Pai

Szótlanul tettük meg a hazavezető utat.

Őrültséget csináltam! – tudom jól, ennek ellenére úgy érzem, hogy jól tettem. Olyan ez, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mi együtt vagyunk. Pedig nem az! Becsapni készülök azt a nőt, akit elvileg a legjobban szeretek. Megcsaltam, elárultam és erre nincs mentségem.

Azzal mentegethetném magamat, hogy ellenálhatatlan késztetést éreztem, hogy megtegyem. Ez hazugság! A kisértés ugyan megvolt, de nemet is mondhattam volna. Csak annyit kellett tennem, hogy nem csókolom meg, nem ölelem át és nem furakodok a lábai közé. Azok az isteni lábak! Most is beleremegek a gondolatra, hogy milyen volt közöttük térdepelni.

– Jobb, ha bemész – megtorpan és elengedi a kezemet.

– Sky, én... – nézek szomorú arcába. – Csak...

– Tudom, időre van szükséged – egy vonalat rajzol közénk a homokba.

– Mondd, hogy megérted...

– Menj... Mindjárt besötétedik.

– Rendben – felé lépek, hogy megcsókolhassam, de mellkasomra simítja tenyerét, hogy megakadályozzon.

Megértem, meg kell értenem.

Már így is elég bonyolult a helyzetünk, nem kellene tovább fokoznom.

Elindulok a kivilágított házam felé, teljesen összezavarodva. Amikor vele vagyok, minden olyan világos, de amint távolodom tőle, mindent megkérdőjelezek. Hiszen mégiscsak egy idegen, aki csak most bukkant fel, a semmiből.

– Pai! – Nadia robban ki az ajtón, és karomba szalad. – Hol voltál egész nap? – fogja kezei közé arcomat. – Úgy aggódtam!

– Csak... Elsodródtunk. túl nagy volt az áramlat.

– Mit kerestél a vízben? – szeme haragosabbá válik. – De a legnagyobb kérdés, hogy kivel?

– Sky és én... Szóval... Le kellett mosnunk magunkat, és jött egy nagy hullám, ami magával ragadt...

– Sky, Sky, Sky! Mióta is van itt?

– Egy napja – dadogom.

– Úgy van! Azóta elment az eszed! – fenyeget az ujjával.

– Szüksége volt a segítségemre.

– Oldja meg magának! Felnőtt férfi!

– De édesem... Ő a vendégem.

– Nem a tiéd – megböki a mellkasomat. – Rainé és Phayué. NEM...A...TIÉD!

A tiéd szónál miért érzem azt, hogy ez nem igaz?

Nem akarom másra bízni, ő az én felelősségem. Hozzám tartozik, eggyé váltunk, és valamiért nem akaródzik lemondanom róla. Benne minden megvan, amire valaha is vágytam, vagyis azt hiszem. Nem tudom pontosan, honnan jött ez a gondolat, de a megérzéseim nem szoktak csalni.

– Az ő vendégük az enyém is – ökölbe szorítom a kezemet.

– Dobd ki! – követeli.

– Lehetne, hogy ne itt beszéljük meg? – sziszegem fogaim között.

– Nem! – már toporzékol.

Könyökét megragadva taszigálom be, egészen a nappaliig.

Sky biztosan végignézte az egészet, és biztosan fájt neki, amit látott. Remélem, nem fogja felvenni a nyúlcipőt, vagy uszonyt növeszteni és messzire úszni. Megígérte, hogy kivárja a történések végét, és hiszek neki.

– Nadia, kérlek... – előveszem a legbékítőbb hangomat. – Mitől tartasz?

– Semmitől – motyogja.

– Akkor jó – mosolyt erőltetve arcomra, nyújtózkodok egyet. – Elmegyek fürdeni.

– Rendben – hátralép két lépést. – Siess!

Bólintok, majd felmegyek a lépcsőn.

Érzem magamon Sky illatát, az a csoda, hogy Nadia nem vette észe. Azt nem tudnám kimagyarázni, és állhatna a bál. Elég nagy a bűntudatom már így is, pedig a neheze még hátravan. Eljegyeztem! Most vág fejbe a felismerés. Lesz bőven min elgondolkodnom, és fontolóra vennem, hogy hogyan is cselekedjek.

Általában az álom gyorsan rám talál, de ma valahogy elkerül.

Nadia a történtek ellenére is szeretett volna szerelmeskedni, és ennek érdekében minden báját bevetette. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem indított be, de ahogy megemelkedett a tagom, úgy le is lohadt.

