Sky

Phayu mintha említett volna valamit, mikor utoljára a mélyben úszott.

Mit is? Hogy Pai talán készül valamire, és ha nem lépek időben, akkor végleg elveszíthetem. Hát erre gondolt? Nem vártam meleg fogadtatást, legalábbis az ő részéről. De azt sem, hogy éppen emberi szokás szerint készül valakivel párba állni, aki nem én vagyok.

Miért nem mondta Phayu, hogy ennek a félbolondnak van valakije? Tudom, hogy nem kérdeztem, de ez egy olyan hír, amit minimum közlünk a másikkal. Indulatom, ami kavarog bennem, kiülhetett az arcomra, de ez nem Painak szól. Ó nem! Leharapom Phayu fejét, vagy kötelet csomózok a farkára és a leggyorsabb delfinnel oda-vissza húzatom majd.

Még egyszer felteszem a kérdésemet, mert eddig csak arra képesek, hogy meredten bámuljanak.

– Szóval azt kérdeztem, hogy megzavartam-e valamit?!

Izzad a tenyerem, fiam mocorog mellettem, nem tudja, hogy most mi a helyzet.

Ahogy én sem, sőt, azt se tudom, hogy mit csináljak egyáltalán. Úgy tűnik, nincs számunkra hely, pedig régen azt az ígéretet kaptam, bármi is történjen, ide mindig visszatérhetek. Nem baj, mindenre van megoldás, csak rá kell jönnöm, hogy mi az.

Mielőtt újra megszólalhatnék Pai úgy gondolja, jobb a mostani helyzetet átaludni, vagy mi a szösz. Feje hatalmasat koppan a padlón, lépek felé, de a lány gyorsabbnak bizonyul nálam. Nem csoda, hiszen ott áll mellette, és előbb még a mellkasán pihentette törékeny kezét.

– Pai, mi lett veled? – tényleg aggódik érte. – Ébredj! – pofozgatja arcát.

Oda akarok menni, de Rain megakadályoz benne.

– Ne most! Ennek nincs itt az ideje – súgja.

– Akkor, mi most elmegyünk – felállnak az idősebbek és kifelé indulnak.

– Apa, anya! Nem is aggódtok?

– Majd hívj fel, hogy mi lett vele... – mondja a nő.

Hosszan nézek utánuk, még ilyen taszító embereket...

Phayu végre feláll és odamegy a földön fekvőhöz. Rainnek szól, hogy segítsen neki, majd ketten felemelik, és a kanapéhoz viszik. A nő fog egy rongyot, bevizezi és odasiet az ájulthoz. Rólunk teljesen megfeledkeznek, mintha nem is lennénk itt.

– Apa, éhes vagyok – rángatni kezdi karomat Dook.

– Rain, kérlek, adj a vendégeknek enni – mondja a lány, miközben törölgeti Pai homlokát.

– Gyertek, üljetek asztalhoz – szelíden mosolyog rám. – Micsoda nagyfiú! – kócolja össze haját.

– Dook, ő Rain bácsi! Apa legjobb barátja, és a rokona.

– Hallottam már rólad! – mutat rá. – Te vagy a sellő, akinek nincsen uszonya!

– Halkabban, kicsim – súgja Rain –, ez titok! – kacsint hozzá.

Idegennek érzem magam.

Egyszerűen nem vagyunk idevalók, őket elnézve. Rain otthonosan mozog, Phayu Pai mellett guggol, és a lány betölti a háziasszony szerepét. Mi pedig betolakodóknak számítunk, nincs semmi keresnivalónk itt, el akarok menni.

– Honnan szereztél ruhákat? – kérdezi Rain.

– A ruhaszárítóról.

– Uhm... Örülök, hogy itt vagytok, végre.

– Rain, el akarok menni! – fogom könyörgőre.

– De, de...

– Elkéstem – próbálom visszafogni gyöngyeimet.

Eközben az én kis éhenkórászom tömi magába a tortát.

Olyan jóízűen nyammog rajta, egész arca maszatos, és még a szeme is csillog. Tiszta apja! Imádom, hogy ennyire hasonlítanak.

– Mi történt? – hallom meg az ismerős nyöszörgést.

– Cicám, elájultál – előredőlök, hogy láthassam a jelenetet.

Számomra szívszorító a látvány.

Egymást karolják, Pai állát a lány vállára rakja, szeme lehunyva. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem érzi, hogy figyelem. Akkor kipattan, tekintetét enyémbe fúrja, de felismerés nincs benne. Csak bámul, minden melegséget mellőzve.

