Pai

Elment az eszem, ebben teljesen biztos vagyok.

Az éjszakai teljesítményemről nem szeretnék beszélni, még Nadia is megjegyezte, hogy máshol jártam gondolatban. Tettem a dolgomat, ahogy szoktam, de nem voltam jelen. Az idegen járt a fejemben, akivel olyan heves csókot váltottam.

Minden volt benne, amire az ember vágyik. Tűz, szenvedély, sóvárgás. Úgy csókolt, mintha nem lenne holnap és azt éreztem, hogy csak rám van szüksége. Engem akar, annak ellenére is, hogy hegyek választanak el egymástól. Nadiával ezt sose tapasztaltam.

Meggondolatlanság volt részemről, belátom, mert a kezdeményezés az én kezemben volt. Annak ellenére tettem, hogy jól tudtam, az ágyban vár rám valaki, akinek fontos vagyok. Aki az életem része immár öt éve, és arra vár, hogy összekössük az életünket. Pai, te marha!

Nem dobhatom mindezt el csak azért, mert egy csinos pofi megragadta a figyelmemet. Mert az nem minden. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, csak egy idegen. Nadia viszont... Szeret, tisztel, akar engem. Nem mellesleg nagyon sok mindenben hasonlítunk. Ugyanazokat a filmeket szeretjük, hasonló a gondolkodásunk, hasonlók a hobbijaink, és az életritmusunkat is tökéletesen összeegyeztettük.

– Cica... ásít egyet, majd kimászik az ágyból. – Ma szabadnapos vagyok.

– Ennek örülök – elkapom a derekát és visszarántom. – Mit csináljunk?

– Esetleg valamit az ujjamra húzhatnál – mosolya beragyogja a szobát.

– Mégis mit? – csipkelődöm.

– Ami tegnap a zsebedben lapult.

Megtehetem?

Eljegyezhetem azok után, hogy valaki mást öleltem? Úgy gondolom, igen, határozottan. Az csak egy tévedés volt, ami többet nem fog előfordulni. Ha kell, távolságot tartok, messzire kerülöm. Ez lenne a megoldás? Ha mindezeket meg kell tennem, az nem jelent semmi jót. Elve észre se kellett volna vennem, de ha már megtörtént, akkor átnézhettem volna rajta.

– Elillant a pillanat.

– Kedves vagy, hogy ekkora felhajtást csináltál miattam – állát mellkasomra támassza –, de nem volt rá szükség.

– Csak megakartam adni azt, amit megérdemelsz.

– Az te vagy. Nem érdekelnek a szüleim, az sem, hogy Rainék mit szólnak hozzá...

– Örülnek természetesen – mondom.

– Olyan édes vagy, hogy meg akarod védeni őket, de nem kell.

– Jó emberek.

– Azok, csak engem nem bírnak.

Valahol igaza van, pedig mit nem adnék, ha nem így lenne.

Azon is elgondolkoztam már, hogyha összeházasodunk, akkor továbbra is együtt lakhatunk-e. Akkor mást kell első helyre tennem, és bármennyire is fáj majd, de Nadia érdekeit fogom szemmel tartani. Viszont Rain és Phayu, na meg a kis Rainbow számára ez a hely jelenti az otthont és a biztonságot.

Éppen ezért, hajlandó lennék beköltözni a nyüzsgő városba, és igazodni Nadiához. Ez esetben nem vetne rossz fényt a kapcsolatunkra, hogyha le kellene mondanom a barátaimról, csak hogy közöttünk minden rendben legyen. Nadia vagy Rainék? Rainék vagy Nadia? – mérlegelem.

– Tudod, ha ilyen nehezen adod, nem is kell – csücsöríti száját.

– Egyáltalán nem – hová is tettem? –, csak elrejtettem.

– Akkor, kérem szépen! – kalimpál ujjaival.

– Adom már! – megpaskolom fenekét és az ágyra gurítom.

Ha jól emlékszem, akkor a komód fiókjába dobtam.

Felkelek, utam az ablak előtt vezet el és kipillantok rajta. Kár volt, nagyon nagy kár. Ott van ő, a legszomorúbb szemekkel, amiket valaha láttam. Messzire bámul, majd az ablakom felé pillant, és amikor találkozik tekintetünk egy fekete gyöngy gördül ki szeme sarkából.