Azután, hogy ma kétszer is magamévá tettem Skyt, nem tehetem meg ugyanezt vele. Duzzogva oldalára fordult, és igyekezett visszafogni magát, de szipogása fülemig hatolt. Nagy nehezen álomba ringatta magát, én pedig a plafont bámulva szidtam magamat.

Felsorakoztattam a pro és kontra érveket, de nem jutottam vele semmire. Ezért inkább felkelek és átmegyek a dolgozószobámba. Kihúzom a széket, és az hangosan felnyög a súlyom alatt. Mit csináljak? Kezembe veszem a tollat és forgatni kezdem.

– Miért kellett megjelenned?

Eddig nyugodt életem volt.

A munkám kielégít, megélhetésemre nem panaszkodom, és van egy gyönyörű barátnőm, aki lehozná értem a csillagokat. Miért nem elég? Már csak egy gyerek hiányzott az életünkből. Most mégis a szépen felépített életemet képes lennék kidobni az ablakon.

Az ablak.

Nyitva van, kellemes szellőt engedve be, hogy lehűtse a szoba forróságát. Halk dallam kúszik fel, olyan ismerős, mintha hallottam volna már. Nem is olyan régen, amikor Sky és én ölelkeztünk a tenger vízében. Vajon tőle jön?

Odasétálok, és elhúzom a függönyt, csak annyira, hogy kilássak mögüle. Megint a medencénél ül, lábát lógatja, és dúdol. Lemehetnék hozzá, de nem fogom megtenni. A hold fényében, háttal nekem is rendkívüli jelenség. Mellette biztos nem vettem volna észre Nadiát. Hamarabb kellett volna találkoznunk! Akkor nem lennének kétségeim.

Lépések hallatszódnak, és nemsokára Rain jelenik meg a perifériám szélén. Leül mellé, átöleli vállát, fejét ráhajtja.

– Sky, mi a baj? – kérdezi Rain.

– Kár volt ideúsznom – motyogja.

Ez érdekes beszélgetésnek ígérkezik.

Szégyen-nem szégyen, én most hallgatózni fogok. Ilyenre se volt még példa, hogy erre vetemedjek. De úgy vagyok vele, hogy hátha közelebb jutok a megoldáshoz, amit annyira keresek. Könnyelműen azt ígértettem meg vele, hogy várjon rám, és hogy ne hagyjon el. Mikor még magamban sem vagyok biztos.

– Miért mondod ezt? – faggatja Rain.

– Attól tartok, elkéstem.

– Soha nem késő. Adj neki időt.

– Időt? – Sky felhorkan. – Éppen eleget adtam, és mi lett a vége? Megnősül.

– Mondd el neki az igazat.

Milyen igazságról kellene tudnom?

– Nem tehetem, bármennyire is szeretném.

– De miért?

– Már új életet kezdett.

– Sky! Te sose adod fel! Nem úgy ismerlek!

– Rain, elfáradtam – sóhajtja. – Annyi minden történt...

– Mégis itt vagy! Harcolnod kell!

– Nem akarok...

Ezek valamit nagyon titkolnak előlem, és Sky nem akarja, hogy megtudjam mi az.

A beszélgetésük alapján, nem lehetett egyszerű élete, valószínűleg sok megpróbáltatáson mehetett keresztül, amiről még beszélnie is fáj. Egy ilyen törékeny sellő, azzal az aprócska gyerekkel a karján... Belegondolni is rossz, ezért inkább hallgatózok tovább.

– Szereted őt, nem? Hány éve is? Öt, talán hat?

– Több is van az már.

Ezek miről beszélnek?

Ezelőtt még sose találkoztam vele, lehetetlenség, hogy szeressen. Vagy nem is rólam van szó? Hirtelen erős fejfájásom támad, még meg is tántorodok, kisebb zajt csapva magam körül. Mire újra kipillantok az ablakon, ők már nincsenek ott, csak a medence vize fodrozódik.

Ennek a beszélgetésnek se füle, se farka. Annyit sikerült elérnem, hogy iszonyatos migrént kapjak. Egy pohár víz, pár szem tabletta és egy kielégítő alvás gyógyír lehet minden bajomra. Legalábbis arra, ami most van.

A napok vánszorogva telnek, és Sky nem közeledett, ahogy én sem hozzá. Még csak beszélni se beszéltünk egymással. Abban a pillanatban eltűnik, ahogy Nadia megjelenik. Nem hibáztatom, hiszen úgy tapad rám a lány, akár egy pióca. Kezd kellemetlenül érinteni a dolog. Olyan ez, mint a kétpólusú mágnes. Én vagyok középen, ők ketten pedig taszítják egymást.

Legalább nem fognak rajtam összeveszni.

