Pai

Utálok álmodni! – zihálva ülök fel az ágyamban.

A pirkadat még messze van, de én már ébren vagyok. Hiába lengedezik a szél – lehűtve a levegőt – mégis a homlokomon gyöngyöző izzadság utat tör magának lefelé. Behunyom a szemem, hogy fel tudjam idézni álmom foszlányait, de alig emlékszem valamire. Mindig ez van!

Számban érzem a sós víz ízét, tüdőm elnehezülve emelkedik és süllyed. Ismeretlen hang szólongatása cseng a fülemben, mintha neheztelne rám valamiért. Egy olyan dologért, amire még csak nem is emlékszem. Takarodj a fejemből! – megrázom, azt remélve, hogy használ.

Kinyitom a szememet, megvárom, amíg hozzászokik a sötétséghez. Nem leszek képes visszaaludni, pedig szükségem lenne a pihenésre. A többiek előtt úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nincs így.

A mellettem alvó személy mocorogni kezd. Felé pillantok és végignézek kitakarózott testén. A kombiné spagettipántja lecsúszott a válláról, alig takarja formás mellét. Oldalra fordul, felhúzza lábát és alágyűri a takarót. Haja szétterül a párnahuzaton és eszembe jut, hogy este függönyként omlott alá, miközben meglovagolt.

– Cica, nem tudsz aludni? – motyogva csúsztatja kezét a combomra.

– Nem, de te aludjál még – sóhajtom. – Majd felébresztelek, ha kelned kell.

– Rendben – suttogja. – Szeretlek.

– Én is – válaszolom és kimászok az ágyból.

Megkeresem az este eldobott alsónadrágomat és felhúzom.

Valamiért látni akarom a tengert, ezért papucsba bújok és lesétálok a partra. Egyedül az tud megnyugtatni. A tenger látványa és zúgolódó hangja. Az is elég, ha csak lágyan nyaldossa a partot, de jobban lenyugtat, ha haragosan hánykolódik.

A távolba révedek, és a meghozott döntésemen gondolkozom. Tudom, hogy Nadia már régóta várja, hogy elhatározzam magam, de nem akart siettetni. Öt éve vagyunk együtt, és egyre többször hozza fel a gyerektémát. Nem csodálom, hogy szeretne anya lenni, hiszen Rainbowért is rajong.

Nadia nem tudja Rain és Phayu titkát, mivel a srácok nem szeretnék, ha elmondanám neki. Kicsit fáj, hogy ennyire ellene vannak, hiszen hozzám tartozik. Ha minden jól megy, akkor lehet ő lesz életem párja.

– Megint nem tudsz aludni? – nyújtózkodva megáll mellettem Phayu.

– Az istenit! – kiálltok fel. – Megijesztettél!

– Sajnálom – vigyorog rám.

– A fenéket! Örülsz, hogy rám hozod a frászt!

– Meglehet.

Nem újdonság, hogy ilyenkor látom.

Többször összefutottunk már, a hajnali órákban szeret lubickolni. Úgy véli, ebben az időben kevés az esélye a lebukásnak. Nem tudom, mit szeret annyira a mélyben, de hogyan is érthetném meg? A hideg is kiráz a gondolatra, hogy bemerészkedjek. Ennek ellenére mindig magához húz a víz.

– Milyen volt otthon? – kérdezem.

– Gyorsabb, mint akartam.

– Történt valami? – elindulunk a víz széléhez.

– Azt hiszem, igen.

– Hogy-hogy csak hiszed?

– Nem maradtunk ott kivárni a végét.

– Értem.

Ő nem tudja, hogy amikor alámerül, Rain szívéből mindig letörik egy darab.

Honvágya van, és bármennyire is szeretné, ha nem így lenne, nem tehet ellene semmit. Sokszor kapom rajta, hogy a messziségbe bámul, pont úgy, ahogy én szoktam. Ha megpróbálom vigasztalni azt mondja, nincs rá szüksége, egyszer majd ők jönnek hozzá.

Az ők alatt nem tudom kiket ért. Biztos a barátaira és a rokonaira gondol, akikről mélyen hallgat. Annyit tudok, hogy van egy kedvenc unokatestvére, akivel nagyon összenőttek, de a körülmények szétszakították őket. Néha azt érzem, engem hibáztat miatta, amit nem értek.

– Nadia?

– Még alszik – felelem.

– Kitaláltad már, hogy hogyan tovább?

– Igen, eldöntöttem – boldogan húzom ki magam.