– Te, ki vagy? – szegezi nekem a kérdést.

– Az unokatestvérem – feleli helyettem Rain. – Meglepett minket!

– Vagy úgy... Akkor – bontakozik ki az ölelésből, billegve feláll és közelít. – Üdv nálunk!

– Kö-köszönöm... – bólintok.

– Pai vagyok, ő pedig – közben a lány mellé ér és átöleli – a barátnőm, Nadia.

– Csak barátnő? –ráncolja a homlokát.

– Most még – mosolyog rá.

Ennek nagyon nem így kellene lennie! – nyelek egy nagyot.

Hogy mehetett minden ennyire félre? Hol volt az a pillanat, amikor minden elromlott. Abban se vagyok biztos, hogy jogomban áll megzavarni a rendeződött életét. Ahogy látom, igazán boldogok. Teljes közöttük az összhang, velem viszont, nem is tudom. Mi sokszor veszekedtünk, legalábbis az elején.

– Rain, mehetnénk?

– Maradjatok még – mondja Pai. – Rain barátja, a mi barátunk is.

– Aha...

– És a fiúcska még éhes.

– Dooknak hívnak, nem fiúcskának – töm egy újabb falatot a szájába.

– Én kérek elnézést!

– Apa – néz rám –, ez a bácsi az...

– Fiam, mennünk kell – gyorsan felállok és magamhoz ölelem. – Rosszkor jöttünk.

– De apa...

Amilyen kis kotnyeles tud lenni, elszólja magát.

Ha magunkra maradunk, elmagyarázom neki a mostani helyzetet. Remélem, megérti! Majd mesébe fogom foglalni, hátha úgy emészthetőbb lesz neki. Valószínűleg elkéstem, nem hozhatom helyre a kapcsolatunkat, még ha meg is van hozzá az eszközöm.

– Menjünk – Rain átöleli derekamat és navigálni kezd. – Annyi mesélnivalóm van! És a legjobbat még nem is tudod!

– Már alig várom, hogy halljam.

Fájó szívvel hagyom magára az ifjú párt.

Egy világ omlott össze bennem, mostanára sokadjára. Az utat tudom, nem is kell odafigyelnem. Csak rakom a lábamat egymás után, egész testemben remegek. Minden olyan gyorsan történt, azt se volt időm megemészteni, hogy szabad lettem, nem még, Pai boldogságát.

– Semmi se változott – nézek szét a házban.

– Dehogynem! Gyere, ezt nézd meg!

– Várj, lerakom Dookot!

Mire lemászik, addigra Rainbow is megérkezik.

Örülnek egymásnak, ugrándoznak, majd elrángatja magával játszani. Legalább egy jó dolog van az egészben, hogy a fiamnak lett egy barátja.

– Na, jössz?

– Persze...

A hálószobájukba vezet.

Ismerős a helyzet. Phayu miért nem mondta? Az akváriumban egy új élet sarjad. De ahogy közelebb megyek és erősen pislogok, mintha kettőt látnék.

– Rain... Jól látok?

– Úgy bizony! – fülig érő szájjal vigyorog. – Kettő!

– Poszeidónra! Úgy örülök! – ugrok a nyakába. – Ígérem, most veled leszek!

– Remélem is! Maradsz?

– Nos, nincs hová mennem.

– Mesélj! – ülünk az ágyra.

Ez hosszú lesz.

De van időnk. Most már van, nem sietek sehová, nem kell visszatérnem, nem tartozok felelősséggel senkinek. Ez a szabadság kijárt nekem, és csak azt kell eldöntenem, hogy mihez is fogok kezdeni.

Nem bírok elaludni, úgyhogy jobbnak láttam kijönni a medencéhez.

Ez sem olyan már, mint régen. Átlátszó vízében lelátok az aljáig, és kámforos szaga van. Eltűnt a tenger mélységére emlékeztető berendezés. Belelógatom a lábamat, bőröm viszket, de ettől nem fogok átalakulni.

– Poszeidón, mondd, mihez kezdjek? – bámulom a csillagokat.

– Kihez beszélsz? – kérdezi Pai, és csatlakozik hozzám.

– Csak magamban. Nem tudsz aludni? – összébb húzódom.

– Csatlakozhatok?

– A te házad... Én csak vendég vagyok – motyogom.

– Rain barátja az én barátom is.

– Bla...bla...bla..

Ez annyira idióta szöveg.

