Pai

A kielégülés mámoros ködbe borítja elmémet.

Erre a röpke együttlétre volt szükségem. Túl régen volt már aktusban részem, és meg kell hagyni, ez most jókor jött. Még most is érzem farkamon vaginájának szorítását, és az elhangzott erotikus sóhajaitól újra megjön hozzá a kedvem. Messze még a hajnal. Lehet, hogy később újra megkeresem, tudom, nem fog nemet mondani.

Elsétálok a tábortűz mellett, tekintetemmel a kis sellőfiút keresem, de nem találom. A fenébe! Lehet, rosszul tettem, hogy magára hagytam. Visszaérve végignézek a fiúkon, eléggé illumináltak, mégis fel kell tennem nekik a kérdést.

– Hol van Sky?

– Ki? – bambán néznek rám.

– A srác, akivel jöttem.

– Ja, ő?! – vihognak. – Ohm elvitte magával.

– Hová? – ha csinál vele valamit, kitekerem a nyakát.

Tőle minden kitelik.

Havernak jó, de nem bíznák rá egy ártatlan fiút. Egy sellőről meg ne is beszéljünk. Olyan naiv, tudatlan mégis ennek ellenére dacos és büszke. Pont ezek a tulajdonságai azok, amik bajba keverhetik. Minél jobban ellenkezek, ő annál inkább meg akarja tenni.

– Ott van mögötted! – mutatják.

Hátrapillantok, és azt hiszem, káprázik a szemem.

A zene ritmusára vonaglanak egymás mellett. Majd Ohm megfogja kezét és a nyakába akasztja, utána csípőjére csúsztatja tenyerét. Sky nem löki el, sőt, ha lehet azt mondani, még hozzá is dörgölőzik. Az az idióta, orrát nyakába fúrja, ő meg hátrahajtja fejét.

Megelégelem az egészet.

Dübörgő léptekkel hozzájuk masírozok, és karját megragadva elhúzom. Tekintete zord és fátyolos, száját vékony vonallá préseli össze.

– Menjünk – dörrenek.

– Mmm... – rázza fejét.

– Ha nem jössz, akkor magadra maradsz!

– Uhm... – hevesen bólogat.

– Hé! Hagyd már! – mondja Ohm. – Jól érzi magát.

– Részeg! Azt se tudja, mit csinál!

– Reggel majd megtudja – magához rántja, kezét végighúzza mellkasán.

– Ne – nyöszörgi Sky.

– Látod, nem akarja! – visszahúzom.

– Talán magadnak akarod? – kiabálja túl a ricsajt.

– Még az is lehet. Sky, megyünk!

Összekulcsolt kezekkel igyekszünk áttörni a nyüzsgő emberek sokaságán.

Mikor sikerül eltávolodnunk, hátamnak ütközik és felnyög. Megfordulok, nyakamba akassza karját, imbolyog. Próbál a szemembe nézni, de nem sikerül neki. Ki érti ezt? Miatta hibásnak érzem magam, pedig nem én itattam le. Nekem csak annyi a felelősségem, hogy magára hagytam. Egy számára ismeretlen helyen, idegenekkel.

Ne csodálkozzak, hogy ilyen állapotba került. Így nem vihetem haza, biztos, kapnék a fejemre, és azt nem tenném zsebre.

– Pai – húzódik közelebb – úgy... úgy...

– Mondd csak – mosolygok le rá.

– Utállak.

– Ezt eddig is tudtam. – nem mondott újat. – Gyere, keressünk egy helyet.

– Nem tudok, menni –nyelve már igen lassan pereg.

Erősen kapaszkodik nyakamba, így könnyű dolgom van.

Feneke alá nyúlok és felemelem. Még csak kérvényt se kell benyújtanom neki, már ölel is át lábával. Ez a sellő tapadókorongokkal rendelkezik? Ennyire senki sem passzírozta még hozzám magát. Fejét vállamra hajtja, forró lehelete égeti bőrömet.

Elindulok terhemmel a part felé.