– Nem sieted el a dolgokat? – már megint kezdi.

– Öt éve vagyunk együtt, és szeretem.

– Úgy, mint én Raint?

Az ő szerelmükhöz semmi sem fogható.

Nagy nehézségek árán találtak egymásra, de sikerült. Ez nagyban Rain kitartásának köszönhető. Foggal-körömmel ragaszkodott sellőjéhez, és ezért a kitartásért, megkapta jutalmát. Szóval igen, senki se akarjon minket hozzájuk hasonlítani.

Szeretem Nadiát, nem lehet megkérdőjelezni. Reggeli mosolyát, gondoskodását, viccelődéseit és még sorolhatnám. A legjobb teremtés, nála nem ismerek jobbat. Mégis, ha őszinte akarok lenni magamhoz, valami hiányzik, csak nem tudom megmondani, micsoda.

Rengetegszer tervezgettünk a közös jövőnkről, és látom a képet, amikor öregen, hajlott háttal kortyoljuk a kávénkat a teraszon. Gyerekeink, majd unokáink lesznek, akik boldogan és kiegyensúlyozottan fognak felnőni.

– Nem válaszolsz?

– Mire is?

– Úgy szereted? – a vesémig lát.

– Őt szeretem a legjobban.

– Ha így gondolod – vállamra teszi a kezét és megszorítja –, akkor örülök nektek.

– Köszi.

Látom rajta, hogy nem gondolja komolyan.

Olyan, mintha tudna valamit, amit én nem, de nem hajlandó elmondani. Feladtam, elegem van, nem fogok könyörögni. Amúgy is elhatároztam magam, hat lóval se tudnának visszatartani. Az én dolgom, nem az övék, ennyi. Ha nem tetszik nekik, akkor nem tudok mit csinálni.

– Hétvégén itthon lesztek? – kérdezem.

– Úgy néz ki.

– Akkor, gyertek át ebédelni.

– Rendben, majd mondom Rainnek.

– Oké.

Tovább nem beszélünk, ezért beveti magát a vízbe.

Nem tagadom, rendkívüli látvány, ahogy lábakkal elmerül benne, majd uszonnyal bukkan elő. Nem irigykedem, sose akarnék magamnak pikkelyeket, meg aztán halszagú se akarok lenni. De attól még csodálatos a természet ilyen megnyilvánulása.

Vissza kell mennem a házba, lassan itt az ideje, hogy felébresszem Nadiát. Ha nem tenném, képes lenne délig is aludni. Sose sieti el a dolgokat, hajlamos mindent az utolsó pillanatra hagyni. Ez rossz szokása, és bármennyire is igyekszem, erről a rossz szokásáról nem tudom leszoktatni.

A házba csend uralkodik, és az éjszaka hatására kellemes hűvösség járja át. A hűtő felé tartok, kiveszem a tojásokat és a virslit. Jókedvűen, dudorászva teszem a dolgomat, és megmosolyogtat az eredmény. A tányérról két tükörtojás kacsintgat rám, és a beirdalt virsli villantja felém fogsorát.

– Mi ez a jó illat? – szemét törölgetve jön le a lépcsőn.

– Megütötted magad? – pillantok rá.

– Az illatok elértek – szimatol a levegőbe.

– Gyere – a tányérokat az asztalhoz viszem és helyet foglalok.

Odasétál hozzám, kihúzza a széket és leül.

Könyökét az asztalra támassza, és mereven bámulja műalkotásomat. Szerintem nagyon aranyos és gusztusos. Öröm lesz beleharapni.

– Pai, hány éves vagy?

– Talán nem tetszik?

– Olyan gyerekes – megfogja a kiskanalat és kiszúrja a tojás szemét.

– Azt hittem, tetszeni fog.

– Az étel, az étel – motyogja. – De azért finom.

Kedveskedni akartam, de amint látom, nem jött össze.

Egyszer valakinek már csináltam hasonlót, csak nem tudom, hogy kinek. De arra emlékszem, hogy duzzogott miatta. Ki volt az? Bármennyire erőlködöm, semmi.

– Hétvégén hívd át a szüleidet ebédre.

– Miért?

– Van egy meglepetésem – fogom meg a kezét.

– Rendben! – mosolyogva bekapja az utolsó falatot, majd feláll.

A tányért a mosogatóba rakja, majd elvonul.

Pár napom maradt, hogy megszervezzek mindent, de tudom, sikerülni fog. Életem egyik mérföldkövéhez érkezek, és nagyapám biztosan büszke lenne rám. Szeretettel meglapogatná lapockámat, és azt súgná, hogy ideje volt már.