Még, hogy barát? Ha csak barát lennék, akkor nem tudnám, milyen íze van a szájának. Arról nem beszélve, hogy nem tudnám milyen, ha szorosan átölel, és a magasságokba repít, vagy a mélységekbe lök.

Nem akarok egyszerű barát lenni, ennél sokkal többre vágyom. De ahhoz, hogy megkapjam amit akarok, vissza kellene adnom az emlékeit.

– Szép karkötő!

– Köszönöm, nagyon sokat jelent nekem – figyelem, ahogy úszkálnak benne az emlékeink.

– Nem láttam még ilyet, honnan szerezted?

– Egy szívemnek kedves személytől.

– Ó, értem.

A beállt csend nem zavar.

Még így is kellemes, legalább vele lehetek. Jóval több, mint amit a nap folyamán remélhettem. Nem döntöttem el, hogy mihez fogok kezdeni, azt hiszem, időre van szükségem. Megfigyelem a kapcsolatukat, és fontolóra veszem, hogy érdemes-e közbeavatkoznom.

– Nem zavar, ha csobbanok egyet?

– Mi? Jaj, dehogy!

Mosolyogva kapja le magáról a cuccait, nekem pedig be kell harapnom a számat, fel ne szisszenjek.

A vágyott test, mit érinteni szeretnék, csak egy karnyújtásnyira van. Bőröm bizsereg a közelében, és csak egyvalamire tudok gondolni. Az összefonódó testünkre, az elsuttogott ígéretekre. Miközben ezen elmélkedem, beleugrik a vízbe.

Felbukkanásakor összetapadnak tincsei, és a víz utat talál magának lefelé. Elképesztő látvány, és ha így folytatja, nem fogom tudni megállni, hogy ne ugorjak rá.

– Találkoztunk már? – rázza ki füléből a vizet.

– Nem gondolod, ha úgy lenne, emlékezned kellene rám? – kérdezem kihívóan.

– Igazad van. Téged nem lehet elfelejteni – villantja legelbűvölőbb mosolyát.

Flörtöl velem?

Vagy csak képzelődöm. Valószínűleg, mivel szíve választottja odabent van. Aki eredetileg én lennék. Mégis úgy néz rám, mintha fel akarna falni. Ez már ismerős, és mosolyra késztet. Ez az oldala a régi maradt, és ennek igazán örülök.

– Gyere be!

– Nem lenne jó ötlet – rázom fejemet.

– Kérlek... – úszik közelebb.

– Na, jó – egy kis pancsolásból nem lehet baj.

Alsónadrágra vetkőzök, akárcsak ő.

Elsőnek a lábamat engedem a vízbe, majd a medence szélébe kapaszkodva csúszok bele. A nap melegét még érezni benne, és kellemes is lenne, ha nem lenne ilyen büdös. Egyedül a hold szolgáltat némi fényt.

– A fiú a tiéd? – úszkálni kezd.

– Az enyém – bólintok.

– És az anyja?

– Az nincs.

– Ó! – látszik rajta, hogy valamin agyal. – Apja?

Remek a következtetés.

Valószínűleg összerakta a kockákat, és még bátorsága is volt megkérdezni. Mondjam azt, hogy itt úszkál velem a medencében, és kérdéseket tesz fel? Nem! Az nagyon nagy hullámokat gerjesztene. Nincs rá felkészülve, bármennyire is szeretném.

– Bonyolult.

– Jó hallgatóság vagyok – úszik közelebb.

– A legcsodálatosabb ember...

– Akarod mondani, sellő.

– Ha te mondod – mosolyodom el. – De a sors úgy gondolta, hogy nem közös a sodrásunk.

– Sajnálom – lebegni kezd előttem.

Szempilláján megülnek a vízcseppek.

A legcsodálatosabb szó nem fejezi ki azt, amit róla gondolok. Talán a mi világunkban nincs is olyan, ami jellemezhetné. Szeretném a vízbe kiálltani, mindazt, amit pillanatnyilag érzek. Keserűség, fájdalom, sóvárgás, vágy keveredik bennem.

– Én is – közeledünk egymás felé.

Ugyanazt a régi szenvedélyt látom felvillanni szemében, ami rá oly jellemző.

Ha tovább folytatja, akkor meggondolatlanságot fogunk elkövetni. Az pedig nem lenne fer senkivel szemben. Neki ott van a barátnője, megbántaná vele, és nekem pedig ott van az iránta érzett mély érzéseim. Amik már épp elég sebet kaptak. A gyógyítására kellene koncentrálnom.

