Pai

A sorsunkat nem mi választjuk, hanem fordítva.

A fogantatás pillanatában elkezdi összefonni vérvörös szálait, vastagsága attól függ, hogy mennyi nehézségest gördít elénk. Hossza pedig, hát igen, az életünk éveitől függ. Valakinek rövidebb, valakinek hosszabb. Az én fonalamon valószínűleg egy jókora csomó is lehetett, amit a sors kijátszásával sikerült kibogozni.

Kétszer születtem meg.

Először, mikor csecsemőként kibújtam édesanyám méhéből, hogy rácsodálkozhassak a nagyvilágra. Másodszor, nos, másodszor mikor megmentette az életemet. Akár ott is maradhattam volna, vagy a sérülésem következtében, vagy nagy eséllyel fulladásban.

Az emlékek fájdalmasan vették át az irányítást a fejemben. Nemlétező ajtókon dörömböltek, hogy megnyíljanak nekik. Mikor elfoglalták megillető helyüket, a kirakós összeállt. Egymás után, sorrendben, hogy felidézhessem, vagy inkább emlékezhessek a kitörölt emlékképekre.

Nem akarok felébredni.

A valóság körbevenne, és nem vagyok erre felkészülve. Haragudnom kellene? Vagy örülnöm, amiért megmentette az életemet, még ha ez a kapcsolatunkba és tudatlan évekbe került. Nem tudom! Ha választhattam volna, hogy a halál vagy egy élet nélküle, akkor az előbbi mellett döntök. Mennyi esélye volt, hogy újra felbukkan? Semennyi.

Ennek elméletileg meg sem lett volna szabad történnie. Arra ítéltetett, hogy a szárazföldön éljek, egy olyan érzéssel, hogy valami hiányzik az életemből. Már értem, miért vonzott annyira a tenger mélye. Mindig is irtóztam a sós víztől és annak veszedelmes hullámaitól.

Ennek ellenére sóvárogtam valami után, ami nélkül úgy éreztem, hogy félember vagyok. Hiába jött Naida, a boldogságom nem volt teljes, pedig igyekeztem magamra erőltetni. Megragadtam a lehetőséget, nem is, foggal-körömmel belé kapaszkodtam, abban a reményben, hogy betölti bennem az űrt.

Áltatás volt az egész.

Már nem is tűnik annyira hihetetlen dolognak, hogy egyből elcsavarta a fejemet. Még a bűntudatom is elmaradt, amit jogosan éreznem kellett volna. De amint megláttam, nem voltam képes mást látni, csakis őt. A bája, a kisugárzása, mosolya... Mindent akartam és egyszerre.

– Pai, ébredj – visszhangzik a fejemben. – Kérlek, nyisd ki a szemed! – testem hullámzik.

Nem készültem még fel a valóságra.

– Sajnálom! Nem akartam, hogy így tudd meg!

Lehet, el se mondta volna az igazságot.

– Szeretlek! Mindig is szerettelek.

– Azt hiszed, nem tudom? – motyogom.

– Pai! Jól vagy? – rázogat. – Nézz már rám!

– Ne csináld, szétmegy a fejem – megpróbálok felülni, erre a fejem erősebben kezd lüktetni.

– Tessék, vedd be ezt – elvesz valamit az asztalról, majd felém nyújtja. – Gyógyszer! – mosolyog.

– Köszi – felkönyökölök, nyelvemre helyezem a keserű pirulát, majd vízzel együtt lenyelem.

Muszáj visszadőlnöm, különben robbanni fogok.

Nem tudom, hogy hogyan érezzek a dolgokkal kapcsolatban. Bizonyos mértékig becsapva érzem magam, viszont azt is mérlegelnem kell, hogy miért is alakult így. Ezt félretéve, örülök, hogy minden emlékem visszatért.

– Mi történt? – karommal eltakarom a szememet, bántja a fény.

– Elvileg, visszakaptad az emlékeidet – dadogja.

– Nem most – morranok fel. – Az elmúlt időszakban, veled.

– Szerintem erre a beszélgetésre nem állsz készen – a kanapé reccsen egyet, a szivacs emelkedik.

– Ne menj sehová! Hallani akarom.

Tudnom kell, hogy újra elveszíthetem-e.