Az asztal megterítve, italok behűtve és az ételek arra várakoznak, hogy felszolgálják őket.

Nadián bűbájos, virágos ruha van, szinte ragyog. Azt hiszem, sejti, hogy miért van ez a nagy csinnadratta. Mindent megtettem, hogy titokban tartsam, de a színészkedés nem az én műfajom. Az izgatottságtól izzadok, türelmetlenül pillantgatok kifelé, hogy mikor fog megállni egy autó.

Elegáns nadrágom zsebében ott lapul az apró gyémántokkal kirakott gyűrű, ami arra vár, hogy az ujjára húzzam.

– Ne idegeskedj – átölel és megnyugtat. – Nemsokára itt lesznek.

– Nem vagyok ideges, de tudod, hogy nem kedvelnek a szüleid.

– Én viszont, annál jobban – csókot lehel ajkamra.

– Megjöttünk! – kiáltja el magát Rain.

Az ajtón belibbennek, és olyan jól néznek ki.

Mint egy szerető család. És azok is. Rajonganak egymásért. Látni szemük csillogásából, és ahogy Phayu védelmezi kedvesét. Szeretném, ha Nadia is így nézne rám, de valahogy ez nem jön össze.

– Pai bácsi! – mászik le apja karjából Rainbow, és szaladni kezd.

– Az én kis angyalom! – kapom karomba és megpörgetem a levegőben.

– Képzeld! Van egy új barátom! – mosolyog.

– Féltékenynek kell lennem?

– Pai bácsi, téged szeretlek a legjobban! – érintjük össze orrunkat.

Ez az a fajta önzetlen szeretet, ami sosem múlik el.

Alig várom, hogy nekem is legyen sajátom, hogy elkényeztethessem. Remélem, hogy kislányok lesznek. Igen, többes szám, mivel egy csokorravalót szeretnék. Lilás hajjal, gyöngyházfényű bőrrel. Ez meg honnan jött? Nadiának eredetileg barna haja van, és a bőre sem olyan világos, mint amit elképzeltem.

– Szóval, hogy hívják az új barátodat? – kérdezem.

– Dooknak – kacarászik.

– Tudod mit jelent?

– Nem – csóválja fejét.

– Istent! Biztos, nagyon aranyos kisfiú.

– Az! És képzeld – tárja szét karját – lábakkal úszik!

– Minden ember úgy úszik.

– De ott lent – hajol közelebb és a fülembe súgja –, amiről nem beszélünk.

– Rainbow, gyere apucihoz – veszi ki kezemből Rain. – Ne tömd Pai bácsi fejét.

– De hát igaz! – keskenyedik el a szája.

A gyerekek fantáziája határtalan.

Pont, mint az enyém. Többek között ezért is találjuk meg ennyire a hangot Rainbowwal. Megsimogatom a kis buksiját, mielőtt arrébb tudná vinni Rain.

– Nekünk is lesz – simogatja mellkasomat Nadia. – Hamarosan.

– Ez a leghőbb vágyam – mosolygok vissza rá.

Autó zúgása zavarja meg az idillt.

Nagy porfelhővel érkezik, és fékcsikorgással áll meg közvetlenül a kapunk előtt. Mielőtt odaérnék, már kiszálltak belőlük, és pufogva vonulnak be. Nadia apja már régen megkért, hogy hívjam papának, de nem jön a számra, amit nehezményez is.

– Khun, jöjjenek be.

– Köszönjük – válaszuk kimért.

– Kérem, foglaljanak helyet.

– Asztalhoz! – visítja Rainbow.

– Neveletlen kislány – morogja anyuka, de csak én hallom.

– Egyáltalán nem az – veszem védelmembe.

– Ha te mondod – mér végig.

Ez jól kezdődik.

Megjelenésükkel lehül a levegő, és a mosoly lefagy az arcokról. Mindenki leül, Rainbow ragaszkodik hozzá, hogy mellettem legyen. Rain próbálja lebeszélni, de Nadia megkéri, hogy engedje meg.

Phayu nem hajlandó megszólalni, nem tetszik neki a dolgok alakulása. Ha tudnám, mi jár a fejében! Akkor talán megérteném. Úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom, forrjon csak magában.

Mindenki kényelmesen elhelyezkedik, ezért Nadiával feltálaljuk a finomabbnál finomabb falatokat. Egy kancsót telepakolok jéggel, citromkarikákkal és felöntöm a behűtött vízzel. Minden tökéletes! Végre én is lehuppanhatok.

