy tartson velem. Boldogan fogja meg kezemet, és úszkálunk. Az, hogy nincs uszonya, nem akadályozza meg semmiben. Versenyre kelhet a többiekkel. Gyanítom, Rainbow kicsit visszafogja az úszást, hogy a fiam ne érezze magát kényelmetlenül.

A medencére árnyék vetül, pedig előbb még ezerágra sütött a nap. Nem hinném, hogy ilyen gyorsan megváltozott volna az időjárás. Felúszunk, és mikor fejünk kibukkan a vízből, több meztelen testtel nézünk farkashalszemet.

– Értem már, miért nem akar visszaúszni – morogja egy számomra kedves hang.

– Nem hiszem, hogy ez a kis pocsolya helyettesítené a mély vizeket – dörmögi egy másik.

– Atyám! – kiáltom, és odaúszok a medence szélére.

– Papó! – Dook örvendező hangja belehasít a levegőbe. – Úgy hiányoztál!

Kivergődök a partra, és már alig várom, hogy felszáradjanak a vízcseppek.

Fiamnak erre nincs szüksége, a lépcsőt használva hagyja el a medencét, megrázza magát és már szalad is a nagyapjához. Belecsimpaszkodik a lábába, mire atyám lehajol és kezébe veszi. Végre megszáradok, de mielőtt felállnék, felhúzom a kikészített rövidnadrágomat.

– Az meg mi? – mutat Seb a ruhaneműre.

– Nadrág. Hogy eltakarjuk a micsodánkat.

– Minek azt eltakarni? – rázza meg csípőjét, erre tagja táncot jár. – Ez teljesen természetes.

– Odalent – vigyorgok rá, majd atyámhoz lépve átölelem őt.

Rain is boldogan megy köszönteni vendégeinket, karjában a kicsikkel.

A szüleim és Seb mellett még Sunan álldogál. El se hiszem, hogy itt vannak. Fura őket itt látni, hiszen annyira ragaszkodnak a tenger mélyéhez. Mégis az, hogy itt vannak, bizonyítja, hogy mennyire szeretnek minket.

Nem csak engem, hanem Phayut, Raint és a kicsiket. Meg talán Pait is, legalábbis ebben bízok. Így kell lennie, különben atyám nem tett volna engedményt, kifejezetten miatta.

– Hol van az az átkozott kétlábú? – kérdezi atyám, tekintetével a környezetet vizslatja. – Meg is van! – szeretet gyúl szemében.

– Papa, csak nem hiányoztam –közelit Pai, kezében lepedőkkel.

Legalábbis annak nézem őket.

– Honnan tudtad, hogy kellenek? – odasétálok hozzá, és elveszek pár darabot.

– Kinéztem az ablakon –suttogja. – Kétszer is megdörgöltem a szemem, hogy jól látok-e?!

– Jól – mosolyodom el. – Eljöttek!

Pai is köszönt mindenkit.

Majd megmutatjuk nekik, hogyan is tekerjék a derekuk köré a vékony anyagot. Jobb híján ez is megteszi. Felvésem a képzeletbeli jegyzettömbömbe, hogy ne felejtsünk el bevásárolni ilyen esetekre.

– Nem éhesek? – kérdezi párom.

– Ami azt illeti – Mondja Sunan, miközben a halakat bámulja a medencében.

– Azokat nem esszük meg! – húzza el a sellőt. – NEM...ÉTEL!

Közben Phayu is előkerül.

Nem hiszek a szememnek! Együtt van a családom, és ami hihetetlen, hogy a szárazföldön. Ezt meg kell ünnepelni! Pai olvas a gondolataimban. Előkerülnek a székek, asztalok, padok, napernyők. Phayut magával rángatva elindulnak a városba egy gyors beszerzőkörútra.

Igaz, hogy van itthon mindenünk, de nem ekkora vendégseregnek. Rainnel mindenkit hellyel kínálunk, Dook megragadja Rainbow kezét, és szaladgálnak sellőtől sellőig. Olyan jó látni ezt a jelenetet, amiről azt gondoltam, hogy sosem fog bekövetkezni. Sellők és emberek! Ez a pillanat be fog kerülni a történelem nagykönyvébe.