Bólintok, majd intésre emelem kezemet, de elkések vele. Elfordul, széttárja karját és felkapja a fiát. Szemnek kellemes a látvány, igazi családi idill. Hogy hagyhatta el a párja? Gondolom, erről lehet szó, nem pedig súlyosabbról. Legalábbis gyász nyomait nem láttam rajta, arról nem beszélve, hogy milyen lelkesen omlott karomba.

– Pai...

Ha a nevemen hív, akkor közeleg a vihar.

– Egy perc – odalépek a komódhoz és kotorászok.

Egy másodperc és a kezemben is a doboz.

Felpattintom a tetejét, kiveszem belőle a gyűrűt, a kis gyémánt megcsillan, majd odanyújtom felé. A várt reakció nem marad el. Könnybe lábad a szeme, szája elkerekedik, majd gyorsan be is csukja. Remegő kezére nagy nehezen felhúzom a gyémántgyűrűt. Gyönyörködik benne, majd sikoltozni kezd.

– Ezt meg kell mutatnom nekik!

– Kinek?

– A barátaidnak!

Csipkés hálóingje alig takar valamit, de ő szemérmetlenül vágtat kifelé, le a lépcsőn és mindjárt az udvaron lesz.

Sietek utána, kettesével veszem a lépcsőfokokat, és lihegve állok meg mögötte. Persze, hogy az első személy, akibe belefut, az az új fiú. Furcsán méregeti a menyasszonyomat, majd elnéz a válla felett, egyenesen rám.

– Eljegyzett! – tartja orra elé a kezét, ujjai majd kibökik a szemét.

– Uhm...

– Apa, mi az, hogy eljegyezni? – kérdezi a kisfiú.

– Amikor egy néni és egy bácsi örök hűséget esküsznek egymásnak – válaszolja Nadia, meglehetősen boldogan.

– Ó, az én apukámat most hagyta el a másik apukám – kotyogja. – De képzeld...

– Dook... Ne! – szól rá fiára.

– Mondd csak, kisfiú – faggatózik párom –, mit szerettél volna mondani?

– Nekem van egy harmadik apukám is, aki itt él... – erre Sky befogja a száját a kicsinek.

– Úgy érti, hogy ezen a környéken.

– Azt hiszem, nem értem.

– Nem is kell szívem... Nem a mi dolgunk – húzom magamhoz.

Ez még nekem is magas, de azért megpróbálom összerakni.

A fiúcskának három apukája van, de akivel eddig élt, az csak mostoha volt. Az igazi apukája valószínűleg nem vállalta a felelősséget a becsúszott porontyért. Ami annyit tesz, hogy... Sky a tényleges szülő.

Valamiért féltékeny vagyok mindkét személyre. Hogy engedhettek el egy ennyire... Mire is gondolok? Hiszen most ismertem meg, nem tudok róla semmit, nem alkothatok véleményt. A legnagyobb gond mégis az, hogy ilyeneken agyalok.

– Nem is gratulálsz? – Nadia kiköveteli magának, pedig erre semmi szükség.

– Mihez? – kérdezi Sky.

– Hogy nemsokára egybekelünk! – karol belém.

– Mégis mit vártok tőlem? – felváltva néz kettőnkre. – Gyere kicsikém, nincs itt dolgunk.

– Apuci, leviszel a partra?

– Persze.

Nézem, ahogy elvonulnak.

Miért érzem azt, hogy haragszik rám? Jogosan teszi, a tegnap történtek után. Kész csoda, hogy nem árult el. Megtehette volna, mégis megtartotta magának. Pedig a szívem mélyén egy kicsit talán, reménykedtem benne, hogy megteszi.

Rainék nem fogadták kitörő örömmel a legújabb híreket, de mégis gratuláltak.

Utána Phayu megjegyezte, hogy legalább felöltözhettünk volna. Akkor jöttem rá, hogy nemcsak Nadia felejtett el felöltözni, hanem én is. Kéretlenül is helyet foglaltunk, és hallgattuk párom megállás nélküli fecsegését. Valahogy senkinek nem akaródzott hozzászólnia.

Kisétálok a teraszra, ki tudja miért, de Phayu követett. Szigorú szemekkel méreget, le merném fogadni, hogy mondani akar valamit.

– Kezdj bele – mondom.

– Nem gondoltad meg magad?

– Mint látod.

– És... Boldog vagy?

– Őszintén? – támaszkodok az oszlopnak. – Azt hittem, az leszek.

– De?

– Voltál már összezavarodva?

– Talán nem emlékszel a mi kálváriánkra?