– Mit szeretnél enni? – kérdezem Rainbowt.

– Először a lányomtól kellene megkérdezned – mondja az anyja.

– Anya, hagyd! Először hadd egyen a kicsi.

– Talán az ő gyereke?

– Most fejezd be! – háborodik fel Nadia.

Csak pislogunk ezen az unszimpatikus viselkedésen.

Felnőtt embereknek ez nem megengedett. Még akkor se, ha ez történetesen Nadia szülei. Az én házam, az én szabályaimmal.

– Ha valami nem tetszik, kívül tágasabb.

– Pai – kezét karomra teszi Nadia, hogy megenyhüljek. – Folytassuk.

Az eddigi jó kedvem semmivé foszlott.

Valószínűleg Rain megszán és csevegni kezd Phayuval, a lányával és még a kedvesemet is bevonja. Lassan sikerül lehiggadnom, és szedek egy kis salátát. Azt kívánom, hogy gyorsan legyünk túl az ebéden, majd jöhet a desszert, megkérem a kezét, és az illetéktelenek már távozhatnak is.

A szülők csöndben esznek, de mi megállás nélkül beszélgetünk. Majd mikor mindenki jól lakott, leszedjük az asztalt. A végére egész jó hangulat kerekedett, és visszatért a kedvem is, hogy végigcsináljam. Desszerttányérok kerülnek az asztalra, és annak közepére pedig egy hatalmas, rózsaszín torta.

Idegességemben toporgok és szorongatom Nadia kezét. Ujjával végigsimít kezemen, majd boldogan mosolyog fel rám.

– Belekezdhetnénk? – kérdezi az apja.

– Apa – csitítja le.

– Szóval, azért kértem, hogy ma összegyűljünk, ebben a szeretetteli körben – végignézek mindenkin. – Szóval azért...

Phayu fejét csóválja, Rain szeméből fájdalom sugárzik, Rainbow pedig a tortába markol.

A szülők erre elsápadnak és szájukhoz kapják a kezüket. Nem érdekel, megacélozom magam, és azért is folytatom.

– Mondd – sürget Nadia.

– Tudják, szeretem a lányukat – mondom őszintén.

– Én is szeretlek.

– Ezért, szeretném, ha... – itt van a nyelvem hegyén, csak ki kell mondanom.

De akkor miért nem megy?

Odakint hirtelen feltámad a szél, beborul az ég. Mintha az időjárás is ellenkezne, hogy ne csináljak hülyeséget. Az ablakok kivágódnak, az ajtót az menti meg, hogy ki van támasztva.

– Folytatnád? – kéri az apa.

– Ó, igen, elnézést – motyogom. – Hol is tartottam?

– Azt hiszem – mondja Nadia –, hogy valamit kérdezni szeretnél.

– Igen, igen... Szóval...

Kopogtatnak, és egy csapzott hajú férfi áll az ajtómban, egy kisfiú kezét szorongatva.

Mindenki döbbenten bámulja az érkezőt, majd Rain felugrik és odaszalad hozzá. Nyakába veti magát és szorongatja.

– Végre! Azt hittem, hogy sose látlak többé!

Phayura pillantok, aki meghatódva somolyog az orra alatt.

– Hiányoztam? – kérdezi az idegen.

– Ha tudnád mennyire!

Ölelkeznek, közben Nadia köhécselni kezd.

A férfi rám emeli átható tekintetét, fogva tart, nem enged. Mintha csak én lennék itt, mindenki más csak egy árnyék számára. Kinyitja vékony száját, ami észrevétlenül vonzotta a tekintetemet, majd megszólal:

– Talán, megzavartam valamit? – szemrehányóan néz, szinte átdöf.

Ez a hang! – kapok fejemhez.

Olyan ismerős! – hallottam már valahol. Az álmaimban, azt hiszem... Ezt a suttogó hangot nem voltam képes kiverni a fejemből, annyira ragaszkodott hozzám.

– Szóval azt kérdeztem, hogy megzavartam-e valamit?!

Erre mondanom kellene valamit, de határozottsága gúzsba köt. Nem tudok megmozdulni, nem hogy megszólalni. Szótlanlágom értetlenséget vált ki a többiekből, mindenki engem kezd el bámulni. De én csak azt tudom, hogy szédülni kezdek, kettőslátásom van, majd az is elhomályosul, és végül érzem, ahogy elhagyja testemet az erő, és csúszok lefelé.