Valószínűleg, azt már nem élném túl. Elég volt a megpróbáltatásokból, ideje, hogy mi is boldogok legyünk. Ha megkérdeznék tőlem, hogy haragszom-e, a válaszom egy egyszerű nem lenne. Hiszen ha valaki igazán szeret valakit, és ilyen vagy ehhez hasonló helyzetbe kerülne, hiszem, hogy a haragnak nincs helye.

Türelmesen végighallgattam a történetét.

Kértem, hogy egyetlen aprónak tűnő részletet se hagyjon ki. Így megtudtam, hogy Yinnel maradt, otthon, a saját birodalmában. Többet nem értek egymáshoz, tiszteletben tartották egymás érzéseit. Yin tisztában volt vele, hogy Sky utánam vágyakozik, az egyetlen személy vagyok az életében, akit őrizni tud a szívében.

A párjának se volt egyszerű, hiszen ő már réges-régen elvesztette sellőjét, és nála még csak fel sem merülhet annak az esélye, hogy visszakaphassa. Azt hiszem, mi sokkal jobban jártunk, pedig megküzdöttünk rendesen a szerelmünkért.

Várjunk csak! Valami szöget ütött a fejemben.

Ha ők ketten nem tették páros kötelezettségüket, akkor kitől van a gyerek? Hol van? Körülnézek a nappaliban, de ébredésem óta még csak nem is láttam. Tisztán emlékszem Nadia szavaira, amikkel gyanúsított, hogy közöm van ahhoz a kisfiúhoz. Én meg hülyének néztem, és kinevettem. Most már máshogy látom a dolgokat.

– Hol van Dook? – kérdezem, pár fokkal hűvösebben.

– Mi...Miért keresed? – ül arrébb.

– Valamit kifelejtettél a mesédből! – egy mély lélegzettel igyekszem magam lenyugtatni. – Ki az apja?

– Remélem, te leszel az...

– Sky, komolyan kérdezem. Kitől van?

– Tőled, te idióta! Mégis mit gondoltál? Csak rá kell nézni! – indulatosan fújtat.

Van egy fiam?

Eljátszottam a gondolattal, hogy a fiamként fogom felnevelni, és sose éreztetném vele, hogy esetleg kívülálló. Sky gyermeke az én gyermekem, nem számít, hogy ki az apja. Inkább az esik rosszul, hogy tudnom kellett volna. Miatta kihagytam öt évet az életéből.

Azt gondolta, hogy majd nem hiszek neki?

Minden olyan zavaros. Tudatnia kellett volna, mert igenis ez a kötelessége. Megértem, hogy nem emlékeztem volna rá, elfelejtettem az együtt töltött időt és hogy neki lent kellett maradnia. Én mindent megértek, azt is, hogy ott volt Yin, aki támogatta. És ezek szerint a fiamat fiaként szerette. Az én fiamat! Elvették tőlem, elszakították, és nem tarthattam karomban.

– El kellett volna mondanod!

– Mégis hogyan?

– Nem tudom – túrok hajamba. – Szólnotok kellett volna. De ti csak hallgattatok. Te, Rain és Phayu is...

– Pai, kérlek, ne haragudj – kapaszkodik karomba.

– Dook, tudja?

– Sose titkoltuk előle!

– Még egy ötéves is felfogta! Akkor én, közel a harminchoz nem lettem volna rá képes?

– Ne veszekedjünk.

– Jó. Elmegyek.

– Ne menj. Nem vagy jól.

– Egyedüllétre van szükségem.

Kirántom karomat szorításából, felöltözök és elhagyom a házat.

Nem megyek messzire, csak le a partra. Szemem sarkából látom, ahogy Phayu és Rain a gyerekekkel játszanak a medencében. Azt is, hogy megbámulnak és aggódó pillantásukat a hátamban érzem. Elárultatok!

A barátok elmondanak egymásnak ilyen fontos dolgokat. Van egy gyerekem! Amire mindig is vágytam. Ami igazán elszomorít az az, hogy nem láthattam újszülöttként, nem tarthattam a karomban. Nem voltam jelen az első uszonypróbálgatásainál, minden fontos dologról lemaradtam.

Ilyen és hasonló dolgok zsibbasztják le az agyamat, és egy haszna csakugyan van. Méghozzá az, hogy nem fáj a fejem.

Haza kellene mennem, az égbolt már narancssárgába öltözött. De nem tudom mit mondjak, vagy mit csináljak.