Mégis ez a pillanat olyan meghitt, hogy nem találok szavakat. Azért, hogy ne is kelljen, lemerülök a víz alá. Behunyom a szemem, és torkom szakadtából sikítok, azt remélve, hogy nem hallja meg. De csalódnom kell, kar fonódik derekamra.

Farkashalszemet nézünk, majd tarkómra csúszik a keze és közelebb húz. Ezt nem lehet! Mellkasánál fogva igyekszem eltolni, de kevés vagyok hozzá. Feladom, és hagyom, hogy azt tegyen, amit akar. Ő pedig másra sem vágyik, csak hogy megcsókolhasson.

Gyengéden érinti ajkamat, de tovább nem merészkedik. Ha már belekezdtünk, akkor csináljuk rendesen. Átkulcsolom derekát, nyaka köré fonom karomat és kezdeményezek. Apró kóstolgatások közepette emelkedünk ki a vízből, és a medence oldalához hátrálunk.

Éhezőnek érzem magam, aki most kapja meg az életben maradáshoz szükséges kortyokat. Nyelvünk összekapcsolódik, ízlelgetjük egymást, és csak arra gondolok, hogy ennél jóval többet akarok. Öt éve nem volt részem az érintésében, és hiába voltam vízben, teljesen kiszikkadtam. Végül elválunk, és egymás szemébe nézünk.

– Ezt nem kellett volna – dünnyögi. – Nem tudom, miért csináltam.

– Semmi baj – sütöm le szememet.

Szavai ellenére még mindig nem engedett el.

Szorosan tart, túl közel magához. Kínszenvedés ez egy magamfajta sellőnek, aki bolondul egy kétlábúért. Mit szólna hozzá, ha a tudomására hoznám? Biztos a világ végére szaladna rémületében.

– Elengedhetnél – motyogom.

– El.

– De nem teszed meg? – félénken emelem rá tekintetemet.

Félek, hogy mit látok benne.

– Nem – hajol közelebb.

– Akkor?

– A fenébe is! – túr hajamba és újra megcsókol.

Mindezt tomboló viharként teszi.

Lesújt haragjával, örvényt kavar, és magával ragad. A víz fodrozódik, elhagyja a számára kijelölt területet, hogy bátran járhasson a tilosban.

– Pai, hol vagy? – szól egy álmos női hang.

Ő észbe kap, elrugaszkodik, és a legtávolabb úszik.

Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Csak nézem, ahogy zavartan kerüli pillantásomat. Megbánta! Mit is vártam tőle? Talán újra az a Casanova, aki régen is volt.

– Cica! Merre vagy?

– A medencében – kiálltja vissza.

Lépések csattannak.

– Nincs késő a fürdéshez? – közvetlenül fölöttem guggol le.

– Nem akartam magára hagyni a vendégünket.

– Az más! Még be sem mutatkoztam – muszáj vagyok megfordulni és mosolyogni. – Nadia vagyok.

Elfelejtette, hogy Pai már tudomásomra hozta, ki is lenne ő?

Vagy csak meg akarja erősíteni, hogy kinek hol a helye.

– Sky – bólintok.

– Tetszik a neved. Meddig maradsz?

– Hé! Ne legyél már ilyen! – morogja Pai. – Ez úgy hangzott, mintha ki akarnád dobni.

– Beképzeled – de gyilkos tekintete nem hazudik.

Lehet, hogy barátjának a szép és kedves arcát mutatja, de nekem teljesen mást.

Működésbe léphetett az a bizonyos női megérzés, amiről már hallottam. Foggal-körömmel ragaszkodni fog ahhoz, amit sajátjának gondol. Pedig ha tudná, hogy az már régóta az enyém, csak kölcsönadtam egy időre.

– Menjünk cicám, melegíts fel, úgy fázom – sóhajtja.

– Izgalmasan hangzik – mondja.

Mellém úszik, majd kiemelkedik a vízből.

Beúszok középre, és nem vagyok rest sanyargatni magam. Megfordulok és őket nézem. Ahogy a nő megöleli, pedig Pai igyekszik távol tartani, nehogy vizes legyen. Ennek ellenére szorosan összetapadnak. Painak csak a széles hátát látom, de Nadiának az elszánt tekintetével találkozom.

Ha nem lenne itt a pasija, már rég a medencébe ugrott volna, hogy belefojtson. Száját formálja, és azt olvasom le róla, hogy felejtsem el, ő az enyém. Majd elvonulnak, kéz a kézben. Magamra hagynak a fájdalmammal, és azzal a tudattal, hogy azt fogják csinálni, amit tulajdonképpen, nekem kellene.