Valóban, hülye kérdést tettem fel.

Pontosan ezért gondolom azt, hogy a legjobb emberrel, vagyis sellővel beszélek. Benne megbízhatok, és biztosra veszem, hogy jó tanácsokkal szolgálhat.

– Tegnap megcsókoltam.

– Jó vicc, minden nap megcsókolod – dörmögi.

– Nem őt...

– Akkor kit?

– A vendégeteket – veszem suttogóra.

– Ugye most viccelsz? Mármint ez jó, nagyon jó – vigyorog teli szájjal.

– Nem! Nem az! Nekem itt van Nadia! – túrok hajamba.

A szeretett nő.

Ugyanakkor Sky is, aki még csak most bukkant fel, de olyan vágyat érzek iránta, ami felőröl. Ismerem magam, régen kicsapongó életet éltem, de megkomolyodtam. Nadia mellett sose jutott eszembe elkalandozni, nem néztem másra sem. Azt se vettem észre, ha elment mellettem egy bombázó.

Csak őt láttam, és most is őt kellene. De nem megy! Újra meg akarom csókolni, ugyanazzal a szenvedéllyel. És azt akarom, hogy viszonozza. Arra gondolva, hogyan akasztotta nyakamba karját, vagy fonta körém lábát, megbizsergek.

– De mi van, ha nem ő az igazi? – kérdezi.

– Eddig nem tudtál elbizonytalanítani. Most mégis megtetted.

– Gondolkozz el ezen, és akkor megtalálod a választ.

Visszaindulok a házamba.

A kétségek felőrölnek, és egyre jobban azt érzem, hogy elkapkodtam a dolgot. Baromság! Öt évnyi együttlétet nem nevezhetek annak. Nem dobhatom el egy plátói valamiért, ami még csak nem is biztos.

– ÁÁÁ! – kiáltja valaki.

A tengerpart felé nézek, és a kisfiú szalad felém.

Közelebb érve meg tudom különböztetni az egyszerű kiabálástól. Sír! Pánikolva rohanok felé, majd felkapom. Gyönge kis karja nyakam köré fonódik, nedves arcát vállamba temeti. Mi történhetett?

– Apucinak fáj!

– Milye?

– Nagyon fáj! – visítja.

– Oké, megnézem, csak ne sírj! – nyugtatólag ütögetem a hátát.

Hangjára Rain is előbújik és átadom neki a kicsit.

Rohanok, és még az akadályok se tudnak megzavarni. Átgázolok az aljnövényzeten, a fák leveleit félrehajtom, utat török magamnak. Rémületem egyre csak nő, egészen addig, amíg meg nem látom a fövenyen feküdni.

– Hé! Sky! – odaérve megrázom a vállát. – Mi történt?

– Micsoda?

– Dook sírva szaladt, hogy fáj valamid!

– Beleléptem valami szúrósba – mutatja a talpát –, ami nagyon fájt, ugrálni kezdtem, és belevertem a fejem abba! – mutat egy vastagabb faágra.

Először a lábát veszem szemügyre, és tényleg tüskék állnak ki belőle. Nagy eséllyel, egy sünnel sikerült összetalálkoznia. A bokája dagadtnak tűnik, valószínűleg még az is kifordulhatott. Arcából kisöpröm a haját, felhorzsolódott a homloka.

– Gyere! Visszaviszlek!

– Nem! Kérlek, vigyél a vízbe!

– Dehogy is! Otthon leápollak.

– Látnom kell az uszonyomat – szipogja. – Mi van, ha tönkrement? – emeli rám ragyogó tekintetét.

– Utána is megnézheted – simogatom meg az arcát.

– De én most akarom! – esküszöm, mint egy durcás nagy gyerek.

Kiszedegetem a tüskéket, majd megpróbál felállni, de megszédül.

Karomba veszem, és azt érzem, hogy odavaló. Hozzám simul, átöleli nyakamat, és az illata... Olyan ismerősnek tűnik. Tényleg az lenne a legjobb, ha visszavinném, de kétségbeesését látva, nincs szívem távol tartani a víztől.

A sellők érzékenyebb lények, és ragaszkodnak a szokásaikhoz. Ráadásul, mivel a talpa sérült meg, félhet, hogy a farkának is baja esett. Milyen nagy kár lenne érte! Mármint nem annak a farkának, vagyis... Ó, mikre nem gondolok! Semmi közöm egyik farkához sem, ezt kellene jól az eszembe vésnem.