– Hát itt vagy! – Dook csípőre tett kézzel megáll előttem. – Nem akarsz hazajönni?

– Éppen azon voltam – nézek végig rajta.

– A gyerekek duzzognak – csücsöríti száját.

– Megesik, hogy néha a felnőttek is.

– Apuci nagyon aggódik érted! – tömzsi ujját előttem lebegteti. – Nem szeretem, ha szomorú!

– És mit szeretsz? – éppen hogy megrándul a szám. – Apucit... Apát és... Aput! – vigyorog.

– Kik lennének azok?

– Jaj, mit nem lehet ezen érteni? – rázza meg magát, majd levágódik a homokba.

– Apát – rajzol egy sellőt.

Határozottan az, hiszen uszonya van.

Apró ujja csak úgy szántja a homokot. A nagy munkában beharapja szájának sarkát, mint ahogy Sky szokta.

– Apucit – a sellő mellé kerül egy félember.

Vagyis egy félig uszonyokkal, félig lábakkal rendelkező valami.

– És aput – végre egy kétlábú is megjelenik a másik kettő mellett. – Téged!

– Hogy mondod?

– Apáék mindig azt mondták, hogy valahol a nagyvilágban szeret még valaki!

– És az én lennék? – elolvadok.

– Te vagy az apukám, nem?

– De, én vagyok – hónalja alá nyúlva megemelem, és az ölembe veszem. – Nem baj, amiért én vagyok az apukád?

– Apuci szeret téged. Mi baj lenne? – rántja meg a vállát.

– Én is szeretem őt.

– Huh – törli meg homlokát. – Már azt hittem, hogy nem – vigyorog.

– Dehogynem! Mindennél jobban.

– Akkor lesz különszobám? – kapaszkodik pólómba.

– Ha apa megengedi... Mindened meglesz!

– Hmm... Tesót akarok! Rainbownak is van! – összefonja karját.

Át kell értékelnem a dolgokat.

Tegnap simán rávágtam volna, most viszont elgondolkozok rajta. Nem azért, mert nem akarom – hogyne akarnám –, hanem nem vagyok rá felkészülve. Ez így nem pontos. Egyre fel voltam, na de kettőre? De mint mindig is gondoltam, az élet túl rövid, ki kell élvezni.

– Hát itt vagytok? – lépeget felénk Sky.

– Apu megígérte, hogy lesz különszobám!

– És akkor én hol fogok aludni? – guggol le mellénk.

– Velem – fogom meg a kezét. – Ha szeretnéd...

– Megnyugodtál? – ül le mellém, karunk összeér.

– Csak időre volt szükségem.

– Akkor, úgy látszik új hálószobám lesz – fűzzük össze ujjainkat.

Fejét vállamra hajtja és hallgassuk Dook fecsegését.

Megállás nélkül beszél halakról, teknősökről, és minden más tengeri élőlényről. Majd ecseteli, hogy milyen boldog, hogy itt élhet, mert itt van Rainbow és az ikrek. Végre vannak barátai, és hogy milyen finomakat ehet.

Kellemes duruzsolás ez fülemnek, másra nincs is szükségem. Mérhetetlen nyugalom kezd eluralkodni rajtam. Hosszú út áll mögöttünk, és még ha nem is volt zökkenőmentes, most itt vagyunk egymásnak. Nem szakíthatnak szét minket, hiszen a sors minket egymásnak teremtett.

Az életünk szépen lassan kialakulóban van.

Döntéseket kellett hozni, a házra ráfért egy kis felújítás. Sky és Rain szerint kicsit bababiztosabbnak kell lennie az otthonunknak. Tudtommal még nincs úton babánk, Dook viszont már nagy. Erre azzal jöttek, hogy ki tudja, meddig maradunk hármasban. Rain azzal győzött meg, hogy ők se számítottak újabb porontyra, pont ezért kaptak kettőt.

– Sky! Elmegyek! Nemsokára jövök.

– Rendben – lép oda hozzám és megcsókol. – Siess haza.

– Úgy lesz.

A bűntudatom a városba szólít, és ezt Sky is tudja.

Több hónap eltelt már, és azóta nem beszéltem Nadiával, de úgy érzem, meg kell tennem. Ennyivel tartozom neki. Betartotta a szavát, senkinek nem beszélt rólunk, és azt is tudom, hogy nem is fog. Megbízom benne, helyén van a szíve, csak néha tesz kisebb kitérőket.