Atyám félrehív, mondván szeretne velem személyesen beszélni. Elnézést kérek a többiektől és bevezetem a házba. Mindent érdeklődve vesz szemügyre, de kommentárt nem fűz hozzá. A kanapét furcsán méregeti, de azért követi példámat és leül rá.

– Boldog vagy? – lapátméretű kezei közé fogja az enyémet.

– Atyám... Ennél boldogabb nem is lehetnék – a szeretet túlcsordul bennem. – Hogy köszönjem meg?

– Egy apa boldognak szeretné látni gyermekét – simít végig arcomon. – Nekem ennyi elég.

– Az vagyok, tényleg! – talán egy kicsit komolyabbra sikerült a hangom.

– De? Valami bánt? Nem bánik jól veled? – kíváncsiskodik.

– Szeretnék még porontyokat.

– Ő nem akar? – húzza össze sötét szemöldökét.

– Dehogynem! Csak még nem jött össze.

– Fiam, jönni fog, ha itt az ideje. Te is késői poronty vagy – mondja. – Már nem is számítottunk rád, és mégis jöttél.

– Azt mondod?

– Ez miatt nem kell szomorkodnod! – közelebb húz és átölel. – Minden rendben lesz!

– Köszönöm!

Ezekre a szavakra volt szükségem.

Úgy hiányzott! Remélem, most, hogy kimerészkedtek a vízből, többször is meg fogják tenni. Nem kell bevenniük az egész szárazföldet, elég, ha csak ezt a szakaszt. Szükségem van rájuk, nem szakadhatunk el végérvényesen. Ők is az életem részei, és annak is kell maradniuk.

– Jól bánik veled? – tol el magától.

– A legjobban! És Dookot is imádja!

– Merné nem imádni! Addig bökdösném a szigonyommal, amíg muszáj lenne!

– Nem kell aggódni, remek apa és csodálatos társ.

– Csak a legjobbat kívánom nektek.

– Mindenünk megvan, és itt vagyunk egymásnak. Nekem ez elég.

Elismerően hümmög.

Most, hogy itt vannak, rá tudok kérdezni, hogy mi történt odalent. De ami igazán érdekel, az az, hogy Yinnek mi lett a sorsa. Félek, hogy az ő élete nem ennyire boldog, mint az enyém. Annyi fájdalom és csalódás érte már.

– Atyám, ő hogy van? Mi lett vele?

– Yinre gondolsz?

– Ühüm.

– Nem volt egyszerű.

Szájtátva hallgatom a távollétem okozta zűrzavar eseményeit.

Yin apja elé állt, és kijelentette, hogy megtagadott engem. Az uralkodó tomboló haragra gerjedt, tört, zúzott. Háborúval fenyegetett, az őt ért szégyen miatt. Atyám – elmondása szerint – állta a sarat, de mégsem ő volt az, aki elsimította a dolgokat, hanem Yin.

Mivel szégyenfolt esett a családja becsületén, egy olyan döntést hozott, amire senki sem számított. Nem volt szükség rá, hogy apja kitagadja, fordítva történt. Ő tagadta ki a családját, ezáltal vízen úszó lett. Szabad, család és nép nélkül. Otthon nélkül maradt, a hatalmas vizekben. Sehol sem volt maradása, nem nézték jó szemmel a jelenlétét.

Ennek köszönhetően messzire úszott. Néha, kósza hírek keltek uszonyra, hogy elsodorta őt egy áramlat, egészen nyugatra, ahol lábra állt. Elhagyta a számára biztonságot nyújtó vizeket, csak azért, hogy én szabadon szerethessek.

– Talán jobb lesz neki így – ingatom a fejem.

– Talán... Sajnálom azt a sellőt – dünnyögi atyám. – Nem volt ő rossz, csak hát a körülmények...

– Remélem, szerencséje lesz, és megtalálja helyét a nagyvilágban.

– Uhm.

Ezzel lezártnak tekinti a beszélgetésünket.