Hümmög, cuppog és csettintget a nyelvével. A parton csak elvétve sétálgatnak páran, magukkal és társaságukkal vannak elfoglalva. Egy közeli napozóágyhoz sétálunk, le akarom tenni, de ezzel csak azt érem el, hogy még jobban kapaszkodik.

Nem tehetek mást, vele együtt helyezkedek el. Kényelmesen hátradőlök, de neki ez nem felel meg. Fészkelődik egy kicsit, lábát eligazítja, háta kiegyenesedik. És ezt mind az ágyékomon teszi. Ami még eleven a nemrég lezajlott eseményektől. Pont ezért akar újra előtörni, fellobbanni. Le kell hűteni a gondolataimat, mert különben nem fogok tudni jót állni magamért.

– Az illatod – szimatol a levegőbe –, bűzlik. Egyszerűen förtelmes!

– Mi bajod van? Fürödtem.

– Olcsó kölni szaga...

– Olcsó? – az enyém méregdrága.

Kivéve, ha nem is az én illatomat érzi. De akkor kiét?

Esetleg... Az nem lehet! Alig ölelkeztünk, biztosan nem ragadhatott rám a lány illata. Talán egy csipetnyit bánom, hogy ez megtörtént. De miért is kellene? Nem tartozom elszámolással. Egyedülálló, felnőtt férfi vagyok, önálló gondolkodással. Azt döngetek meg, akit akarok, és én...

Nem tudtam, hogy ma telihold lesz.

Sky továbbra is rajtam ül, bár néha megbillen, hol jobbra, hol balra. Ettől függetlenül semmit sem veszít varázsából. Az ezüstös hold szolgáltatja a hátteret, a csillagok a háttérvilágítást. A buliból ideszűrődő fény megvilágítja finom arcvonásait.

A szavam is elakad, ahogy bontogatni kezdi az ingjén lévő csomót, utána egyik, majd másik válláról söpri le a lenge ruhadarabot. Trikóját kihúzza nadrágjából, egyre feljebb emeli, majd átbújtatja fején.

– Így már sokkal jobb! – dobja félre.

– Sky nem kellene – de már nyúlok is hasa felé, hogy megérinthessem.

– Mit? – kicsit előre dől, mellkasomon támaszkodik meg.

– Meg fogsz fázni.

– Te sem fáztál – morogja.

– Mégis mikor?

– Azzal a lánnyal. Láttam, hogy ki volt mindenetek.

Mikor volt ideje meglesni minket?

És nem is az a legnagyobb baj, hogy meglesett, hanem, hogy látta. Az zavar, hogy szemtanúja volt, mikor valaki mást döngetek, nem pedig őt. Pedig tudtommal, ki se állhatjuk egymást, mégis megigéz a tisztasága.

– Talán féltékeny vagy? – heccelem.

– Ha tudnám mi az, akkor megmondanám – billen előre.

– Óvatosabban!

– Zavar, hogy hozzád érek? – pislog nagyokat.

– Egyáltalán nem – átölelve simogatom hátát.

– Túl közel vagy – motyogja.

– Te hajoltál közelebb.

– Valóban? – elnyomja magát tőlem, és alsófelét enyémhez dörgöli. – Nem akartam.

– Az alkoholtól nagyon megeredt a nyelved – azt már nem mondom ki, hogy ez tetszik.

– Uhm... – gombolgatja ingemet.

Ez az este kezd furcsán alakulni.

Szerintem nincs tisztában azzal, hogy mit is csinál. Valószínűleg meg kellene akadályoznom, de kíváncsi vagyok, meddig mer elmenni. Most úgy látszik, megszívta magát bátorsággal, és utat enged magának.

Ez még nem jelenti azt, hogy bármi történni fog kettőnk között. Mert az ugye lehetetlen, még a gondolat is butaságnak tűnik. Egy embernek és egy sellőnek – akik utálják egymást – semmi, de semmi köze nem lehet egymáshoz.

– Olyan kemény vagy – nyomkodja izmaimat.