Az árnyékban hűsölve szürcsölöm az üdítőmet, kalapomat mélyen a szemembe húzom, és egyik lábamat a másikra rakom. Nadia dolgozik, a többiek pedig Rainéknél vannak. Egyre többet ücsörögnek ott, hátha előbújnak a babák.

– Pai! – ordítja el magát Phayu az ajtóban állva. – Gyere gyorsan!

– Mi az? – kiáltom vissza.

– Kelnek!

Több se kell.

Kiugrom a napozószékből, lerúgom a papucsot – csak zavarna a futásban – és lélekszakadva rohanok. Együtt szaladunk be a szobájukba, mindenkit félrelökve az útból. Rátapadunk az üvegre – mint a gyerekek –, de megzavarnak minket.

Hátunk mögött karba tett kezekkel, szigorúan pillantanak ránk a gyerekek, mögöttük a szüleikkel. Vicces jelenet, majd ha elmúlik az izgatottságom, nevetek rajta.

–Apa, mi is látni akarjuk! – kéri Rainbow.

–Rendben, gyerekek – kelletlenül hátrálunk –, álljatok előre.

Elérem a falat, és lecsúszok mellette.

Hátamat nekitámasztva élvezem a pillanatot. Olyan, mintha a moziban ülnék, és várnám a film csattanóját. Phayu és Rain az akvárium elé ül, a gyerekeket maguk elé engedve. Sky csak toporog, nem tudja mit csináljon, ezért kezéért nyúlok és lehúzom magam mellé.

Feszélyezetten foglal helyet, kicsit távolabb is, mint szeretném. Ezt orvosolva, combjába kapaszkodva közelebb húzom. Láthatóan nem tetszik neki, de nem is ellenkezik. Apró kezét ölembe teszem és játszadozni kezdek ujjaival.

Nem törődnek velünk, jobb dolguk is van, mint hogy ránk figyeljenek. A gyöngyökön hajszálvékony repedések keletkeztek, de a tényleges kikelés még odébb van.

– Sky... – suttogom. – Hiányoztam?

– Álltasd magad – morogja.

– Attól, hogy kimondod nem fog fájni.

– Figyelj rám – tekintetünk összeakad –, amit tettünk az nem volt helyes.

– Részletkérdés – elhagy a jókedvem.

– Nem az. Neked kapcsolatod van, és nem szeretnék beleavatkozni.

– Megígértem, hogy beszélek vele.

– Ígéret – fújja ki a levegőt, amitől a szemébe lógó tincsek megemelkednek. –, Ha akartad volna, már beszéltél volna vele.

– Mégis mit vársz? – sziszegem.

– Őszintén? Semmit... Most már ne csinálj semmit – húzza el a kezét.

Talán sokáig halasztgattam a dolgot.

Teszetoszaságom odáig engedi fajulni a helyzetet, hogy végül két szék közül a földre fogok huppanni. Pedig a mérleg Sky felé billen, legalábbis ebben a pillanatban. Van, hogy Nadia felé, és ez megőrjít. De ha arra gondolok, hogy ez miatt elszalasztom Skyt, az félelemmel tölt el.

Honnan jön ez a nagy ragaszkodás?

Általában mindent olyan gyorsan el tudok dönteni, ez a lassúság nem rám vall. Az eszemmel tudom, mit kellene tennem, de a szívem mást diktál. És ha jót akarok magamnak, akkor az utóbbira kell hallgatnom.

Tekintetem a kisfiúra téved, akivel eddig még alig sikerült beszélnem. Aranyosnak tűnik, olyan mindenre rácsodálkozó típus. Nagy, melegbarna szemei vannak, hajának sötétbarna tincseit már elkezdte kiszívni a nap, pont úgy, mint az enyémet. Mosolya is szakasztott az enyém.

Ha venném a fáradtságot, és előtúrnék egy fényképet, biztosan magamat látnám visszaköszönni rajta. Hogy hasonlíthatunk ennyire? – megint fájni kezd a fejem. Mostanában elég sűrűn előfordul, és nem tudok mit kezdeni vele. Jön és megy, kedve szerint.

Több órája ücsörgünk egy helyben, az egész fenekem elzsibbadt, és a figyelmem is elkalandozik közben. Időközben Sky feje a vállamra borult, és halkan, hortyogva elaludt.

– Apa – jön közelebb a fia. – Álmos vagyok.

– Gyere, bújj ide – tárom szét a karomat. – Hagyjuk apát aludni.

– Uhm... – kinyújtom a lábamat, és az ölembe mászik.

– Szólok, ha kikelnek.