Most jár le a műszakja, nem számít rám.

Orvosok és ápolók özönlenek ki a kórház ajtaján. Sokan felsóhajtanak, megkönnyebbülnek, vagy szomorúan kullognak. Attól függ, milyen napjuk volt. A kocsimnak támaszkodva várakozok és figyelek, nehogy elszalasszam.

– Pai, te mit keresel itt? – Nadia igencsak meglepődött.

– Szerettem volna elnézést kérni – nyújtok felé egy ajándéktasakot, amit már régóta őrizgetek a kocsiban.

– Semmi szükség rá – de azért mosolyogva elveszi. – Sétálunk egy kicsit?

– Igen, örülnék neki – elrugaszkodok a kocsitól és elindulunk a park felé.

– Hogy vagytok? – kérdezi.

– Jól... Minden a helyére billent – zsebreteszem a kezemet.

– Az jó – bólogat.

– Sajnálom, hogy így alakult – kezdek bele. – Még ha tudat alatt vonzott is, nem lett volna szabad azt tennem veled.

– A megcsalásra gondolsz? – pillant rám.

– Uhmm... Igen... Nem ezt érdemelted.

– Valóban nem, de megtörtént.

– Meg.

Erre nincs bocsánat, mégis örülnék, ha feloldozna.

A fura viselkedése is a megérzése miatt lehetett. Csak meg akarta tartani és védeni azt, amit az övének gondolt. Megértem, tényleg, és nem is hibáztatom. Akit kellene, azok mi vagyunk. Ő csak rossz pasiba szeretett bele, nem tehet semmiről.

– Tudod, darabokra törtem. Hegyes kis szilánkokra – mondja.

– Értem.

– Mégis, az, hogy láthattam, mi volt köztetek –sóhajt –, sokat segített.

– Remélem, jól leszel.

– Nyugi Pai, annyira nem vagyok gyenge – mosolyodik el. – Csak jobban meggondolom, hogy kivel kezdek.

– Akkor már nem haragszol?

– Hmm... Ez a tüske örökre bennem marad, de dolgozom az elfogadásán és az átlépésén.

– Ennek örülök.

– Olyannyira – állít meg –, hogy ismerkedek valakivel.

– Na és kivel? – kíváncsiskodok.

– Velem – szólal meg az előttünk megálló, köpenyes, szemüveges férfi. Elé lép és átöleli. – Azt hiszem, jobb, hogy így történt – pillant fel a hercegére.

Én is így gondolom.

Ezt a tekintetet csak akkor látom, ha Sky szemébe nézek. Tiszta, őszinte szerelem. Nem is, inkább egy rajongás egy olyan ember felé, akit feltétel nélkül szeretünk. És ő így néz a dokira. Rám sose nézett ilyen elragadtatással.

Valószínűleg minden okkal történt. Az, hogy megismerkedtünk, összeköltöztünk, szakítottunk. Neki azért kellett keresztülmennie ezeken a megpróbáltatásokon, hogy megtalálja az igazit. Aki nem én voltam, és nem is vagyok.

Elköszönünk egymástól, azzal a végszóval, hogy majd találkoznunk. Mégis van egy olyan érzésem, hogy ez sose fog bekövetkezni. A mi útunk itt, most véget ért, elkanyarodott, és jól van ez így.

Annak viszont nagyon örülök, hogy boldognak látom. Rá is fért. Végül az idő igazolja magát, mindenre talál megoldást. Mindenki élete a helyes útra terelődött, vegyük például Raint és Phayut, Rain anyukáját – aki visszatért a mélybe, és onnan úszik fel hozzánk látogatóba. Vagy engem és Skyt, nekünk tényleg a lehetetlennel kellett szembenéznünk, de megtettük. És az Előbb Nadia. Ilyen erővel csalódhatott volna a férfiakban, olyan szinten, hogy sose akarjon maga mellé egy társat. De ő felülkerekedett ezen és most boldogan sétál szerelme oldalán.

Igaz a mondás, a szerelem utat tör magának. Nincs akadály, mi két szerelmes szívet szétválaszthat. Legyen az tenger, párkapcsolat, ellentétek, bármi más. Ha a sors úgy rendelte, akkor bizony az a pár egymásra talál.