Legyen az a mellkasomon, hasamon, karomon.

– Ha tudnád, ettől tudok még keményebb is lenni.

– Ennél is? – aranyos, ahogy meg van illetődve.

– Tudod – csípőjét megragadva mondom –, az alattad lévő szörnyeteg bármikor képes felébredni.

– Én csak egy nyamvadt embert érzek magam alatt.

Ez a sellő nem tudja, miről beszél.

Pedig a tagom éledezni kezd a ránehezedő teher alatt. Ha lehet egyáltalán annak nevezni. Az apró súrlódások, előre-hátra dőlések, bizony megteszik hatásukat. Hangjának tónusa fokozza az érdeklődésemet iránta. Ő ebből viszont semmit se vesz észre, legalábbis jelét nem mutatja.

– Esetleg, ha lenne uszonyod... – motyogja.

– Akkor mi lenne?

– Számítanál.

– Megmutassam, mire képes egy ember?

– Hogyan akarod? – tekintetét enyémbe fúrja, és el nem ereszti.

Meglehetősen jó vadásznak számítok a társadalmunkban.

Ez a kis bolond nem fog kifogni rajtam. Megmutatom neki, hogy milyen fából faragtak. Sírva fog könyörögni a folytatásért. Akkor én kerülök nyeregbe, és talán nagyvonalú leszek vele szemben. De az is meglehet, hogy nem. Csak móresre akarom tanítani. Ez lesz a büntetése a szemtelenségéért.

Felcsúsztatom kezemet tarkójára, masszírozni kezdem, és még csak észre sem veszi, hogy arcunk egyre közelebb kerül egymáshoz. Alig egy hajszál választ el minket, orromat megcsapja alkoholgőzös lehelete. Legtöbb esetben fintorogva meghátrálnék, de most nem érzem ezt a késztetést.

Csak azt, hogy éhezem.

Meg akarom kóstolni azokat a vékony ajkakat. Azt szeretném, hogy elveszítse minden önuralmát és önként omoljon karomba. Ez olyan rossz lenne? Tekintete zavarossá válik, folyton lepillant, várva, hogy mi lesz a következő lépésem.

Nem várta meg.

Megragadja ingem nyakát és ajkamra nyomja száját. Nem mozgatja, nem nyitja ki, egyszerűen csak hozzám préseli. Várom, hogy csináljon valamit, de elhúzódik és elégedetten néz rám.

– Ezért vannak úgy oda? – képembe vigyorog. – Nem nagy szám!

– Mert rosszul csinálod!

– Biztos, hogy nem! Nagyon is jól csináltam!

– Ezt így kell – átveszem az irányítást.

Visszahúzom, és újra összeillesztem ajkainkat.

Erősen tartom, nehogy el tudjon távolodni. Pai, itt az idő! Most mutasd meg! Óvatosan harapdálni kezdem szorosan összezárt száját. Tenyere mellkasomnak feszül, el akarja tolni magát, de nem hagyom. Ehelyett rámenősebb leszek, és az első adandó alkalommal nyelvemet benyomom a szájába.

A két izom találkozik, mire összerezzen, és megpróbálja nyelvét visszahúzni, de én követem. Bökdösni kezdem, igyekszem felkelteni kíváncsiságát, hogy ő is beleadjon mindent. Először csak óvatosan tapogatózik, majd egyre merészebbé válik.

Esetlensége mosolyra fakaszt, és ettől csak még többet akarok. Incselkedek vele, mozgásra ösztökélem, és be kell látnom, jó tanítvány. Gyorsan tanul, és már kezdeményez is. Hajamba túr, csípőjét lendíti. Elégedetten morog, és szerintem ő se tudja, hogy ez mit jelent. Kívánsz engem! Nem fogja beismerni, de ez letagadhatatlan.

Rövidnadrágjának szárába csúsztatom kezemet, simogatom a finom, selymes bőrét. Egy pillanatra eltávolodik, de csak azért, hogy felnyöghessen. Zene füleimnek! Ezután mondja, hogy semmirevaló ember vagyok, aki nem jó semmire.