Visszasétálunk a többiekhez. Időközben a fiúk és megjöttek és nekiálltak grillezni. Jól érzik magukat, beszélgetnek, harsányan nevetgélnek. Melegség tölt el belül, minden a helyére került. Ezek után bármikor visszaúszhatok látógatóba, nincs akadálya.

Azt hiszem, nekem is illene belefolynom a beszélgetésekbe, ha már házigazda vagyok. Odamegyek mindenkihez, váltok velük pár szót, örömmel végighallgatom mondandójukat. Valaki ezzel henceg, valaki azzal. Nem lesz itt semmi gond, előbb-utóbb ember és sellő összecsiszolódik. És ez velünk kezdődött, két rakoncátlan sellővel, akik nem bírtak a vérükkel.

Az ágy végre megpihenhet, ahogyan mi is.

Kiadós edzésen vagyunk túl, alig kapok levegőt, és minden porcikám fáj. Pai nem kímélt, elvett mindent, amit csak adni tudtam. Mindketten kiterülve fekszünk, de nekem ez nem elég jó. Közelebb kúszok hozzá, és átölelem.

– Azt hittem – lihegi –, sosem úsznak vissza.

– Talán zavartak? – fojtok el egy kuncogást.

– Ne értsd félre, imádom az apádat, de nem etetném.

– Én se tudtam, hogy ennyire szereti a hasát – húzom végig ujjamat mellkasán.

– Ha csak szeretné – puszil hajamba –, de ez már falánkság!

– Inkább az, hogy itt íze van az ételnek – mondom, miközben elfog egy enyhe rossullét.

– Legközelebb jobban felkészülök.

Legközelebb.

Megígérték, hogy nemsokára újra meglátogatnak minket. A családom nem fog szétszakadni, amiért hálás vagyok Poszeidónnak. Ennek köszönhetően nem lesz akkora honvágyam, és nem fogok arra gondolni minden nap, hogy mikor láthatom őket.

A sors végül mindent elrendezett, nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy kivárjuk a végét. Gyanítom, ezek után nem nagyon fogunk tőlük megszabadulni. Valaki mindig fel fog bukkanni, hogy pár napra megszálljon nálunk.

Atyám szemmel akar majd tartani, és ezt máshogy nem tudja megtenni. Amit megértek, most már tudom, hogy a végtelenségig szeret engem, és bármire képes, csak hogy boldognak lásson.

– Szeretlek, ugye tudod? – kérdezem.

– Buta kérdés, persze, hogy tudom. Ahogy én is téged.

– Akkor jó – összeszorítom a számat, egy hirtelen jött gyomorgörcs miatt.

Bámulni kezdem az akváriumot.

A hálószobába is tettünk egyet, hátha szükségünk lesz rá. Már a keltető kagyló is elfoglalta méltó helyét, és csak ránk vár. Kék fénnyel van megvilágítva, amitől végtelen nyugalmat érzek. Most mégis valami nincs rendben. Együttlétünkkor még semmi bajom nem volt, de hirtelen olyan forrónak érzem magam és forog velem a világ.

– Pai, hoznál nekem egy kis vizet? – rápillantva kérem tőle.

– Rosszul vagy?

– Csak ég a gyomrom. Biztos, valami romlottat ettem – öklömet rá szorítom. – Kérlek, siess.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy felpattanjon.

Ha jól sejtem, akkor, amire vártunk most fog érkezni. Ennél jobb pillanatot nem is választhatott volna az új jövevény. Négykézlábra állok, irtózatos öklendezés veszi kezdetét. Homlokom gyöngyözik az izzadtságtól, testem remeg.

– Sky, hoztam... is –elhalkul a hangja, ahogy belép a szobába. – Istenem! Hívjak orvost?

– Nem kell –szorítom a lepedőt. – Mindjárt elmúlik! – nyöszörgöm.

– Mégis mi...? – leül az ágy szélére és a hátamat simogatja. – Mit ettél?

– Hogy mit ettem?

Többek között a magját.

Csakhogy nemcsak a számon keresztül. Próbálkozásunk végül csak sikerrel jár, még ha ezt ő fel sem fogja. Hogyan is tudhatná? Hiszen csak egy ember. Az én emberem! Két öklendezés között fejemben lejátszódnak az együtt töltött pillanataink.