Besétálunk a vízbe, és annak érintésére megkezdi a változást. Phayut számtalanszor láttam átalakulni, de ez a törékeny sellő teljesen más hatást gyakorol rám. Nadrágja elszakad, lábai összetapadnak, majd először áttetszővé válik, végül gyöngyházfényű pikkelyek borítják egész alfelét. Mindene ragyog. Nemcsak a tekintete, világos haja, finom bőre. Ó nem... Az egész lénye, és ez a kép magával ragad.

– Gyönyörű vagy – suttogom.

– Valóban így gondolod? – érinti meg államat.

– Nem láttam nálad szebbet – folytatom.

– Nem hiszek neked – finoman beharapja alsó ajkát.

Pedig így van.

Se emberi, se természetfeletti lény nem tett rám ekkora hatást, mint ő. Egyszerűen azt érzem, hogy nem engedhetem el. Pillantásom a karkötőjére esik, ami mintha önálló életet élne. Folyamatosan tekereg a karján. Megigéz, és egyre csak vonz.

– Cica! Merre vagytok?

– Hívnak – sóhatja Sky.

– Nem láthat meg téged! – pillantok uszonyára.

– Majd elmerülök, te csak menj – bólint.

– Nem hagylak el...

A szikla felé sétálok, eléggé sietősen, és ő nem ellenkezik.

Megtehetné, hogy elúszik, de marad. Amitől erősebben kezd el dobogni az a gyenge szívem. Be kell vallanom, hogy ilyen erős érzelmeket még Nadia se tudott előcsalogatni belőlem. Hülyeséget csináltam! – most jövök rá.

Meghúzódunk a szikla takarásában, hiába kiáltanak, nem adjuk jelét, hogy ott vagyunk. Szorosan egymáshoz tapadunk, simogatom hátát, lélegzete nyakamat súrolja. A víz fodrozódik körülöttünk, csoda, hogy még nem forrt fel.

– Tényleg menned kellene – szólal meg a sokadik kiáltás után.

– Nem akarok – hogy súlyt adjak mondandómnak, erősebben ölelem.

– Akkor mit akarsz?

– Lehet, hogy elment az eszem, de... – csak az ajkát vagyok képes bámulni – téged.

– Vagy éppen most jött meg – kiemelkedik a vízből és megcsókol.

Engedélyezem ujjaimnak, hogy felfedezzék a testét.

Egy hangot hallok, nem is egyszerű hangot, ez inkább halk dúdolásnak tűnik. Egy hívószó, ami engem hív. Uszonya körém tekeredik, már csak az hiányzik, hogy a mélybe rántson. Még azt se bánnám, ha vele lehetek.

– Nem is ismerlek – mondom neki két csók között.

– Ha te nem is – simít mellkasomra –, de a szívednek ismerős lehetek.

Ez mit jelent?

Bánom is én, csak ne szakadjunk el egymástól. Ebben a pillanatban felérne egy gyilkossággal. Tagom ágaskodik, pedig a hűvös víznek le kellene hűtenie. De ahogy Sky teste siklik rajtam le és fel szenvedélyének ütemére, lehetetlen.

– Sky, édes kicsi Sky... – nyögdécselem. – Bárcsak hamarabb jöttél volna.

– Nem számít, most itt vagyok.

Elképesztő, ahogy érzékeny pontjaimat fedezi fel, mintha tudná, hogy hol is találhatóak.

Olyan érzékkel nyúl hozzám, hogy abba beleborzongok, és csak egy dologra tudok gondolni. Ha megteszem, akkor el kell számolnom a bűntudatommal, illetve magyarázatot kell adnom szinte mindenkinek.

Senkit se akarok kihasználni, az nem én lennék. De ellent se tudok állni ennek a különleges lénynek és csábításának. Egy egész nap se kellett hozzá, hogy elérje nálam, csak őt akarjam. Ilyen kilátással, hogyan is akarhatnék megnősülni?

– Abbahagyjuk?

– Te talán abba tudnád? – markolok fenekébe, legalábbis annak gondolom azt a puha alsófelet.

– Soha – leheli.

Mindegy hogy tudatosan vagy tudat alatt, de ezt akartam hallani.

Mélyen a szemébe nézek, olvasni próbálok belőle, de amit látok, összezavar. Komoly érzések kavarognak, őszinte áhítattal. Ha most ebbe belemászunk, nem lesz visszaút. Vajon fel vagyok készülve a következményekre?