– Jó – tudomásul veszi és az egyik ujját a szájába dúgja.

Nem kell hozzá sok, és már alszik is. Apja fia! – simogatom a hátát.

Békésen üldögélünk, mikor Rainnék beszélgetni kezdenek. Arról szól a vita, hogy ha kikelnek a kicsik, Skynak és a fiának új szállást kell találniuk. Nem azért, mert bárkit is zavarnának, hanem mert nem tudnának pihenni a sok sürgölődéstől.

– Hozzám költözhetnek – szólok közbe. – Van elég szobám.

– És Nadia? – fordul felém Phayu.

– Bízzátok rám.

– Pai, ha magadhoz veszed őket, akkor nincs visszaút – mondja.

– Tudom.

Nem fog neki tetszeni, az biztos.

De nem tehetem meg, hogy kiteszem őket az utcára. Milyen vendéglátó lennék, ha engedném? Majd megbirkózok ezzel a feladattal is.

– Mikor fognak megszületni? – kérdezem.

– Jó kérdés – válaszolja Rain. – Ma, éjjel vagy holnap.

– Akkor hazaviszem őket.

– Tedd –bólint.

Kezemben tartva a kicsit felállok, majd magammal húzom Skyt, aki nyöszörögve ugyan, de megteszi, amit kérek tőle.

Nyűgösen kérdezi, hogy hová megyünk, és csak annyit válaszolok, hogy aludni. Hümmögve követni kezd, botladozik a sötétben. Kezét megragadva vezetem őt. A kisfiú a nyakamba kapaszkodik, de nem ébred fel, viszont magában motyog. Édes csöppség! – cuppogása megmosolyogtat.

A ház már ki van világítva, Nadia hazaért. Belépünk a lakásba, boldogan mosolyog rám a kanapéról, de ez a mosoly le is olvad az arcáról, ahogy pillantása a mögöttem lépegető személyre esik.

– Mit keresnek itt? – néz a kicsiről a nagyra.

– Nálam fognak lakni – szorítom magamhoz a kisfiút.

– És meg se kérdezel? – pattan fel a kanapéról.

– Sajnálom. De szükségük van egy helyre.

– Vagy kidobod őket, vagy én megyek el – teszi csípőre a kezét.

– A te döntésed – vonom meg a vállamat. – Elegem van a hisztiből.

Láthatóan szívére veszi a dolgot.

Dühösen méreget, majd megragadja a széken lévő táskáját és elviharzik. Jobb is így! Nincs kedvem magyarázkodni, főleg a miértekről. Az ikrekről már tud, legalábbis annyit, hogy Phayu és Rain elkezdték az örökbefogadási procedúrát. Nem tehetek róla, de még én sem bízok benne annyira, hogy elmondjam neki a teljes igazságot.

Megvárom, amíg meghallom a kocsi ajtajának csapódását. Sky álmosan törölgeti a szemét, nincs magánál.

– Miért hoztál ide? – kérdezi.

– Aludni, természetesen.

– De én nem itt alszom.

– Most már igen – duruzsolom.

Felkísérem Rain régi szobájába őket.

Szerencsére Rainbow gyerekágya még mindig megvan, abba fektetetem a kicsit. Skyról lehámozom a ruhát és bedugom az ágyba. Egyből összegömbölyödik, a párnát a feje alá igazítja és alszik tovább.

Nem gondolkozok, levetkőzök, és mellé bújok. Nem csinálok mást, csak átölelem. Megnyugvást találok ebben a gyengéd érintkezésben. Most érzem csak igazán kiegyensúlyozottnak magam, karomban tartva Skyt.

Eldöntöttem, nincs visszaút. Hagyok időt Nadiának, hogy lenyugodjon és elbeszélgetek vele. Tisztázom a dolgokat, és elmondom neki, hogy külön utakon kell folytatnunk tovább az utunkat. Biztosítom róla, hogy ő egy csodás nő, teli szeretettel, de nem rám van szüksége.

Nem egy olyan személyre, akinek a gondolatai mindig más személy felé csapong. Aki csak arra tud gondolni, hogy a karomban tartott személyt biztonságban tudjam. Látni ébredés után, és lefekvés előtt.

Ez olyan természetesnek tűnik számomra, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Rossz a megérzésem? Nem, azt nem hiszem. Csak így helyes, hiszen ha vétkezni tudtam, akkor talán nem is szerettem Naidát úgy igazán, tiszta szívemből. Éppen ezért nem akarom becsapni és áltatni. Hozzá egy remek férfi illik, aki csak rá tud összpontosítani. És az a férfi, sajnálom, de nem én vagyok.