Mikor végre a végére érek gondolatmenetemnek, valami elkezd felfelé kúszni. Végigkaristolja torkomat, felbukkan a szájüregemben, majd kiesik a számon. Ezt követi az a nyálkás anyag, ami szükséges a keltetéshez.

Fáradtan dőlök oldalamra, Pai pedig szóhoz sem jut. Csak bámulja a gyöngyöt, mintha nem látott volna már ilyet.

– Meddig bámulod? – nyöszörgöm.

– Mi? Hogy? – értetlenkedik.

– Be kell rakni az akváriumba – mutatok rá. – Gyorsan!

A kezében tartott öblös bögre tartalmát kilöttyenti, majd belerakja a nyálkát, végül a gyöngyöt.

Nincs erőm, hogy segítsek neki, ezért egyedül oldja meg. Elrohan, majd egy létrával tér vissza, és kezében a bögrével ügyeskedve felmászik rá. Derékig belemerül a vízbe, de ekkor eszembe jut, hogy ő nem tudja kinyitni a kagylót.

Erőt veszek magamon és felmászok mellé, majd be a sós vízbe. Átalakulásom csak pár másodpercet vesz igénybe, nem többet. Elkérem tőle a bögrét, és azzal együtt alámerülök. Dúdolni kezdem az ismerős dallamot, amitől a kagyló eltátja száját. Puha nyelvére helyezem a kincsünket, tudom, hogy itt jó helye lesz.

A száj bezárul, biztonságba helyezve az új reménységünket. Simogatom egy darabig, az öröm leírhatatlan, ami átveszi minden gondolatom helyét. Őt már együtt fogjuk felnevelni, és Pai nem fog lemaradni semmiről. Végre átélheti a porontyvárás minden örömét.

Felúszok és kérem tőle, hogy segítsen. Nyaka köré fonom karomat és könnyedén kiemel a vízből, mintha súlyom se lenne. Óvatosan lelépdel a létrán, de az utolsó fokát elvéti és elterülünk a padlón. Farkam csapkod össze-vissza, mire hangosan nevetni kezd.

– Neked mi bajod van? – kérdezem.

–Sky! Megcsináltuk! – öleli át derekamat. – Babánk lesz! Annyira szeretlek!

Éhes ajka lecsap.

Minden érzelmét csókján keresztül szeretné tudomásomra hozni. Szeretném mondani, hogy erre semmi szükség, tudom magamtól is. De egyetlen lehetőséget se hagyok ki, legyen szó: ölelésről, szerelmes szavak suttogásáról, csókról, vagy fülledt éjszakákról.

Szenvedtünk éppen eleget, hogy megérdemelten kiélvezhessük egymást. Több nehézségen mentünk át, mint sok más ember vagy sellő. Mégis kitartottunk, szerettünk, hogy szeretve legyünk.

Ha valaki azt mondja nekem a megismerkedésünk legelején, hogy egy kétlábú lesz életem egyik értelme, a képébe nevetek. Sose gondoltam volna, hogy függője leszek, de ő ezt érte el nálam. Csak őt akarom, csak rá vágyom. Senki nem léphet a nyomába, nem érhetnek fel hozzá, mert ő az én emberem, ahogy én az ő sellője.

Ha tehetném és újrakezdeném, semmit se csinálnék másképp. Nem tartana vissza az a rögös út, a sok fájdalom és veszteség, mert tudnám, hogy a végén boldog befejezés vár ránk. És csak ez számít, semmi más. Mi ketten vagyunk egyek, és ezen még a sors sem változtathat. Ha kell, egyedül is szembe szállok vele, csak, hogy együtt maradhassunk, míg világ a világ.

És ez így is fog történni, semmi kétségem. Ő és én, meg a gyerekeink. Azt hiszem, a végére mindent megkaptam, amit igazán szerettem volna. Mostantól csak boldogoknak kell lennünk, és azok is leszünk. Mert szeretek és szeretnek. Nekem ennyi elég, ahogy neki is.