Megnyalja száját, miközben szemembe néz. Nála izgalmasabb látvánnyal még nem találkoztam. Pedig van tapasztalatom bőven.

– Nyújtsd ki a nyelved! – utasítom, és legnagyobb meglepetésemre megteszi.

Beszívom, majd szopogatni kezdem.

Édes, izgató és ettől már most többet akarok. Nadrágom túl szűknek bizonyul, ezért kigombolom. Megemelkedek, hogy egy kicsit lejjebb tolhassam, és még csak nem is zavartatja magát. Kezéért nyúlok és bevezetem alsómba.

– Mit csinálsz? – hőköl hátra.

– Nem én, majd te!

– Nem akarom! – ökölbe szorítja kezét.

– Biztos vagy benne? – kifeszegetem ujjait, majd már kőkemény farkam köré zárom. – Csak mozgasd – suttogom.

– Így?

Le és fel húzgálja.

– Gyengédebben! – kezemmel betakarom az övét, és mutatom a ritmust. – Ez így jó lesz!

Amíg ő tagommal játszik, addig én újra csókra húzom.

Az óvatos incselkedések átcsapnak szenvedélyes nyelvcsapásokba. Ráérez a ritmusra, nekem csak annyi a dolgom, hogy hátra dőlve élvezzem a kényeztetést. Ajkát lejjebb vezeti államra, majd nyakamra. Finoman, aprókat harapva kóstolgat. Esküszöm, ha otthon lennénk, nem érném be ennyivel.

Teljesen beindult.

Megállíthatatlanul dörgölőzik hozzám, tanácstalanul nyöszörög, és maga sem tudja, hogy mire vágyik. Megadhatnám, megmutathatnám, hogy mi után sóvárog, de nincs annyira jó szívem. Önző akarok lenni, ezért a saját kielégülésemmel foglalkozok. Amit tudtán kívül meg fog adni nekem.

Közel vagyok a véghez, a feszültség egyre nő bennem, majd összegyűlik hasam aljában. Csak még egy kicsit! Sürgetni kezdem kezét, végül testem megadja magát és hörögve elélvezek. Magamhoz szorítom testét, arcomat nyakába temetem, és megpihenek.

– Ettől nem lesz ivadékom, ugye? – motyogja.

– Nem – mondom és megpuszilom nyakát.

– Akkor jó – dünnyögi.

– Talán zavarna?

– Micsoda? – ülő helyzetbe tornázza magát.

– Ha csinálnák neked egyet?

– Embertől nem kell poronty.

Erős kijelentést, és megint témánál vagyunk.

Ez kihívást jelent számomra, hogy megadjam neki azt, amit nem akar. Legalábbis tőlem nem. Nem vagyok én rosszabb bármelyik uszonnyal rendelkező halnál. Rengeteg előnyöm van, amiről nem hajlandó tudomást venni. A ma estéig nem akartam tőle semmit, csak szórakoztam vele. De a gúnyos megjegyzései arra ösztönöznek, hogy megleckéztessem.

Mi lenne, ha magamba bolondítanám? Meg tudom csinálni, hiszen rajonganak értem a nők és a férfiak. Elképzelem, ahogy könnyes szemmel könyörög szerelmemért, és azért, hogy csináljak neki kisbabát. Nem is lenne olyan rossz!

De ilyen messzire nem fogok elmenni, hiszen egy élet nem játék. Csak le akarom törni a szarvát, hogy vegye észre, más is érhet annyit, mint a nagyrabecsült fajtája. Ez is lesz! Elveszek tőle mindent, és csak akkor fogja észrevenni, mikor már késő lesz.

– Azt hiszed, nekem kellene bármi is egy pikkelyestől?

– Igen. Felsőbbrendű lény vagyok – emeli fel állát.

– Nekem ugyanolyannak tűnsz, mint bármelyik másik emberi lény.

– Ne merj velük összehasonlítani!

– Süldő sellőhöz képest nagyon fent hordod az orrod.

– Az uralkodónk legkisebb fia vagyok.

Ezzel akarja megmagyarázni a semmit.

Én nem teszek különbséget a hovatartozás terén, mindegy, hogy ki kinek a kicsodája. Nekem az a lényeg, hogy legyen meg a kémia, a többi nem érdekel. És ezt neki is meg fogom tanítani.

– Te, nemesi sarj! Segíts rendbe hozni.

– Mit csináljak?

– Ezt – mutatok le hasamra –, le kell törölni.

– Mi ez? – nyúl bele a fehér, sűrű anyagba.

– Ondó.

Ujjait megfürdeti benne, majd felemeli, és úgy bámulja.

Ha jól olvasok a jelekből, akkor még nem volt része kielégülésben. Még jó, hogy nem vagyok sellő! Ha ez azzal jár, hogy nem lehet áldozni a szerelem oltárán Szájához emeli ujját és leszopogatja, nekem pedig tátva marad a szám. Erre nem számítottam.

– Ízlik.

– Több is van ott, ahonnan ez jött! – mosolygok rá.

– Hadd nézzem!

– Mára elég! Ennyi volt! Majd legközelebb.

Tétován méreget.

Gondolom, átgondolja az elhangzottakat. Fel akarja fogni az előbbi beszélgetésünk jelentését, de még nem józanodott ki annyira, hogy sikerüljön neki. Addig jó nekem! Holnap szerintem kapni fogok tőle, ha egyáltalán újra szóba fog állni velem. Amilyen makacs, megint némaságba burkolózik.

– Nem lesz legközelebb – jelenti ki.

– Majd meglátjuk! – húzom egy újabb csókra, de most ellenállást tanúsít.

– Hagyj békén!

– Ahogy akarod – lököm le magamról.

Halk puffanással landol a földön.

Felállok, bekapcsolom a nadrágomat. Dühös vagyok, mégpedig elmondhatatlanul. Elég sok minden történt közöttünk, most mégis teszi itt magát, hogy nem akarja. Beképzelt hólyag! Bezzeg, előbb még jóízűen nyalogatta le ujjáról a nedvemet. Még csak nem is mondtam neki! Búgva élvezkedett rajtam, egyáltalán nem kellett kényszeríteni. Kétszínű! Meglátjuk, hogy ki fogja hamarabb keresni a másik társaságát.

Belém fogsz szeretni, ha addig élek is! – eldöntöttem. Ha pedig ez megtörténik, visszaúszhat a tenger fenekére, és azt se fogom bánni, ha soha többé nem kerül a szemem elé.

– Emeld fel a segged és menjünk!

– Segíts! – nyújtja felém a kezét.

– Erre jó lennék? Állj fel magad!

– Pai, kérlek! – pislog rám azzal a melegbarna szemével.

– Az isten verjen meg! – nyúlok érte. – Meg sem érdemled, hogy segítsek!

– Dehogyisnem! – vigyorog, miközben feláll.

A lendület túl nagynak bizonyult és a karomban köt ki.

Csak bámuljuk egymást. Ajkára esik pillantásom, amit nem is olyan régen még csókoltam. Újra akarom! – de ő nem akarja. Ezt hívják patthelyzetnek, amivel jelenleg nem tudok mit kezdeni. De rám cáfol, lábujjhegyre áll és megcsókol.

Egész testében megremeg. Karját nyakam köré fonja, nyelvét számba csúsztatja. Jólesően morog hozzá, és élvezettel adja át magát a pillanatnak. Talán egy percig arra gondolok, hogy nem adom meg neki azt, amit szeretne, de aztán ezt gyorsan el is hessegetem. Mivel azzal magamtól vonnám el a jót. Annyi tartás nincs bennem, hiszen akarom ezt a nem mindennapi lényt. Egy kicsit jobban is, mint ahogy bevallom magamnak.

Már csak az a kérdés, hogy ez az út vajon hova fog minket sodorni.